A vélemény mindig fontos – Jenei András írása
Amikor az ember alkot valamit, mindig eljön az a pillanat, hogy azt véleményezni fogják. Lesz olyan, akinek tetszik, aki majd kezet ráz veled, de olyan is, aki kinevet, elmondja, hogy még a próbálkozást is felejtsd el. Esetleg nagyokat hümmögve kikerüli az igazságot.
A legrosszabbnak azt tartom, amikor az ismerős csak annyit mond: „ Tetszett” , vagy „ jó volt”, esetleg „ jó”. Ezzel semmit nem tudok kezdeni; se nem ösztökél, sem nem tanít…
Először is amikor írok, még nem azzal foglalkozom, hogy mit szól hozzá majd az olvasó. Ez igaz addig, amíg az első leírások után, akár oldalanként vissza nem olvasom, és el nem kezdem tisztázni, jobban, vagy kevésbé kifejteni a dolgokat. Innen már felvillan a fejemben, hogy nem magamnak írok, s az olvasó pedig megérdemli, hogy ezt, vagy azt javítsak, bonyolítsak, átírjak. Na nem annyira, hogy már más legyen, mint amit én szerettem volna, csak épp úgy, hogy élvezhetőbb, színesebb lehessen. Mert ugye a könyvet, novellát én írom, s nem az az olvasó, akinek esetleg más, másképp tetszene…
Aztán már nő a vélemény súlypontja az egész kézirat átolvasásakor. Meg amikor túljut a korrektoron is. Talán ő az első véleményformáló, és én mindig figyelek rá. Fontos, hogy neki tetszik –e, mert ő már inkább az olvasó, mint szerző oldalról lát.
Volt olyan korrektorom, aki viccesen, de ha kellett, soronként jelezte, hogy mit javítsak át egészben, mert az nagyon gyenge, béna, hibás. Ilyen például az alábbi:
„S mire lovagi tudományát sikerrel juttatta célba, a leszúrt helyébe
mihamarabb odaugrott egy társa.”
S erre a korrektor reagálása:
„Lovagi tudományt? Célba? (Most megjelent előttem egy páncélos alak,
aki könyvtár erkélyéről az „elméletet” tartalmazó vastag kódexekkel
dobálja kupán az ellent, ádázul vigyorogva… Hát, asszem a kínaiak is
azt vallják: azt használd fegyverül, ami a kezed ügyébe kerül…:P)
Meg az odaugrott… ott termett, vagy valami, nem bolhák ezek.”
Úgy gondolom egyfajta kemény kritika, de úgy tálalva, ami nemcsak nem eshet rosszul, de érzem is a hibát, meg vicces is. No és mégsem írja elő, hogy mit helyette…
A következő már valóban az, aki a boltból veszi meg a könyvet. (Abban az esetben, ha valóban megérdemli az írás, hogy könyv legyen belőle. Önmagam felé is kritikus kell legyek, de ha már az írás alatt nem tetszik az egész, be sem fejezem, vagy újrakezdem, tehát el sem juthat biztosan a kiadásig.)
S végül jöhet az olvasó, akié a jog arra, amit kritikanyilvánításnak hívnak.
Az egyik típus finoman fogalmaz- már, ha megteszi- és a saját szubjektív véleményét tálalja felém. Ha éppen csak felém teszi és nem valamiféle blogon, fórumon. Ebben is benne van , benne lehet az, hogy mi jött be neki, s talán az is, ami kevésbé. Amíg velem közli, szeretem. Egyrészt azért, mert azt vallom, hogy mindenből tanulhatok és fejlődhetek, másrészt pedig azért, mert igenis mondja el a magáét. Aki meg bedobja a közösbe, talán önigazolást keres, talán nem meri tisztán vállalni a véleményt. Mert azt tapasztaltam, hogy a fórumokon sokszor az is bekapcsolódik a kritikaformálásba, aki vagy nem is olvasta az írásom, csak imád beleszólni, vagy éppen csak annak reagál, aki az első kritikát írta. Aztán, mire végigér a hírfolyam, a téma már nem is a könyvről szól…
A másik típus pedig az a fajta, aki kőkeményen ír nekem. Ez persze nem minden esetben esik jól, de itt is az motivál, hogy a durva, lepontozó mondatokban is látnom kell az építő jelleget. Ki kell szemezgetni a sok degradáló szóból azt, amire oda kell figyelni. Ilyen mindig van, megkeresni nehéz, de jó feladat.
Bánt talán? Lehet azért, mert őszinte- talán túlságosan is-, de ilyenkor azért jár rajta az agyam, mert az igazság gyakran nem esik jól.
Volt már ilyen, de ebben az esetben is megköszöntem neki a szavait, majd ha meglett a hiba, legközelebb már odafigyeltem rá.
Ami viszont igaz, hogy barátoktól, közeli ismerősöktől vagy nem szabad véglegesnek venni a kritikát, vagy csak félig elfogadni. Ők elfogultak, és ha azt is mondják, hogy őszinték, még ők sem mindig tudnak azok lenni. Önmagukhoz sem.
Igazi véleményt, olyantól, aki ért hozzá, van mögötte tudás, sok-sok könyv, nagyon ritkán kapok. Pedig jó lenne. Talán még nagyon sokat kell írnom, hogy ilyen emberek írjanak az írásaimról. Talán, ha befut ilyen, azt kérdezem: Na ő meg mi alapján mondja, hogy jó, vagy éppen nem jó? Ki ez az ember és honnan tudja, hogy én miért fogalmaztam úgy, miért írtam le, ahogy? De akkor is tudnom kell, főleg azért, mert ő már tudással adott véleményt, hogy egyrészt ő az olvasó, másrészt mindig tanulnom kell a jó írásért.
Tény viszont, hogy minden visszajelzést megköszönök, s mindet elrakom, később visszaolvasgatom. Erőt ad, folyamatosan okíthat és jelzi: írni még…
Tökéleteset nem fogok írni valószínűleg sosem, de örökké törekedni fogok rá.