„Abszurdum, hogy a család és a házasságközvetítő által összehozott ifjak csak az esküvő után láthatták egymást”

Előbb legépelte a sok száz oldalas német kéziratot, aztán lefordította, majd regényt írt belőle – számol be Káldor Judit, hogyan készült az Ükanyám, Giselle című dokumentumregény saját családja történetéből, dédapja emlékiratai alapján. A szerző arról is mesél, milyen érdekességek derültek ki a 19. századi társadalomról, a zsidók és keresztények együttéléséről, milyen tanulságokkal és hasonlóságokkal szolgálhat a korabeli család- és politikatörténet a mai olvasók számára, hogyan lehetett összeegyeztetni a történelmi hitelességet és az írói fantáziát, és miként lehet trilógiává formálni a felmenői életét.

Felmenői történetét írta át regénnyé egy családtörténeti kézirat alapján. Miért érezte, hogy az ükanyja élete nyomdafestéket érdemel?

Nyugdíjasként, túl a szolgálataimat igénybe vevő unokázós korszakon, egy véletlen rokoni találkozás keltette fel érdeklődésemet anyai dédapám emlékiratai iránt. Dédapám, Klein Náthán németül írta meg visszaemlékezéseit. Így az első feladat ennek magyarra fordítása volt. Nem volt könnyű, egyrészt gyenge német tudásom, másrészt a német helyesírásban időközben bevezetett változások miatt. Mint az előszóban írtam: „Mire elkészültem a fordítással, megért bennem az elhatározás, hogy ezt közkinccsé kell tennem. Olyan hihetetlenül érdekes korszakot ölel fel, a XIX. század első felét, amely magyar és zsidó szempontból egyaránt reformkor – hiszen visszanyúlik anyai dédapjáig, aki valamikor a XVIII. század hetvenes éveiben születhetett –, a Monarchia korszakát, amelyre esik hosszú életének legtevékenyebb időszaka. Az első világháború és a forradalmak korát a zsidó polgár szemszögéből nézve írja le és eljut a »még az előzőnél is borzalmasabb háborúig«, amikor teljes addig felépített világa, biztonsága összeomlik és végül életútja a tömegsírban végződik. Ugyanakkor azt is tudomásul kellett vennem, hogy alaposan át kell dolgoznom az egész anyagot: ki kell nyomoznom a még fellelhető adatokat, levéltárakban, könyvtárakban kell kutatnom, a hiányzókat pedig fantáziámmal pótolnom. Egyes eseményeket annyira át tudtam élni, hogy úgy gondoltam meg tudom írni ezt a könyvet.” Ebbeli meggyőződésemet 25 évnyi szerkesztői tevékenységem támasztotta alá.

Milyen tanulságokat hordozhat mostanában egy 19. századi történet, amelyben a zsidók és a katolikusok közti szigorú vallási elkülönülés kulcsszerepet játszott? Mit tanulhatnak a mai olvasók a regényből?

A Habsburg monarchiában a zsidók életlehetőségeiben beállt nagy változást II. József, a kalapos király türelmi rendelete hozta meg, amely lehetővé tette többek között, hogy felsőoktatásban részesülhessenek. De egészen 1895-ig kellett várni, míg Eötvös Loránd rövid, de igen eredményes kultuszminisztersége alatt meghozták a polgári házasságról szóló törvényt. Addig az egyházak kizárólag azonos vallású feleket házasítottak össze (a protestáns egyházak egymás közt lehetővé tették a születendő gyermekekre vonatkozó megegyezés után a „vegyes” házasságot), tehát az egyik házasulandó félnek fel kellett adnia vallását, ha ragaszkodott a házassághoz. Zsidók és katolikusok között szinte elképzelhetetlen volt egy ilyen frigy. Giselle története azt példázza, hogy a politika és az előítéletesség hogyan teszi tönkre az egyén életét. A mához legközelebb pedig a politikai események kötik a könyvet. Trencsén vármegyében esedékes a tisztújítás, a pártok vad harcot folytatnak egymás ellen, nem túlzottan válogatva az eszközökben.

Szóba kerül a tisztújítás elhalasztása és a városok követelése, hogy megszabhassák, ki települhet le városukban (lásd „önazonossági törvény”).

Ezt a jogot a német bányavárosok (Beszterce-, Selmec-, Körmöc-bánya) már régen kiharcolták maguknak, magyarok csak különleges engedéllyel telepedhettek le. Ezek a részek összefoglalóan a „történelem alulnézetből” fogalomkörbe sorolhatók. Az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeit is ilyen szempontból mutatja be a könyv.

Gitel/Giselle nagyapja egy gazdag földbirtokos „házizsidója” volt. Akkoriban mit jelentett ez a fogalom?

Röviden, modern kifejezéssel, a gazdaság menedzsere volt. Lion Feuchtwanger 1930 táján megjelent híres regénye, a Jud Süss, a magyar fordításban A herceg és zsidaja címet kapta. Az 1990-es új kiadásban a cím már így hangzik: Jud Süss. A herceg és kincstárnoka. Mivel a földesurak bevétele nagyban függött a házizsidójuk tevékenységétől, általában nagy becsben tartották őket, valahol a személyzet élén. Ugyanakkor a gazdatisztek természetszerűleg lenézték őket zsidó mivoltuk miatt. Ezt megpróbáltam érzékeltetni a könyvben.

Mennyiben számított különlegességnek Giselle története a maga korában (például, hogy megszökött a saját esküvőjéről)? Miben volt más a szerelem, a házasságkötés a 19. században, mint manapság?

Giselle lázadni mert a szigorúan szabályozott szokásrend ellen. Nagyanyja hiába nevelte arra, hogy az asszonynak bele kell törődnie sorsába, férjét tisztelnie kell, ha szerencsés, még boldog is lehet mellette. Ebben azt hiszem nem nagyon különbözött a zsidó- a keresztény-polgári leánynevelés elveitől. A szerelmi romantikát csak a regényekből ismerhették meg, már akinek a családja megengedte az olvasás luxusát. De az már mostani gondolkodásunk szerint teljes abszurdum, hogy a család és a házasságközvetítő által összehozott ifjak csak az esküvő után láthatták egymást. Ez a szokás csak az ortodox zsidók körében dívott. Ugyanakkor a modern szokásoknak megfelelően természetesnek vették, hogy az asszonyok – kivéve, ha a sok apró gyerek miatt nem tudtak elszakadni otthonuktól – részt vettek férjük üzleti tevékenységében, tehát pénzkereső munkát végeztek. Keresztény családokban a férj presztízsét rontotta volna, ha feleségét „dolgoztatja”.

Az Ükanyám, Giselle műfaja, mint azt a címlapon is jelzi, dokumentumregény. Az eredeti családtörténeti kézirathoz képest a történet mekkora részét kellett a fantáziájával kipótolnia? Mi volt ebben a kiegészítésben a legnehezebb?

Az induláskor úgy gondoltam, valóban a legrégebbi időszakra vonatkozó hézagos információ nehézséget fog okozni, de kiderült, pont fordítva állt a helyzet: egy-egy adatból logikusan következett a folytatás. Egy példával illusztrálva könnyebben érthető a dolog. Dédapám leírta, hogy nagynénje és anyja neve Hindel, illetve Gitel. A számomra ismeretlen nevek eredete után kutatva felkerestem a rabbiképző intézetet, ahol kedvesen felvilágosítottak, hogy ezek népszerű jiddis nevek. Így döntöttem arról, hogy az orosz megszállás alatti Lengyelországból eredeztetem ősömet. A többi már magától jött. A trilógia következő kötete dédapám életét tárgyalja (1855–1945). Döbbenetes memóriával írja le üzleti tevékenységének eseményeit, megörökítendő saját sikerét, ahogy egy szegény, félárva, tanulatlan gyerekből sikeres, nagy tiszteletnek örvendő jómódú üzletember lett.

Ebből a nagy tömegű információból kiválogatni, hogy mi a lényeges, és mi érdekelheti az olvasót, sokkal nagyobb problémát jelentett – és még mindig jelent –, mint a fantáziám működtetése.

Ugyanakkor a számára szomorú (például gyerekének halála), vagy jellemére nézve előnytelen eseményekről hallgat, ezekre elejtett szavakból tudtam csak következtetni, és fantáziámat igénybe véve kikerekítettem a történetet.

Az Utószóból az is kiderül, hogy a rendelkezésre álló kézirat hiányosságainak kipótlásához milyen elmélyült és szerteágazó kutatómunkát végzett. Mennyi időt vett igénybe ez a feltárás, és milyen főbb forrásokat kellett megnéznie hozzá? Az Utószó végén 2000. novemberi dátum szerepel. Voltaképpen mikor és mennyi idő alatt született a kézirat, és miként jutott el a kiadásig? Milyen adato(ka)t talált meg a legnehezebben?

Már nem tudom visszaidézni a pontos adatokat. Az Előszó végén szereplő dátum szerint 1998-ban kezdtem írni, de ezt megelőzte a memoár lefordítása. Ez a munka is két részre oszlott: a kézirat elolvasása olyan problémát jelentett, hogy úgy döntöttem, előbb át kell írnom gépbe, csak utána kezdhetek neki a fordításnak. Ez a szöveg aztán nemzetközi karriert futott be, még angolra is lefordíttatták külföldi rokonaim. Így bebizonyosodott, hogy azért tartották korábban idősebb rokonaim érdektelennek a memoárt, mert a kézirat elolvasásának nehézségeitől elment tőle a kedvük. Összesítve, az első kötet kb. 3-4 év munka eredményeképp született meg. A kutatás kezdetén abból indultam ki, hogy Hertzka ősöm a Marczibányi család házizsidója volt. Úgy gondoltam, egy ilyen neves nemesi családról könnyen találok adatokat. Kiderült, hogy ez nem így van. Hosszas, az Országos Levéltártól a Széchenyi Könyvtáron keresztül a szlovákiai levéltárig terjedő kutatómunka – melyet a könyvben ismertetek – eredményeképp is maradtak még kiderítetlen adatok. Ugyanakkor az 1828-as „adózók” összeírásában megtaláltam a Hertzkákat, az 1848-as „zsidók” összeírásában pedig Giselle-t és családját, azaz a Klein családot. A könyv kiadásának elhúzódása mögött pedig főleg anyagi kérdések állnak. Mára eljutottam oda, hogy ha nem szedem össze a kiadás költségeit, kárba vész életem egy részének sok-sok, és meggyőződésem szerint értékes munkája. Ez egyben azt is jelenti, hogy a második kötet kiadására csak akkor kerülhet sor, ha az első kötetet elég sokan megvásárolják.

Milyen visszajelzéseket kapott eddig, milyennek tartják az elkészült művet?

Baráti körömben többen elolvasták a kéziratot és egyértelműen jónak, érdekesnek tartották. Beállítottságuktól függően voltak, akik a családi és szerelmi szálat, tehát a regényes részt emelték ki, és voltak, akik a történelmi szálat tartották kiemelendőnek. Úgy gondolom, hogy Giselle anyaként való bemutatása főleg a női olvasóközöséget vonzza. Korai halála után férje a gyerekeket anyjuk bálványozása szellemében nevelte, mind a hét, Giselle-től született gyermekének elsőszülött leánya Gizella lett, sőt még második feleségétől született első leányának is a Gizella nevet adta.

Trilógiának tervezi a regényt. Hogy áll a többi kötettel? Mikorra várhatóak a folytatások, és meddig fogja vezetni ezt a családtörténetet?

A további két kötet gyakorlatilag készen van, de még nem vagyok teljesen megelégedve velük. A második kötet a Dédapám Náthán, a harmadik kötet pedig Anyám, Sári címet viseli. Úgy látszik olyan „írós” család vagyunk. Anyámtól két kézirat maradt fenn, a korábbit 1942 novemberében kezdte, amikor apámat munkaszolgálatosként kivitték a doni frontra, ahonnan nem jött haza (a hivatalos értesítés szerint: eltűnt). Minden este, amikor már végre megszabadult tőlünk, gyermekeitől, leült az íróasztalához és egy pepita füzetbe leírta a nap eseményeit és szerelmes vágyódását távol levő férje után. Ezt a naplónak minősíthető levélsorozatot egészen 1944. március 19-ig folytatta. Ekkor minden megváltozott, a család: szülei és gyermekei élete volt már a tét! Hihetetlen energiával és találékonysággal elérte, hogy mindazok, akikről ő gondoskodott, túlélték a vészkorszakot. A másik kéziratot, memoárját, 1967-ben írta, nagyjából ugyanolyan élethelyzetben, mint ahogy én kezdtem neki az írásnak. Családi hátterének leírásában természetszerűleg kitér anyai nagyszüleire (apai nagyszülei születésekor már nem éltek), így lehetőségem volt Náthánt saját és legidősebb unokájának szemén keresztül megítélni. A memoárt 1956. novemberével fejezi be, amikor kénytelen megválni „szerelmetes fiától”, aki úgy döntött, elhagyja az országot. Számomra a napló az, amely szerintem világirodalmi értékű, de a memoár is rendkívül érdekes: életünk fokozatos lehetetlenné tétele, a hamis iratokkal való bujkálás, a felszabadulás és utána a lelkes, „új hazát” építő munka, a kezdeti hitet követő fokozatos kiábrándulás, és újabb üldöztetés leírása azt hiszem mindenki számára érdekes. A memoárt erőteljesen átszerkesztettem és saját emlékeimet és fantáziámat is belevonva regényes, 1990-es befejezést kerítettem a könyvnek.