A játék híd a társadalom különböző csoportjai között

Gyerekek és felnőttek, kisebb családok és nagyobb közösségek, autóban utazók és nyári táborban részt vevők, de akár fogyatékossággal élők is meríthetnek ötleteket Britz-Farkas Nelli és Kertész Katalin új kötetéből, A játék mindenkié című foglalkoztatókönyvből. A Köny Guru Kiadó gondozásában megjelent könyv szerzőivel (akik hol közösen, hol külön válaszoltak) arról is beszélgettünk, hogyan miért fontos a fogyatékossággal élők bevonása a játékokba, mit tanulhatnak a felnőttek abból, ha legalább egy játék erejéig ismét gyerekek lesznek, és hogy miért nem lett a kötetben „országok és népek játékai” fejezet.

Ifjúsági programvezetőként és animátorokként dolgoztak éveken keresztül nagy turistahajókon. Csak a felgyűlt tapasztalatukat akarták megosztani, vagy volt valami egyéb inspiráció a könyvük megírásához? Hogyan döntötték el, hogy játékos könyvet írnak

Nelli: Régóta foglalkoztatott egy játékkönyv megírásának gondolata. Éveken keresztül gyűjtöttem különböző nemzetektől és a hajón tanult, a gyerekek által kedvelt játékokat. A könyv megírásához egyedül fogtam hozzá, de egy idő után be kellett látnom, hogy ez nagy falat lesz. Ekkor csatlakozott hozzám Kata, aki szakmai tudásával és ötleteivel is segítette a projektet.

Hogy készült a könyv: összedobták a fejükben lévő játékokat, aztán nagyobb fejezetekbe csoportosították őket, vagy inkább eleve a nagy témakörökben gondolkodtak, és azokhoz gyűjtöttek játékokat? És volt valami munkamegosztás Önök között, vagy végig közösen dolgoztak?

Közösen dolgoztunk és felosztottuk egymás között a feladatokat. Kata többnyire fordította a játékokat angolról magyarra, Nelli részben fordított és a szerkesztési feladatokat vállalt amagára. Volt, amit csoportosítottunk és volt olyan rész is, ahol a témakörhöz kerestük a játékokat.

Sokféle játékos könyv van a piacon. A játék mindenkié miben egyedi? Miben ad mást, mint a többi hasonló kötet?

Nelli: A könyv megírásánál elsődleges szempont volt, hogy az ép és speciális igénnyel élő gyerekek és családtagok együtt is részt vehessenek ezekben a játékokban. A társadalmi elfogadás hiánya és azok a kihívások, amelyekkel nap mint nap szembesülnek, gyakran nehezebb helyzetbe hozza a fogyatékossággal élő embereket, mint maga a fogyatékosság. Hiszünk abban, hogy az akadályokat a lehetőségekkel lehet legyőzni. Ez a könyv a bizonyíték arra, hogy az ép és a fogyatékossággal élő emberek kellő információ és tudás birtokában kiválóan tudnak együtt élni, nevetni és játszani, ezzel is elősegítve a társadalmi elfogadást. Ez nemcsak egy játékkönyv a piacon, hanem egy olyan misszió hírnöke is, amely hidat épít a társadalom különböző csoportjai között, amire nagy szükség van a mai, egyre kevésbé toleráns társadalomban.

Olyan élethelyzetekre is javasolnak játékokat, ami esetleg szokatlanul hangzik: autóban utazáshoz, felnőtteknek ismerkedéshez, ha csak 5 percünk van stb. Céljuk volt, hogy minél sokféleképpen lehessen használni a könyvüket?

Kata: Igen, próbáltunk minden élethelyzetre kitalálni játékokat, mert nincs rossz gyerek, csak az unalom váltja ki belőlük a „rosszalkodást”. Ha el vannak foglalva, akkor könnyen kezelhetőek a gyerekek.

Nelli: Az autós játékok fejezet egy kedves apuka javaslata volt, akinek három gyereke is van, és nem örült annak, hogy folyton a kütyüket nyomkodják. Szóval, mindenre nyitottak voltunk, hogy minél szélesebb kört szolgáljunk ki az igényekkel. Nem véletlen, hogy a könyv címe: „A játék mindenkié!”

A felsorolt játékok jó része (többsége?) esetében az a jó, ha minél többen játsszák őket. Nem szűkíti be ez a kötet használatát, hiszen nem mindig könnyű 4-5 személynél több játékost összegyűjteni?

Nelli: Valóban, a játékok nagy részéhez több játékosra is szükség van. Ezzel is szeretnénk inspirálni a szülőket, hogy bátran csatlakozzanak a gyerekeikhez, játsszanak együtt. A közös játék pedig egy kiváló módja annak, hogy a család tagjai közelebb kerüljenek egymáshoz, és megerősítsék az egymás iránti kötelékeket.

Kata: Közel 300 játék van a könyvben. Mindenki talál kedvére valót: 1-2 játékost igénylő és nagyobb csoportos játékokat is. Azonban azt is elismerjük, hogy több gyerek, több vidámság.

Nemcsak fiataloknak, hanem felnőtteknek is ajánlják a kötetüket. Miért fontos a felnőtteknek is rendszeresen játszani? Mit tanulhatnak a felszabadult játékból?

Kata: Önismeretet tanulhatnak, kapcsolódást a többiekhez – a mai világban nagyon el vagyunk izolálódva (home office, mindenki a mobiltelefonjába temetkezik stb.). Ez a könyv egy kicsit visszavezeti a felnőtteket a felhőtlen gyerekkorukba, amikor kacagva játszottak, még ha csak a játék erejéig is.

Miért tartják fontosnak jelezni minden esetben, hogy az adott játékot milyen speciális igényű személyek játszhatják? Mennyire bővíti ez a könyv közönségét?

Nelli: Egyrészt azért tartjuk kulcsfontosságúnak, mert ez biztosítja a könyv alapvető céljának, az inklúzió (befogadás) elvének a gyakorlati megvalósítását. Másrészt szakmailag mi azokat a játékokat a jelzett csoportok számára biztonságosnak és megvalósíthatónak véljük.

Az okostelefonok és a közösségi média korában a hagyományos játékokkal sokszor nehéz lekötni a fiatalokat. Hogyan és mivel lehet a legjobban kizökkenteni az újabb generációk tagjait a digitális világból? Mik azok a játékok, amikkel a legjobban meg lehet nyerni az offline szórakozásnak a fiatalokat?

Nelli: A cél nem feltétlenül az, hogy teljesen kizökkentsük őket a digitális világból, hanem hogy hidat építsünk az online és az offline élmény között. Olyan alternatívákat kínálunk, amelyek legalább annyira interaktívak, vizuálisak és azonnali visszajelzést adnak, mint a képernyő. A digitális játékok sikerélményt és visszajelzést másodpercek alatt adnak. A hagyományos játéknak is gyorsan élvezhetőnek és érthetőnek kell lennie. Kerültük a hosszú, bonyolult szabályokat, és a játékok élményközpontúak. A fiatalok számára a közösségi média egyenlő a társas interakcióval. Játékaink is a közösségre és együttműködésre épülnek, ahol a telefonjukon lévő barátokkal lehetnek együtt a valóságban. Azok a játékok működnek a legjobban, amelyek fizikai aktivitást, társas interakciót és gyors tempót igényelnek, és amelyek a digitális világban ismert „verseny”, „készség” vagy „kreatív, tartalomgyártás” alapú elemeket használnak.

A játék sokszor azért nem felszabadító, mert valaki nehezen tud veszíteni, megsértődik – akár gyerek, akár felnőtt. Hogyan kerülhetjük el az ilyen helyzeteket? Hogyan lehet megtanítani valakit veszíteni?

Nelli: Nem azt kell megtanítani, hogyan kell veszíteni, hanem azt, hogy a fókuszpont nem azon van, hogy nyer vagy veszít valaki a játékban, hanem az együtt töltött közös időn, a közös élményen és a vidám pillanatokon. Azonban, ha mégis tanítani szeretnénk, hogyan kell veszíteni, akkor azt csakis jó példával lehet. A legfontosabb, hogy mi magunk hogyan reagálunk a saját veszteségünkre. Ha mi könnyedén fogadjuk, gratulálunk a nyertesnek, vagy viccelődünk a hibánkon, akkor remélhetőleg a gyermek/felnőtt játékos is ezt a mintát fogja átvenni.

Van személyes kedvencük a rengeteg felsorolt játék között? Vagy olyan, amit előszeretettel használnak például a hangulat bemelegítésére, a résztvevők bevonzására?

Kata: Személyes kedvencem a „Ne szemetelj az udvaromra!” A gyerekek játék közben annyira fókuszáltak a feladatra, hogy sokszor elfelejtették abbahagyni a játékot, amikor a zene már régen nem szólt (a zene megszűnésével abba kell hagyni a papírgalacsinok dobálását).

Nelli: Számomra nagyon sok játék kedves, és nehéz lenne egyet választani. De nagyon szeretem azokat a játékokat, amelyek segítenek közelebb hozni egymáshoz a gyerekeket, vagy abban segítenek, hogy oldják a feszültséget az ismerkedés során. Ilyenek a csapatépítő és az ügyességi játékok.

Volt esetleg valami nehézségük a kötet összeállítása vagy kiadása során? Ha igen, hogyan oldották meg?

Talán az volt az egyik legnagyobb nehézség, amikor kitaláltuk, hogy lesz egy olyan fejezet, amihez a játékokat a világ különböző országaiból gyűjtjük össze, és ami országspecifikus. Rengeteg barátunk van a világ minden részéről: Montenegrótól Dél-Afrikán át, egészen Ausztráliáig. Ám szinte minden barátunktól ugyanazokat a játékokat kaptuk. Itt igazolódott be az a mondás, hogy a játék nyelve egyetemes, és országhatárok nélkül köti össze a gyerekeket. Olyannyira, hogy ugyanazokon a játékokon nőttünk fel, és valljuk magunkénak. Így hát ezt a fejezetet elengedtük, nem írtuk meg az „Országok játékait”.

Maradtak még játékok a tarsolyukban? Terveznek esetleg második kötetet?

Jelenleg a könyv angol nyelvű változatán dolgozunk. Az pedig még a jövő titka, hogy lesz-e folytatás.