„A szexipar és az erotika csak a történet háttere”

„Magyarul nagyon nehéz a szexről írni, mert szűk a vonatkozó szókincsünk, így legtöbbször a pornográfia és a diszkrét körülírás közt kell lavírozni” – meséli a most megjelenő Szexmunkás című regény írója, Palotai Zója. A Könyv Guru Kiadó gondozásában napvilágot látott kötet inkognitóját féltve őrző szerzőjével arról is beszélgettünk, hogy mi lepte meg, amikor bepillantott a szexipar kulisszái mögé, hol keresett válaszokat a kérdéseire, amikor a forrásai már nem tudtak segíteni, miért nem válhatott mégsem terápiás regénnyé a szövege, és mi okból kerülte az olyan kifejezéseket, mint „domborodó férfiasság”.

Egy éppen 18 éves lány, Vivien bekerül a szexiparba, egy belvárosi masszázsszalonban kezd dolgozni, majd hat év múlva, félig-meddig kiégve próbál menekülni, és elfogadja egy külföldi vendég ajánlatát. A külső és belső út története – mint írja az Utószóban – sok ilyen helyzetben dolgozó lány elmondásából lett összegyúrva. Ezek szerint regénynek álcázott riportkönyv a Szexmunkás? Miben különbözik ez a regény a prostitúcióról szóló korábbi munkáktól?

Annyiban, hogy alapjában nem a prostitúcióról szól, hanem arról, hogyan válik önmagáért felelős emberré, tehát felnőtté egy fiatal nő, aki történetesen szexmunkás. A lelkes kezdetektől a kiégésig vezető út akár egy Váci úti irodaházban is játszódhatna – igaz, egy irodista karrierje a legtöbb olvasó számára kevésbé érdekes, mint egy erotikus masszőzé. A szexipar és az erotika csak a történet háttere.

Mennyire látott bele a könyv készítése során a hazai szexipar kulisszái mögé? Mi az, amit a hazai nagyközönség nem tud erről a világról, pedig tudnia kéne?

Inkább az a kérdés, mi az, amit nem akarunk tudni róla. Hajlamosak vagyunk csak a két végletet látni: az úgynevezett „luxusescortokat” és a prostitúcióra kényszerített áldozatokat. Közben a szexipari piramis nem elhanyagolható részét olyan nők teszik ki, mint a könyv szereplői, akik önként vállalják és egyáltalán nem keresnek milliókat. Igazából ez a réteg van a kulisszák mögött, mert ők a legkevésbé láthatóak. Talán azért sem esik szó róluk, mert nem illenek az elfogadott, a maga módján nagyon is megbélyegző narratívába, miszerint a prostituált csakis kihasznált, bántalmazott áldozat lehet.

Mit tart a Szexmunkás leghitelesebb részének, amit talán más hasonló tematikájú könyvben még nem mutattak be?

Az üzleti részen kívül a szolgáltatás valóságát. A vendégek többsége bizony nem szadista milliomos, bántalmazó görény vagy szánalmas lúzer. Tény, hogy az erotika a munka alapja, de a lányok elmondásában mindig visszaköszönt, hány és hány férfi jár hozzájuk pusztán azért, mert nemcsak testileg, de lelkileg is magányos – akár egy diszfunkcionális házasságban is. Aztán ott vannak a fetisiszták, akik a vágyaikat nem tudják vagy nem merik „normális” kapcsolatban kiélni, de ettől azok még létező, emberi vágyak.

A vendéges történetekből kettő ütött igazán szíven: az egyik, akinek a szexmunkás volt a legjobb barátnője (mennyire magányos lehet egy ilyen ember!), a másik egy kerekesszékes, aki csak a lányoknál jutott gyöngédséghez.

A lányok motivációja sem csak a pénzről szól. Beszéltem olyanokkal is, akik egy érzelmi traumát akartak kompenzálni, például testképzavart vagy egy különösen megalázó elhagyást. Talán a legtömörebben az fogalmazta meg a munkája lényegét, aki azt mondta: „néha már azt hiszem, pszichológus vagyok extrákkal”.

Azon kívül, hogy érintettekkel beszélgetett a könyv megírása előtt, milyen más forrás(ok)ból gyűjtött még anyagot? És mennyire kellett ezeken túl a fantáziájára hagyatkozni?

A főszereplő-narrátor Viviennel együtt a szalont, a vendégeket és a lányokat is a fantáziám teremtette. Ahogy krimiíró sem öl embert, hanem kikutatja a részleteket, utánanéz, és úgy írja meg a gyilkosságot. Amikor végül a könyvben elsül a pisztoly, az már nem ugyanaz a fegyver, amit a szerző a lőtéren kipróbált. Volt, amire Vivienék sem tudták a választ, például hogy némely fetisiszta vendég miért leli örömét sokszor taszító dolgokban. Ilyenkor mentem fel a Quora-ra és Redditre böngészni, ahol az anonimitásban bárki bármit megkérdezhet és többnyire választ is kap. Néha többet is, mint amit a gyomra elvisel. Végül az Amazonon tömérdek mű érhető el angolul a szexmunka pszichológiai hátteréről. Ezek közül Lola Davina könyve volt a leghasznosabb, aki minden szerepet kipróbált a dominától az escorton át a sztriptíztáncosig.

Viviennek – talán megbocsátják az olvasók ezt a kis spoilert – sikerül kitörni a szexipar börtönéből, önmagára talál végül, ön valamiképpen mégis kudarcnak élte meg a regény megírását. Az Utószóban ugyanis elárulja, hogy a történetet eredetileg terápiás céllal egy barátnőjének készítette, aki Vivien figuráját ihlette, ám nagyon hasonló sorsából ő nem tudott szabadulni. Tudna mesélni a regény geneziséről, és arról, miért nem lett kettős happy end a vége?

Bár nem dolgozom a szexiparban, az, ahogy a barátnőm a kiégésről mesélt, akár rólam is szólhatott volna. A munkahelyünk kikészít, kezdünk széthullani, változtatni kéne, de ezért meg azért nem tudunk, így a végén a körülmények szolgái leszünk és úgy is maradunk. Ilyen szempontból nagyon is egy cipőben jártunk. Sötétebb a kép, ha valaki a „gaslighting” áldozata, vagyis addig manipulálják, amíg el nem kezd kételkedni saját magában. Úgy éreztem, ez történt a barátnőmmel. Hiába is győzködtem, hogy ne nyugodjon bele a rá kényszerített szerepbe. Gondoltam, ha már PR-osként valamennyire tudok fogalmazni, talán segíteni fog, ha megnézzük, mi ment nála tényleg félre és mi nem, majd a pozitív pontokat összekötve találunk egy lehetséges kiutat. Ez volt a jószándékú, de naiv elképzelésem. Sajnos mégiscsak mindenki a saját sorsának kovácsa. Ha valaki részben magának is köszönheti a bajt, addig nincs kiút, amíg ezt be nem ismeri. Minden külső segítség csak ezután jöhet. Vivien rájött erre, de a barátnőm… Nem tudom. Remélem, igen.

Volt-e valami, amit kifejezetten azért írt bele a történetbe, hogy segítsen a barátnőjének a jó döntést meghozni?

A remény, hogy megjavulhat a szüleinkel való kapcsolatunk. A kamaszkor végére sokszor szétmennek szülők és gyerekek, de ahogy az utóbbiak maguk is felnőtté válnak, jobban megérthetik a szüleiket. Ehhez persze kell, hogy a szülőből akkor se vesszen ki a gyermeke iránti szeretet, ha nem azt az életet éli, amit elképzelt neki, és – ami talán még fontosabb – hogy a szülő is be tudja ismerni, ha hibázott. Az apa mellett a másik ilyen szereplő Petrusz, a fanyar romantikus szál. Ő kereken Vivien szemébe tudja mondani az igazságot drogokról, alkoholról és lecsúszásról, amit én nem mertem kimondani a barátnőmnek. Egy szereplő ítélkezhet, én nem.

Az Utószóban megosztja saját kisiskoláskori történetét egy prostituálttal való találkozásról. Akkor, ott a metrón, megijedt a nőtől, de ma már sajnálja, hogy nem volt emberibb vele. Mit gondol, hogyan kellene a társadalomnak változtatni a szexmunkásokhoz való hozzáállásán? Esetleg mi az, amit tehetnénk/tennünk kellene értük?

Szerintem egy egész társadalom erkölcsi, sőt mentális helyzetét jellemzi, ahogy a prostitúciót kezeli, hiszen mind a lányok, mind a vendégeik motivációja leképezi a közállapotokat. Jöhetnék a szokásos klisékkel az empátia és elfogadás hiányáról, de valahol megértem, miért hajlunk a megbélyegzés felé. Valaki lát egy „luxuskurvát” azzal hivalkodni a médiában, hogy egy óra alatt többet keres, mint ő egy egész hónap alatt. Érthető, ha ez az illetőből nem éppen az empatikus elfogadást hozza ki. Magyarországon leginkább a média alakítja a prostitúcióról alkotott képet és sajnos mintha csakis a botrány, a hatásvadászat lenne a cél. A reálisabb és empatikusabb megközelítés, mint például Munk Vera vagy Lőrincz P. Gabriella könyvei, jóval kevesebb figyelmet kap. Kukorelly Endre azt javasolta az íróknak, írjanak a gazdagokról. Szerintem inkább írjanak szexmunkásokról és vendégekről. Keményebb téma, de abból mindent meg lehet tudni a mai valóságunkról – ha igazat mondunk.

A könnyűdrogok szerves részét képezik a szexmunkának, derül ki a könyvből. Erről a témáról, mármint a drogokról, rehabilitációról is lehetne (érdemes lenne) másképp gondolkodnunk, mint ahogy ma a mainstream politikai vélekedés sugallja?

Túlzás, hogy a szerves része. Igaz, hogy sok lány használja feszültségoldónak, de ők inkább még odakint, a civil életben kaptak rá. A szakma középmezőnyére, akikről a könyvben szó van, nem is jellemző a komoly drogfüggőség, mert a megbízhatóság rovására megy, megbízhatatlan „kolléganővel” pedig senki sem akar együtt dolgozni. Ami a közvélekedést illeti: ha valakinek van ismerőse, aki mentálisan szétcsúszott az évekig tartó füvezéstől, valószínűleg még a könnyű drogokat sem tarthatja elfogadhatónak. Nincs könnyű drog, csak kezdő. A rehabilitációról is akad pár tévképzet. Talán a hazai egészségüggyel kapcsolatos előítéletek hatása, de hajlamosak vagyunk a rehabot valami nagyon durva zárt osztálynak elképzelni. Ezzel szemben életem egyik legpozitívabb élménye volt, amikor a Nyírő Sándor kórház drogrehabilitációs osztályán jártam (ezúton is köszönöm Krisztu Gábor addiktológiai tanácsadónak, hogy bevitt és Dr. Steinbach Zsolt főorvosnak, hogy kiengedett). Eredetileg csak pontosabban akartam megírni a könyv ott játszódó részét, de az emberekből, akikkel időt töltöttem a csoportterápián, olyan erővel sugárzott az élni akarás, hogy sokszor még ma is ennek emlékéből merítek erőt. Saját szavaikkal:

a rehab olyan, mint egy bíróság, ahol mindent el kell mondani és mindig ítélkezési szünet van.

Tekintélyes terjedelmű, 500 oldalas lett a regény. Mennyi időt vett igénybe a megírása az első ötlet megszületésétől a kiadónak leadott kézirat elkészültéig? És milyen rendszerességgel tudott dolgozni a köteten a hétköznapokban?

Két évig, amikor csak tudtam. Érzelmileg erősen igénybe vett és a morális iránytűmet is eléggé megszédítette. Az egyes szám első személy eléggé be tudja húzni a szerzőt, és a végére egy kicsit már én magam lettem Vivien. Akkor már az hajtott, hogy valahogy kimásszak abból a káoszból, amibe beleírtam magamat. Sokat húztam belőle, főleg túlírt vagy szükségtelen erotikus részeket, de igaza van, így is terjedelmes maradt. Végül is hat évet kellett fejben leélnem Vivienként, hat évnyi életet pedig nem tudtam rövidebben elmondani. Nem vagyok hozzá elég jó író.

Milyen nehézségekkel szembesült munka közben, és hogyan oldotta meg a problémákat?

Vivien könyvbeli hangját volt a legnehezebb megtalálni. Más az életkorunk, a szókincsünk. Nagyon gyorsan változik a szleng is. Vivienék generációja egymás közt egész más nyelvet beszél, mint mi. Pedig mi sem vagyok még öregek. Ráadásul a könyvben hat év alatt változik is az elbeszélő hangja – felnőttesebbé válik, de a körülményei miatt bizonytalabbá is. Nem könnyű érzékeltetni! Végül Szlavicsek Judit segített ki: átírt néhány bekezdést és párbeszédet, én csak néztem, hogy aha, hoppá, oké – mintha egy zongoratanár megmutatta volna, hogyan kell lejátszani egy nehéz darab ütemeit. Onnantól már könnyebben tudtam Vivienként beszélni. A másik nehézség az erotika volt. Magyarul nagyon nehéz a szexről írni, mert szűk a vonatkozó szókincsünk, így legtöbbször a pornográfia és a diszkrét körülírás közt kell lavírozni. Például: a lányok keresetlenül csak a „fasz” szót használják, azonban az olvasók nagy többsége utálja a trágár kifejezéseket. Mit tegyek, ha egy jelenetben többször is muszáj szerepelnie, és nem akarom virágnyelven körülírni, mi történik? Legyen „domborodó férfiasság”? Jaj, ne már…! Remélem, azért jól oldottam meg.

Hogyan keresett kiadót a Szexmunkásnak? Mennyire tapasztalta azt, hogy a történet jellege (korhatárossága) miatt esetleg idegenkedtek kiadók a kötettől? Vagy épp lecsaptak rá, mert izgalmasnak tartották? Magyarán: könnyű kiadót találni egy szexről szóló regénynek manapság?

Egy tucatnyi kiadót megkerestem a kézirattal. A legtöbben nem is válaszoltak, olvasatlanul dobták vissza, vagy csak ígérgették, hogy talán majd belenéznek. Nem is tudom, ez mennyiben csak a hazai szerzők szokásos sorsa, vagy inkább a témát illetően voltak-e fenntartásaik. Tulajdonképpen nem is baj, mert a Könyv Guru végül a javításokat és a borítót illetően is nagy szabadságot biztosított.

Készül további regény írására is, akár ebben a témában? Ha igen, hogy áll vele, mit lehet tudni róla?

Szeretném egyszer megírni, Vivien hogyan teszi rendbe az életét és talán azt is, hogy megtalálja a boldogság, mint egy régen várt törzsvendég. Megérdemelné. De kiegyeznék azzal is, hogy nem írom meg, csak tudom, hogy így lett.