„A humor egyszerre fegyver és menedék”

„Ha jelenleg nem volna helye, akkor sürgősen helyet kell neki csinálni” – vélekedik Velinszky Tamás, amikor arról kérdezzük, van-e helye manapság édesapja, Velinszky Vilmos humorérzékének, amelyről a Könyv Guru Kiadónál most megjelentetett, Jókor legyen mondva – Keveseknek ajánlom című kötetéből bizonyosodhatnak meg az olvasók. Az egykori költő, műfordító, szerkesztő aforizma- és disztichongyűjteménye kapcsán a szerkesztő és közreadó fiú elárulja azt is, hogy miért nem szerette az édesapja a szóismétléseket, miként vált számára gyászfeldolgozássá az örökségként maradt írások kiadási előkészítése, és hogyan segíthetik ezek a tömör igazságok a „romolhatatlan értékek, az egészséges önszeretet” megtalálását.

Az aforizmák és disztichonok manapság már kissé divatjamúlt műfajnak tűnnek. Miért érezte úgy, hogy érdemes kiadni édesapja ilyen irányú munkásságát? Mi az, amit ezekből a tömören megfogalmazott gondolatokból tanulhat a 21. század embere is?

Meglehet, hogy az említett két műfaj kissé aktualitását vesztette. A 20. század folyamán alig akadt művelőjük. Különösen érvényes ez a disztichonra. Egy műfaj akkor kezd el hanyatlani, amikor a mögötte húzódó szemlélet vagy társadalmi felfogás változik meg. Apám régimódi ember volt, széleskörű klasszikus műveltséggel. Becsülte az antik szellemi értékeket. Nem csupán azok kulturális eredményeit – mint az antik verselési formákat -, de emberképét, filozófiáját is. Azt gondolom, szívesen élt volna egy platóni, józan észre és igazságosságra felépített, bölcsek vezette államformában. 1928-ban született, ebből a tényből is felmérhető, milyen időket élt meg fiatalon. Szélsőséges ideológiák vetélkedtek egymással, és alig-alig volt mód ezeket akár szellemi, akár konkrét fizikai értelemben kikerülni. Ha tehát a platóni állam utópia, más lehetőség nem marad, mint tisztelettel adózni annak a kultúrának, amely – legalább elvben – józan belátására bízta az egyént. Tehát szabadon hagyta, amennyire lehetséges. Ápolni, őrizni a tüzet, ha körül megbolondul is a világ. Tekintélyelv, túlhatalom és erőszak ebbe semmiképpen nem férnek bele. Apám számos nyelven értett. Német volt az alap, a fő tartópillér, de értett angolul, törökül, oroszul, csehül, lengyelül. Utolsó idejében szerbbel és horváttal foglalkozott. Fel tudta mérni, hogy széles e világon az embereket hasonló gondok gyötrik, reményeik, vágyaik között pedig alapvető ellentétek nincsenek. Azt is, hogy ezek a remények nagyon is hasonló buktatókon csúsznak el. Borsózott a háta a tömegjelenségektől, a mindenkire érvényesnek kikiáltott közhelyes eszméktől, az egyéniség feloldására irányuló bármilyen kísérlettől. Ha humán értékek mellett állsz ki, és hideget-meleget kapsz érte fejedre, az csak újabb bizonyítéka, hogy e magatartás híján az emberiség önnön sírját ássa, végzetébe hajt.

Mit tud a kötet anyagát képező gondolatok születési körülményeiről? Mikor, milyen időszakban vetette papírra őket az édesapja? Kinek szánta őket, és miért nem adta ki annak idején ő maga?

Valójában nem sokat tudok róla. Neki különböző alkotói időszakai voltak. Megesett, hogy hónapokig a nyelvtanulás kötötte le, ami kedvenc szabadidős tevékenysége volt. Nem hobbija, mert ki nem állhatta ezt a szót. Ez is jellemző rá: a szavak kritikája. Nehezen viselte a felkapott, és főleg a hibásan, túl sokszor alkalmazott kifejezéseket, szófordulatokat. Magyar beszédben tűrhetetlennek vélt bármi nemű anglicizmust, germanizmust. Remélem, hogy a szóismétlésekről, melyek csak arra valók, hogy fellazítsanak, unalmassá, slampossá, fantáziaszegénnyé tegyenek egy szöveget, engem is sikeresen leszoktatott. Hogy a disztichonok és epigrammák többségét mikor is írta, nem lehet pontosan rekonstruálni, de fiatalabb éveiben kezdett foglalkozni velük, és idővel újra is fogalmazta (értelmezte) őket, közülük igen soknak két-három, vagy több variánsa is létezik. Ha mondjuk egy-egy vasárnapi családi ebédnél jókedve kerekedett, csak úgy ontotta magából az epigrammákat, körül lődözve egy-egy témát, ami éppen eszébe jutott. Egyből ki is javította, tovább gondolta őket, majd ebéd után sietett lejegyezni amit különösen sikerültnek talált. Tudnivaló hogy apám – még agglegény korában- másfél évtizeden át Bécsben élt, ezalatt jelentek meg írásai osztrák és német lapokban is. Majd, miután végleg hazatelepült, itthon is számos alkalommal. Ezek a kötetben helyet foglaló írásoknak csak elenyésző töredékét teszik, de írt sok egyebet is. Meséket, kritikákat, cégeknek szlogeneket stb. Ha jól tudom, 1987-ben fejezte be azt a kéziratot, amit önálló kötetben is szeretett volna közre adni. Irodalmár ismerőseitől kapott ugyan biztatást, támogatást is, hivatalos támogatást azonban nem nyert. Saját kiadásban tehette volna, ezt azonban nem engedhette meg magának. Mivel így bezárult a kör, szomorú szívvel felhagyott a további kísérletekkel. Ekkor már jobban foglalkoztatta megrendült egészsége.

És ön mennyire ismerte annak idején ezeket a gondolatokat? Sok olyan akad például az „Állatságok” között, amelyiket akár gyereknek is mondhatnák, bár igazán csak a felnőttek érthetik…

Egy részüket ismertem, természetesen, de igen fiatal voltam, különben is azt hiszem, későn érő típus vagyok. Amit értettem, azon nevettem, a többin csak évtizedek múltán… Apám “Állatságai”, és minden olyan megfogalmazása, aminek “hősei” az állatok, szememben mind olyanok, mintha zanzásított Ezópusz-mesék volnának. Tisztelte az állatokat. Úgy vélte, nagyon jellemző egy emberre, ahogyan a környezetében meglévő állatokkal bánik, reagál rájuk. Sokszor figyeltem meg vele együtt mindenféle jószágot.

Hogyan emlékszik vissza édesapja munkásságára? Hogyan hatottak az édesapja írásai az Ön életére?

Ahogy mondtam, későn érő személyiségnek kell tartanom magam. Néhány éve jutottam odáig, hogy belássam: az irodalom életem szerves része. Hogy ez génekben meghatározott dolog-e vagy szerzett, eltanult érdeklődés, ezen hadd vitázzanak a szakemberek. Egy idő óta prózát írok. Ez az a terep, ahol lélegezni tudok, amit otthonosnak érzek. Amiket időnként papírra vetek, azok a novella műfajához állnak közel. Csak amikor az ösztöke hajt. Amikor valami annyira feszít, annyira túl-megérett bennem, hogy nem lehetséges tovább hordozni, akkor nincs mit tenni, világra kell jönnie. Akkor is ha fáj, ha nehéz. Más dolog a prózaírás, mint antik versformák faragása. Viszont az is biztos, hogy valahol egy tőről fakadnak. Apám, és én nem vagyunk vetélytársak. Ha utólag is, kiváló alapja ez a jól működő apa-fiú viszonylatnak. Meglévő értékein túl ezt a viszonyt bizonyítja a “Jókor legyen mondva”.

Hogyan érezte magát a kötet összeállítása közben? Gyászfeldolgozásként szolgált az összerendezés és kiadás, vagy inkább öröm és büszkeség töltötte be, hogy emléket tud állítani az édesapjának? És mit gondol, mit szólt volna az édesapja, ha láthatta volna a könyvet?

Ez a munka nagyon boldog heteket, hónapokat, nappalokat és éjszakákat szerzett. Jobban megismertem édesapámat és önmagamat is. Szükség volt erre, hiszen még nem voltam tizenhét éves sem, amikor eltávozott közülünk. Feléledt, kicsit fel is támadt, és elém jött, bő harminc év távlatából. Érthetőbbé vált és szeretetre méltóbb lett, közelibbé vált. Bizonyos értelemben együtt csináltuk ezt az egészet. Nem lehetett másként. Sokféle értelemben fel kellett nőnöm hozzá, a fejemben, csakúgy, mint a szívemben. Világossá kellett válnia, hogyan tudok hű maradni hozzá, és önmagamhoz is. Azzal hízelgek magamnak, hogy igen kevés kompromisszumot kellett kötnöm. Ezekből az élményekből sokat épültem. Ő örülne ennek és a kötetnek is.

Mi az, amit szeretne, hogy az olvasók érezzenek vagy tanuljanak édesapja írásaiból?

A versek, disztichonok kifejezetten szórakoztatók, ezek mutatják főleg a szemlélet játékos oldalát. Közülük is legfőképp az “állatosak”, könnyű rajtuk derülni, gördülékenyek. Ugyanakkor felsejlik bennük az a fajta szatirikus vonás, amely kettős tartalmukat megadja. Derű és ború olyan harmóniában cseng össze bennük, hogy az felnőttnek, gyereknek egyaránt örömet szerezhet. Azért nem árt, ha mi, emberek is megpróbálunk odafigyelni rá: ki ne haljunk idő előtt. Az aforizma határozottan rögösebb műfaj. Igazi önismereti tréning (apám biztosan a “gyakorlat” kifejezést használná). Ezek nem feltétlenül társasági olvasmányok. Gyanítom, az olvasó előbb ismer a megcélzottakban szomszédjára, munkahelyi főnökére vagy a sarki fűszeresre, mielőtt belátná, hogy valami köze bizony neki is lehet hozzájuk. Céljuk mégsem a puszta kioktatás. Feltűnő, a reveláció erejével bíró, hogy hétköznapjainkból jól ismert, megszokott – s eltűrt – tényeket csattanós tömörséggel állít az olvasó elé. Kristálytisztán eléje állítva azok tűrhetetlen állapotát, arcpirító mivoltát. Néhol szinte nyomasztó a valósággal szembesülés ereje, a szókimondás bátorsága! Olyan dolgokról esik szó, amelyeken már-már el is felejtünk megütközni, pedig mindannyiunkat érintenek, mégpedig keserűen. A legszebb szobor is úgy készül el, hogy vésővel és kalapáccsal vájja le róla a felesleget a Mester. A klasszikus kultúra szerelmesétől sem várhatunk mást, még ha író is. Ember, szabadulj rabságodból, hiszen súlyos, felesleges terheket cipelsz. Elfelejtesz önmagad lenni, miközben a látszatnak élsz. Az összes teremtmény közül az embernek adatott meg, hogy csodálatos módon megszabadulhat ezektől a terhektől, feleslegtől. De apám vigyázott rá, hogy valódi, élő húsba ne marjon.

Kulcsfontosságú a kötetben a – mint írja – „halálosan komolyan vett” humor. Hogyan tudná jellemezni az édesapja humorát, és mennyire hatotta át ez a hétköznapjait annak idején?

A humor egyszerre fegyver és menedék. Mint ilyen, az emberi élet alapvető eleme, elválaszthatatlan része. Ha humorod van, mindened megvan. Ha nincsen, akkor – bővelkedjél bár javakban, elismerésben – a sors kiszolgáltatott pojácája vagy. Mert a legszebb aranyozott maszk is lehull, ha földrengés közelít. S ez minden földi teremtményt lesújt, de az embert jobban, mint az egymás bundájában kotorászó utolsó majmokat. A túl komoly határa az, ha nem vagy képes önmagadon is nevetni. Ha kell. És néha kell, mert így vagyunk kitalálva. Mint Cyrano… Vagy apró dolgoknak örülni, rácsodálkozni. Nem állítható persze hogy neki mindig sikeredett. Voltak nehéz pillanatai, mint mindenkinek. De azért emlékszem néhány esetre, amikor sikeresen megdöbbentette környezetét. Például egy házi videó készítése közben az 1980-as években. A kamera körülpásztáz a jelenlévőkön. Apám megszólal: – Engem filmezz! A kamerás: – Kit érdekelsz te? Erre apám valamiféle hősi pózba vágta magát, és kijelentette: – Éppen azért! Propagandát kell csinálni… Egy alkalommal Vas István költőt is megkereste leveleivel, és lassanként szívélyes ismeretség alakult ki közöttük. Apám nagyra tartotta őt, becsülte, sokszor szavalta verseit otthon, jól ismerte életművét. Ám folyvást kapacitálta, várta válaszait, az elismerése önmagában is fontos volt. Egyik, ilyen levelének aljára a következő, biztatásnak szánt szójáték került: ,,Addig üsd a Vast, míg meleg !”

Hogyan látja, a mai világban mennyire van helye az édesapja humorának és bölcsességének?

Ha jelenleg nem volna helye, akkor sürgősen helyet kell neki csinálni. Nem tartom fatalistának magam, sőt! Nagyon bízom az emberi természetben. Abban, hogy – minden vészjóslat ellenére – az emberiség felül fog kerekedni a felmerülő problémákon, aktuális feladatait el fogja végezni és továbbra is eredményes marad. Vagy lesz. Ennek kulcsa az emberi nem csodálatos alkalmazkodóképessége, hajlékonysága. Sok múlik azonban a nevelésen, a miliőn. Az olyan értékeket, mint önbecsülés, reális önismeret, egymás tiszteletben tartása, normákhoz való ragaszkodás, át kell adni, hitelesen közvetíteni. Képviselni. Ebben hiányosságokat vélek fölfedezni. Ma még sokkal többen féltik életüket és jólétüket, mint eddig bármikor. A megoldási kísérletek ugyanakkor drasztikusabbnak tűnnek. Nem bízunk ebben a világban, mert nem bízunk önmagunkban. Romolhatatlan értékek, egészséges önszeretet és tartás nélkül nem fog ez megváltozni. Ha édesapám képes valamiféle támpontot nyújtani ezekhez, akkor nem időszerűtlen.

Melyik az ön kedvenc (vagy kedvencei) aforizmája a kötetből?

Egyetlen kedvencem nincsen, ehhez legalább egy tízes lista szükséges. Kötetlenül, pontos megjelölés nélkül felidézhetek néhányat:

• Szerénységedet tisztelem, de azért túl sokat ne remélj tőle…
• Óbolgár kertészek litániájából: A magyarok nyulaitól ments meg Uram minket!
• Csalással sehogyan sem boldogult. Kénytelen volt a becsület útjára lépni.
• Nem elég, ha megalkotjuk műveinket, de el is kell viselnünk őket!
• Máig sem tudjuk, micsoda a szerelem, csupán sötétben tapogatózunk…
• A lélek létezésére defektusaiból következtethetünk.
• Egyre nehezebb lesz felismerni felebarátainkat… Ekkora tömegben?
• Bűneinket megbocsátják-erényeinket soha!
• Vitamintartalmú-e a kegyelemkenyér?
• Ahol az aranyborjút imádják, ott cin-kos is akad…

Honnan jön és mire utal a cím, illetve az alcím: Jókor legyen mondva – Keveseknek ajánlom?

Többféle összetételű, de részben egymást átfedő tervezet maradt hátra. Ezekhez tartozott két vagy három cím is. Végül apám ezt a címet szánta véglegesnek, tehát ez maradt. Azt gondolom, a döntés helyes volt, ma is így érzem. Sőt egyre tudatosabbnak, célzottabbnak látszik. Hogy pontosan miért adta, csak találgatni lehet. A “Jókor legyen mondva” egy kissé régies ízű mondat. Jelentheti azt hogy reméli, az olvasót nyitott kedvében, befogadásra alkalmas hangulatban találja, amikor kézbe veszi. Legalább ennyire érthetjük úgy is: legfőbb ideje ezekről a dolgokról beszélni. A “Keveseknek ajánlom“ szintén többes értelmű. Egyrészt utal arra a bizonyos nehezen emészthetőségre, amit említettem. Másfelől csábítás is, hiszen mindenki szereti önmagát az értőkhöz, a “jól értő kevesek” közé számítani. S valójában miért is ne lehetne így?

Igen szomorú lenne, ha az önismerethez és a humorhoz vizsgára, hivatalos igazoló okiratokra lenne szükség.

Milyen kihívásokkal szembesült, amikor összeállította a kötetet? Hogyan válogatott az írások között? Esetleg volt, amit ki is hagyott?

A végül hátra maradt, eredeti “Jókor legyen mondva” egy részét elhagytam. Ez csak disztichonokat tartalmazott. Egy részüket tartalmában elavultnak, kevéssé fontosnak éreztem. Volt olyan, amelynek három, négy variánsa is szerepelt benne. Jók ugyan, de a lendületesség, a szórakoztató jelleg látta volna kárát, ha mind benne marad. Van aztán apámnak egy provokatívabb, keserűbb oldala is. Jó részüket félretettem, meglátjuk… Ami viszont megmaradt, kevésnek tűnt egy kötethez. Így kerültek mellé az aforizmák. Mert ezek is a szíve csücskei voltak, és mert jól idomulnak ahhoz az életérzéshez, amit disztichonjai is árasztanak. Nyilvánvaló közöttük az összhang, mintegy kiegészítései egymásnak. Az aforizmákkal megismétlődött ugyanaz a válogatási metodika. Legvégül maradt néhány oldal a”Szárnyaszegett szállóigék” részére. Ezeket sajnáltam volna kihagyni, szintén összhangban Vannak a könyv alapvető tónusával.

Tervez további kiadási projekteket az édesapja írásai vagy szellemi öröksége kapcsán?

Apám írásaiból nem minden maradt fenn. Így is létezik még egy tekintélyes mennyiségű, feldolgozásra váró anyag. Írt verseket, különféle stílusban, versmértékkel. Vannak meséi, prózai kísérletei. Ha lesz rá energia, érdeklődés, és a magam dolgával össze tudom egyeztetni ezt a feladatot, akkor bármi megtörténhet.