A tükröző dramaturgia – Miért érezzük kereknek a Harry Pottert?
A jó regény felépítésére számos modell létezik (négy felvonásos szerkezet, hős útja, save the cat, Freytag és Vonnegut-diagram stb.), talán az egyik legkevésbé közismert a tükröző dramaturgia. Ennek a modellnek a kielemzéséhez J. K. Rowling lesz a segítségünkre, mégpedig a Harry Potter-sorozattal. Akár ismeri (szereti) a kedves olvasó a történetet, akár nem, a példák által könnyen megérthető, milyen is ez a szerkezeti felépítés.
Miért érezzük kereknek, megnyugtatóan befejezettnek a Harry Potter-sorozatot?
Nemcsak azért, mert lezárulnak a felvetett dilemmák, megoldódnak a problémák, elköttetnek a történeti szálak. Nemcsak azért, mert szabványos happy endet kapunk, házassággal és gyerekekkel (ezzel együtt az epilógus remek eszköz a történet lezárására)!
A titok a struktúrában rejlik: a tükröző dramaturgiában.
Mi is az a tükröző dramaturgia?
Képzeljünk el egy szendvicset. A lényeget, a szalámit közrefogja két szelet kenyér két oldalról, kiemelve a legfontosabbat, igaz? Mintha tükör lenne, és tőle jobbra is, balra is ugyanaz lenne. A keretes történet is ezt az elvet használja, de ha csak a regény eleje és vége rímel egymásra, az nem használja ki ezt a szerkezetet teljes mértékben.
Tükröző dramaturgia esetében a történet úgy halad előre, hogy az első 50%-ban szereplő szimbólumok, történések jó része visszaköszön a mű második felében, mégpedig a középponttól nagyjából ugyanolyan távolságban. Amit az elején elhelyezünk, annak a párja ott várja az olvasót a végén. Olyan ez, mint egy ölelkező rím, csak nem szavakkal, hanem eseményekkel, helyszínekkel és szimbólumokkal játszunk.
A tükröző dramaturgia Rowlingnál
A Harry Potter-sorozat hét kötetből áll, ahol a negyedik kötet a középpont, a tükör, ami előtt és után szimmetrikusak az események, jelképek. Nézzük meg, hogyan épül fel ez a varázslatos szimmetria!
1) Az első és a hetedik kötet: A kezdet és a vég
Emlékezzünk vissza, hogyan érkezik Harry a Privet Drive-ra a nagynénjéhez! Hagrid hozza a repülő motorkerékpáron, Harry csecsemőként alszik a karjaiban. És hogyan hagyja el ugyanezt a házat az utolsó részben? Ugyanazzal a motorral, és Hagriddal. Szép keretet ad a történetnek, ugye?
De ássunk mélyebbre! Az első könyvben Harryt az állatkertben ismerjük meg igazán, ahol egy kígyóval beszél, és kiszabadítja. A kígyó központ elem az egész sorozatban, de a legfontosabb kígyót a hetedik kötetben használja Rowling a legmarkánsabban: ő az utolsó akadály, hogy Harry szemtől szemben megmérkőzhessen Voldemorttal. (Akár azt is mondhatjuk, ez a kígyó is megszabadul, hiszen kikerül belőle Voldemort lélekdarabja.)
Van még párhuzam bőven e két kötet közt.
Harry az elsőben bemegy a Tiltott rengetegbe, hogy szembenézzen a gonosszal, aki unikornisokat öl, és itt találkozik a kentaurokkal. A hetedikben ugyanide tér vissza, hogy leszámoljon Voldemorttal – és újra találkozik a kentaurokkal.
Hagrid az első kötetben is az ölében hozza el Harryt a veszélyből, még kisbabaként (az imént született), és az utolsóban is (miután lényegében újjászületett). Nyilvánvaló a tükröződés.
Hanem itt kezdődik a mestermunka, amire a legtöbb író nem gondol: hogy nemcsak az eleje és a vége tükröződhet a történetnek!
A konfliktus kibontásának tükrözése
A második és a hatodik kötet, a Harry Potter és a titkok kamrája és a Harry Potter és a félvér herceg szorosabb testvérek, mint a Weasley ikrek. Mindkét könyvben egy-egy könyv (egy napló, illetve egy tankönyv) kap központi szerepet, amibe egy korábbi diák (Voldemort, ill. Piton) jegyzetelt, és ami tanítja Harryt.
Itt tudjuk meg, mi az a horcrux (a másodikban látjuk, a hatodikban kap nevet).
A hatodik kötetben Harry a kamrában talált baziliszkuszfoggal semmisíti meg a horcruxokat.
A volt-nincs szekrényt Harry a 2. kötetben találja meg, az olvasó itt ismeri meg – és Draco a 6. kötetben javítja meg. Külön érdekessége ennek a tükrözésnek, hogy Harry az Abszol úton találja meg a szekrényt, miközben Roxfortba tart – és a halálfalók is a kinti világból jutnak be Roxfortba általa, tehát ugyanazt az útvonalat használja Rowling a szekrényhez.
És itt még természetesen nincs vége a párhuzamoknak!
A középpont előtti és utáni események tükrözése
A Harry Potter harmadik és az ötödik kötetet a mentorokról és a veszteségről szól. A Harry Potter és az azkabani fogoly bemutatja nekünk Siriust, az apafigurát. A Harry Potter és a Főnix Rendjében pedig elveszítjük őt.
Mindkét könyv a Mágiaügyi Minisztériummal való konfliktusról, a dementorokról és Harry belső dühéről szól. Itt a tükörreflexió a szabadság és a börtön, a harc és politika témája körül forog.
A sorozat középpontja, tükre a Harry Potter és a Tűz Serlege. A 4. kötet közepe ráadásul az a pont, amikor Harry megtudja, hogy a legveszélyesebb sárkánnyal kell majd megküzdenie, a magyar mennydörgővel. (Ez is szép szimbólum, Harry mindenből a legveszélyesebbet kapta az egész sorozatban, illetve sok sötét eseményt időzített Rowling éjfélre, ill. az éjszakába.) (Ebben az angol nyelvű podcastban foglalkoznak további példákkal.)
Ha tudjuk tehát, mi a középpontunk, akkor meg tudjuk tervezni a történetünk második felét: használjuk újra a szimbólumokat az első feléből, és tegyünk szimbólummá olyasmit, ami az első felében egyszerűen csak szerepelt!
Miért jó a tükröző dramaturgia nekünk, íróknak?
Mert a tükrözés biztonságérzetet ad az olvasónak. Olyan, mintha azt suttognánk a fülébe: „Nyugi, tudjuk, mit csinálunk, minden mindennel összefügg.” Vegyünk egy apró, humoros példát: a legelső fejezetben Dumbledore eloltja az utcai lámpákat az önoltóval. Mit csinál Ron az utolsó kötetben? Ugyanezt használja – ezzel talál vissza a barátaihoz. Egy jelentéktelennek tűnő kütyü az első oldalon, a megváltás eszköze a végén. Ez az, amitől íróként és olvasóként is elszorul a torkunk a gyönyörűségtől.
És nehogy azt higgyük, hogy Rowling találta fel a spanyolviaszt – mint ahogy a dementorok alakja Dickens karácsonyi énekéből származik, vagy Harry Potter éppenséggel Roald Dahltól sétált át Rowling ötlettárába (az árva James Trotter két rettenetes nagynénjéhez kerül, ahol bezárva, unatkozva és Hamupipőke-szerűen dolgozva találkozik egy varázslóval, aki megváltoztatja az életét a James és az óriásbarack c. gyerekregényben). A tükröző dramaturgia ősibb, mint a kísértetek a Roxfort folyosóin. Használja Homérosz, Milton és a Biblia is!
Noé története, mint matematikai precizitású példa a tükröző dramaturgiára
Vegyük a bibliai özönvíz történetét (Mózes I. könyve 6-9). Ha irodalmi szempontból nézzük, tökéletes tükörszerkezetet látunk, aminek a közepén egyetlen sorsfordító mondat áll.
A: Isten látja a Föld romlottságát.
B: Noé bevonul a bárkába a családdal és az állatokkal.
C: A víz árad, a hegyek elmerülnek.
D: „Isten pedig megemlékezék Noéról…”
C: A víz apad, a hegyek előbukkannak.
B: Noé kijön a bárkából a családjával és az állatokkal.
A: Isten ígéretet tesz, hogy soha többé nem pusztítja el a Földet (megjelenik a szivárvány).
A történet csúcspontja nem az, amikor a legtöbb víz van a Földön, hanem az a pillanat, amikor Isten odafigyel. Minden, ami előtte történt, fordított sorrendben történik meg utána, ráadásul az egyes fordulatok közt eltelő idő is azonos! (Részletesebb szerkezet és az eszköz angol nyelvű leírása a Wikipédián itt található.) Ez adja a szövegnek azt a különös, liturgikus lüktetését, amit még akkor is érzünk, ha nem vagyunk vallásosak.
Mi a tanulság, mit építsünk be írói eszköztárunkba?
Kell-e körzővel és vonalzóval terveznünk a fejezeteket? Dehogyis! A tükröző dramaturgia lényege nem a kényszeres ismétlés, hanem a visszhang. Hogy a történet végén az olvasó érezze: hazatért. Hogy a történetben felvetett kérdésekre nemcsak válaszokat kap, hanem az egész világ egy kirakósszerűen összeálló hely, ahol jól érzi magát.
Amikor írunk, néha nézzünk vissza! Ha a hősünk az első fejezetben elveszített egy fél pár zoknit (ami, mint Dobbytól, a házimanótól tudjuk, a szabadság szimbóluma is lehet), talán a történet végén ne csak egy aranykardot találjon, hanem azt a bizonyos zoknit is. Ez az apró elegancia teszi a történetünket igazivá, keressünk hát olyan szimbólumokat, képeket, mozzanatokat a történetünkben, amit érdemes tükrözni: az első felében szereplőket tüntessük fel a második részben, és a második részben eszünkbe jutó képeknek is kereshetünk helyet a kézirat első felében!
Mert végül is mi az írás? Egyfajta mágia. És a legjobb varázslat, amikor minden megtalálja a párját.