„A Ratkó-érzést még nem dolgozta fel sem a szociológia, sem a művészet”

„Írtam már büfében, vágóasztalon, ricsajos szerkesztőségi szobában, adás közben, mindenhol. De azért a legjobb a csend” – meséli az íráshoz és az alkotáshoz való viszonyáról Gorbói Tamás, akinek nemrég jelent meg a Könyv Guru kiadó gondozásában első szépirodalmi kötete A tó felett, a dombon címmel. A kötet szerzőjével beszélgettünk a „feleslegesség” inspiráló érzéséről, a határidők hatalmáról és arról, hogy mi az, amit nem engedhet meg magának egy regényíró, csak az, aki novellát ír.

Negyven éven át mindig felkérésre írt – forgatókönyvektől reklámszlogeneken át kabaréjelenetekig. Mos milyen érzés volt végre „önmagának” írni? Meglepte az irodalmi vénája? Vagy régóta vágyott erre, de csak most lett ideje ki is bontakoztatni?

A nyolcvanas években megjelent néhány novellám, például az Ifjúsági Magazinban. Büszke voltam rá, mert nagyon nívós volt akkor az irodalmi rovata. Aztán a szakmai feladataim miatt egyszerűen nem maradt időm szabadon választottakat írni. A filmgyárban voltam szerkesztő a rövidfilm stúdiókban, ezen kívül a Magyar Nemzetben külsőztem. Mindenhol feladatot kaptam, amit meg kellett írni.

És miért épp most jött el – mint fogalmaz – a „szabadon választott kűr” ideje? Most érezte úgy, hogy ideje visszatekinteni, vagy volt esetleg valami kiváltó élmény, valami plusz motiváció?

Már nyugger vagyok, viszont az írás felé szabadon maradtak a „vegyértékeim”. És aztán jött a karantén, amelynek az elejét úgy éltem túl, hogy nekiálltam rendezni azt a rengeteg könyvet, amit régen, vagy még soha nem olvastam el. Ehhez egy karantén ideje kevés is… Azért ne legyen több! Inkább legyen rendetlenség a könyvespolcomon. Aztán ősszel megint kezdődött az egész, na, akkor gondoltam, hogy néhány olyan gondolatot, ami már nagyon régen a fejemben van, leírom.

Hogyan gyűlt össze az az élményanyag, ami a kötet írásaihoz kellett? Az évtizedek során látottakat, átélteket idézte most fel és gyúrta most történetekké, vagy esetleg egy ideje tudatosan gyűjtötte, esetleg jegyzetelte is az egyszer megírni érdemes történetcsírákat? Esetleg máshonnan jött az ihlet?

Munkám során az évtizedek alatt rengeteg embert ismertem meg. És ugyanennyi történetet, sorsot, drámát és boldogságot. Ezek előjöttek, és persze a fantázia segítségével álltak össze. Nem jegyzeteltem, vázlatoltam, amikor elkezdtem egy történetet, és mindig tudtam, hogy mire akarok kilyukadni a végén és mit kezdek a hőseimmel.

A kötet írásainak közös jellemzője a visszatekintés az életre, vagy annak egy szakaszára. Mennyiben volt ez „terápiás” munka, mennyire része a saját visszatekintésének?

Biztos, hogy az volt. Egyrészt itt volt ez az állandó nyomás rajtunk, hogy mi vagyunk a Ratkó gyerekek. Az állandó kérdés, hogy azért vagyok-e, mert törvény szerint meg kellett engem szülni? Ha nem ez lett volna a törvény, akkor is lennék vajon? Mint ahogy Koncz Zsuzsa gyönyörű dalában követeli a mamától, „tudnom kell, miért vagyok”. És mivel nagyon sokan voltunk, meg kellett küzdenünk magunkért. Miközben építettük ezt az országot. Most meg azt olvasom, hogy mekkora teher vagyunk a nyugdíjrendszeren. Azt hiszem, ezt a Ratkó-érzést még nem dolgozta fel igazán sem a szociológia, sem a művészet. Aztán itt van ez a nyugger lét, az a szörnyű érzés, hogy már nincs feladata az embernek. Igen, ilyen értelemben az írás valóban terápia volt.

A történeteket át- meg átszövik a férfi-nő kapcsolatok. Mi az, amit szeretne ezeken keresztül az olvasóknak tanulságul átadni?

Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy bárkinek bármilyen tanulságot átadjak. Minden ember más, minden kapcsolat is. Mint ahogy a Bakancslistában mondja Morgan Freeman, „de mindenki mindenki”.

Tudom, közhelyes kérdés, de tényleg kíváncsi vagyok: melyik itteni írásának hősével azonosul a legszívesebben, ki áll a legközelebb Önhöz?

Talán az Eső után filmrendező főhősével. A munkája is, a családi háttere is, érzései és vágyai is közel állnak hozzám. Nem így akartam, csak miután visszaolvastam, akkor vettem észre. És persze a Vannak-e angyalok?, amely a saját infarktusomról szól, első kézből. Hogy úgy mondjam, az valóban közel áll hozzám.

Aki felkérésre ír, annak rendre meg kell küzdeni a határidőkkel (is). Most felszabadultabban dolgozott? És kitűzött-e magának határidőt, vagy hagyta, hogy maguktól születhessenek meg az egyes novellák?

Régi mondás, hogy a legjobb múzsa a határidő. Ebben éltem negyven évig. Most meg furcsa, hogy ez nincs. Nem is tudom húzni az időt, ha egy téma megvan, akkor neki is ugrok, és nem vagyok addig nyugodt, míg be nem fejezem.

Azért, mert valaki sokat írt életében, még nem biztos, hogy mindig könnyen megy a munka. Volt a kötet írása közben is „írói görcse”? Ha igen, hogyan lendült túl rajta? És egyébként, a korábbi munkája során mit tett, amikor elakadt az ihlet?

Ha volt idő, akkor abbahagytam, és később újra gomboltam a kabátot. Ha nem volt időm, akkor megszenvedtem érte. Most van idő, ha megakadok, félreteszem. Nem szoktam hozzá ehhez a kényelemhez.

Mikor és milyen körülmények között megy legjobban az írás? Vannak esetleg különleges körülmények, amelyek megteremtése nélkül nem vág bele az alkotásba?

Én írtam már büfében, vágóasztalon, ricsajos szerkesztőségi szobában, adás közben, mindenhol. De azért a legjobb a csend.

Van-e más történet is még a tarsolyában? Esetleg nem tervez egyetlen összefüggő történetet, regényt is írni? Vagy talán már bele is fogott valami újba?

Történetek vannak, szereplők is. Abban biztos vagyok, hogy összefüggő történet, regény nem lesz. Azt hiszem, ehhez más képesség, vagy írói kíváncsiság kellene, amely nekem nincs. Meg azért sem, mert a most megjelent könyvben minden novella más és más stílusú. Szándékosan. Ha regényt írnék, ezt a játékot nem tudnám játszani.