„Az első húsz oldal kétszer izzasztja meg a szerzőt: először, amikor megírja, másodszor, amikor kidobja”

„Abban nem hiszek, hogy az ember a másik kárából tanulni tud. A sajátjából tud, de ebben is csak az a biztos, hogy tud. Hogy tanul-e, az más kérdés” – fogalmazza meg kételyeit Gulyás Gábor, akinek első regénye, az Örökpanoráma nemrég került a könyvesboltokba. A Könyv Guru kiadó által publikált kötet szerzője szívesen mesél az alkotási folyamatról, őszintén feltárja a menet közben adódott nehézségeit, köztük a könyv címének nehézkes születését, megtudjuk, miért került a történetbe a méhészkedés motívuma és mit jelent az, hogy az író elsősorban magának írja a regényét.

„A környezettudományok doktora, emellett okleveles magyarázkodó és kifogáskereső” – írja magáról a könyv ajánlójában. Ilyen „szellemi háttérrel” hogyan jutott eszébe regényt írni? Mi adta a kezdő ihletet? És mit szólt a környezete?

A húszas éveim közepén kezdtem el érdeklődni a pszichológia és az önismeret iránt. Életem több területén azt éreztem ugyanis, hogy nem jutok egyről a kettőre. Bizonyos helyzetekben csak toporogtam, évek óta ugyanazokat értelmetlen köröket futottam, ráadásul az akkori viselkedésem, miatt nagyon sokszor pórul jártam. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de hogy mi, azt nem tudtam megfogalmazni, ráadásul a hozzám legközelebb álló emberek sem tudtak ebben segíteni, legfeljebb megsimogatták a fejem. „Ne is foglalkozz vele, nem veled van a baj, a világ ilyen” – mondogatták. Azóta persze tudom, hogy mindenkinek a saját baja a legfontosabb. Ettől függetlenül sok mindent sikerült elérnem, de a mai napig úgy érzem, hogy amit akkor elértem, azt sokkal rövidebb idő alatt és sokkal lazábban is elérhettem volna, ha stabilabb lelkivilággal rendelkezek, és jobban helyén tudom kezelni a dolgokat. Azt mondják a bölcs emberek, hogy az ember életében vannak olyan történések, amikbe egy kicsit belehal, de én valahogy minden nap belehaltam valamibe – rendszerint valami apró-cseprő semmiségbe, amikre ma már nem is emlékszem. Merev voltam és görcsös. Túl komolyan vettem az életet. Ezt hoztam otthonról.

Azóta rengeteget tanultam és tapasztaltam, de mivel ember vagyok én is, aki felejt, ezért elhatároztam, hogy egy könyvbe a saját nyelvemen megfogalmazom a tapasztalataimat, illetve azokat a gondolatokat, amiket én igaznak és fontosnak tartok és amik engem segítenek. Ezt a könyvet tehát azért írtam meg, hogy élni segítsen. Elsősorban engem. Azzal, hogy megírom. Már az elején is regényben gondolkodtam – elvégre nem vagyok sem pszichológus, sem filozófus. A könyv vázát, főszereplőit és történetét körülbelül három évvel ezelőtt fogalmaztam meg először, de az még sokban különbözött a végül megírt és megjelent regénytől. A környezetemben kevés embernek beszéltem arról, hogy könyvet írok, inkább akkor kezdtem el ezt nyilvánosságra hozni, mikor a kiadó már elkezdett a kézirattal foglalkozni. Mivel egyébként is eléggé idegennek érzem magamtól a „valami készül…” és az ahhoz hasonló feliratos posztokat, csak akkor osztottam meg a könyvet az egyik közösségi portálon, mikor már megjelent a Libri kínálatában.

Akik nem tudtak róla, azok közül sokakat meglepett a könyv. Ezen persze jót mosolyogtam, mert tudom, hogy az ilyen dolgokon szerintem nem meglepődni kell, hanem örülni neki. Sokan hüledeztek rajta. A környezetemben rendkívül népszerű is lett a könyv, és szinte minden nap kapok egy-egy visszajelzést, amiben a mondanivalóját és az olvasmányosságát dicsérik. Szerintem igazuk van. Nekem hiányzott egy ilyen könyv a magyar irodalomból. A visszajelzésekből úgy tűnik, hogy másoknak is.

Az Örökpanoráma egy apa és fia, Péter és Dávid kapcsolatán keresztül vezeti végig az olvasót. Miért ezt a kapcsolatrendszert választotta keretül, hiszen az apák és fiúk viszonya sokszor nem felhőtlen, és korántsem egyértelmű, hogy a fiatalabb generáció nyitott az idősebb gondolataira?

Pont ezért, amit Ön is mond! A könyvben a fiú szerepét megformáló Dávidot sem érdekli az, amit az apja mond neki, amíg rá nem fázik. Addig mindent csak értelmetlen papolásnak tart, sőt, egyértelműen ki is jelenti az apjának, hogy ne beszéljen neki az életről, mert ami az apja fiatalkorában igaz volt, az ma már nem az. Ebben persze van igazság, de csak akkor, ha a világot nézzük. Mert bár a világ és az emberi viselkedés az elmúlt egy-két évtized alatt nagyon megváltozott, a valódi élet nem. Az élet törvényei ugyanis nem változnak. Ma is igaz, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa és az is, hogy mindenki annyit kap vissza, amennyit beletesz. Meg persze az is, hogy a karaván halad.
Én azt hiszem – mint azt a regényben is megfogalmaztam –, hogy ahhoz, hogy az ember élete jó irányba változzon meg, kellenek a pórul járások és a pofára esések, ahhoz elengedhetetlen a pokol. „Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább!” – hívta fel a figyelmet Churchill. Igaza volt. Én abban nem hiszek, hogy az ember a másik kárából tanulni tud. Ilyen szerintem nincs. A sajátjából tud, de ebben is csak az a biztos, hogy tud. Hogy tanul-e, az más kérdés.

Önismeret, önazonosság, emberhez méltó élet, tartalmas kapcsolatok, szülő-gyerek viszony, a halál elfogadása – a sokféle fontos kérdést érintő könyve tanmesének is beillene. Hogyan alakult ki a regény témája, és mi a legfontosabb üzenete, amit át akart adni az olvasóknak?

Az életnek nagyon sok területe van, és pont emiatt még a regény kidolgozása előtt vázlatszerűen összeírtam magamnak azokat a témákat, amiket a cselekmény során érinteni szeretnék. Ezek azok a területek voltak, amiket a saját életemben is fontosnak érzek, illetve amiről azt látom, hogy a mai Y generáció (beleértve engem is) nem igazán tud a helyén kezelni. Többek között azt értem ez alatt, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek az élvezetekre és az anyagi javak megteremtésére, ami önmagában nem rossz, csak épp ezeknek a kívülről látható leképezéseire koncentrálnak. Jó, ha az embernek van pénze (és legyen is), de ha nem arra használja, hogy örömet okozzon magának vele, hanem arra, hogy a környezet elismerését kivívja, az már nem jó. Élvezetek nélkül sem igazi az élet, de ha csak azért megyek el a negyedik kávé után az éjszakába, hogy lőjek egy szelfit az instára, vagy ne lógjak ki a sorból, az már nem arról szól, hogy jól érezzem magam.

Ehhez kapcsolódóan tudom megfogalmazni a regény egyik üzenetét: ahhoz, hogy az ember határozottan és békével nemet tudjon mondani a mai külső világra, kell egy stabil belső világ, amit viszont csak megfelelő önismerettel lehet kialakítani. Ez azonban kemény munka, mivel az emberről nem csak jó dolgok tulajdonságok derülhetnek ki, hanem bizony gyarlóságok is.

A könyv másik fontos üzenete, hogy az ember életének minőségét, ami bár függ a körülményektől is, leginkább a saját hozzáállása és a viselkedése határozza meg. Persze nem szabad itt sem túlzásokba esni; arra gondolok például, hogy

óriási divat mostanában a pozitív gondolkodásról beszélni. Én ebben sem hiszek. Én a normális gondolkodásban és a normális viselkedésben hiszek,

amikor az ember képes minden történést a helyén kezelni. Legalábbis most már ebben hiszek. Ugyanis ehhez a felismeréshez rá kellett fázzak párszor az életben. Ebben a könyvben lényegében összefoglaltam azt, amiket én igaznak gondolok és amikkel én segítem magam egyre inkább emberi életet élni. Bízom benne, hogy ez nem csak az én igazságom és abban is, hogy hatvanévesen is annak fogom a leírtakat tartani.

A kötet címe az egyik fő üzenetét foglalja össze. Hogyan jött az ötlet, hogy ez legyen a cím, és volt-e esetleg más felvetés, amit aztán elengedett?

Az Örökpanoráma magától jött, és mint minden jó dolog: utólag. Úgy gondolom, mikor az ember megírja az első könyvét, a legnagyobb nehézséget éppen a „megfelelő” cím kiválasztása jelenti. Ugyanis az ember először gondol egy címre – sokszor már a könyv megírásának kezdete előtt –, amit utána elvet. Én is így kezdtem. Később, nagy nehezen végre kitaláltam egy másik címet. Örültem ugyan neki, sőt, fel is villanyozott, hiszen az elsőnél mindenképp jobb volt, de még valahogy ez a cím is görcsös volt. Belül éreztem, hogy még ez sem az igazi. Aztán elolvastam a könyvet újra, és akkor egy újabb, most már „tényleg a legjobb” cím jutott eszébe. Persze erről is kiderült, hogy még ez sem az, amit kerestem. Itt is éreztem, hogy még nem kerek, valami még hiányzik belőle. Hogy is lett volna kerek, hiszen a címválasztás miatti görcsösségem – ami nyilván abból is adódik, hogy nem lehet egy címen éveket gondolkodni – eközben semmit nem csökkent.

S, hogy mi alapján tudtam azt, hogy még ez a cím sem az igazi? Azért, mert éreztem. Mert „titokban” továbbra is a címen agyaltam. Talán tudat alatt tudtam, hogy ez a cím még sokkal inkább arról szól, amit magamról mutatni akarok, mintsem a könyvről. Tehát ez az egész – úgy érzem – zsákutca. Azt gondolom, hogy az „igazi cím” akkor jut a szerző eszébe, mikor félreteszi a könyvet néhány hónapra, és nem foglalkozik vele. Amikor laza. Amikor nem gondol sem a könyvre, sem a címre. Mert már nem fontos. Azért nem fontos, mert átbillen arra az oldalra, hogy ezt a könyvet tulajdonképpen nem a közönségnek írta, hanem önmagának. És amit önmagamnak és önmagam miatt írok, ott nem számítanak a külsőségek. Később aztán újra elkezdtem a könyvön dolgozni, pedig látszólag már kész volt. Látszólag. Finomítottam, finomhangoltam rajta, még inkább közelebb hoztam önmagamhoz, még jobban beletettem a lelkem, hogy úgy mondjam: őszintébbé tettem. De ekkor már újra csak nem én voltam a fontos, hanem a könyv. Na, ekkor jutott eszembe a könyv „igazi címe”, amit a könyvre szabtak. Ami tényleg a könyvről szól, és amiről a könyv is szól. A cím miatt persze még egy kicsit (1-2 bekezdés erejéig) igazítanom kellett a kéziraton, de onnantól kész lett. A könyv is és a cím is. Meglett az összhang, én pedig megnyugodtam, és nem gondolkodtam tovább sem a címen, sem a könyvön. Mert végül mindkettő meglett. Békével. És nem görcsösen.

Egyébként a könyv címének véglegesítéséhez az interneten nagyon sok javaslat van, amiket szerintem érdemes elolvasni és megfogadni. Azt hiszem, hogy ez a cím az összesnek megfelel. Nem mellesleg az örökpanoráma véleményem szerint egy gyönyörű szó. Nem is értettem, hogy nem született még könyv ezzel a címmel. Nagyon büszke vagyok erre a címre.

A méhészkedés motívuma fontos a regényében. Amolyan „foglalkozási ártalom” ez, hiszen a családja is mézzel foglalkozik, vagy van valamilyen mélyebb szimbóluma is ennek?

A családom valóban méhészkedéssel foglalkozik, de ennek a könyv tekintetében semmilyen mélyebb szimbóluma nincs. Ha az ember regényt ír, akkor abban nyilván lesznek szereplők, a szereplőknek meg jó esetben van valami foglalkozása, hivatása is. A szüleim méhészek, édesapám emellett egy élelmiszeripari vállaltnál dolgozott, ezért ezekől könnyen tudtam írni. Szívesen adtam volna a szereplőimnek akár buszsofőr karaktert is, de honnan tudjam, hogy mit csinál egy buszsofőr, azon túl, hogy vezeti buszt. Ha ezt nézzük, akkor a könnyebb utat választottam, mert nyilván utána tudtam volna nézni más szakmáknak is, de mégis úgy érzem, jól tettem. Egyrészről azért, mert az a véleményem, hogy az első könyve írását az ember lehetőségei szerint igyekezzen minél jobban megkönnyíteni, mert így is akad nehézsége bőven. Másrészt pedig azért, mert szerintem érdekesebb lett így a történet, mint például egy könyvelő házaspárral a főszerepben. A méhészkedés mindamellett azért is jól jött, mert a könyv mondanivalója miatt egyébként is fontosnak tartottam a városi olvasót a regény egyes részeiben kicsit kivinni a természetbe. Ráadásul annak ellenére, hogy a méhészkedés rengeteg munkával jár, a természet közelsége miatt mégis van egy nyugalmat és békét sugárzó hangulata, amit úgy gondoltam, érdemes átadni az olvasóknak, akik közül vélhetően kevesen vannak tisztában ezzel.

Hogyan építette fel a történetet? Mennyit foglalkozott előzetesen a cselekmény ívének szerkesztésével?

Ahogy már említettem, először felsoroltam magamnak azokat a témákat, amiket fontosnak tartottam érinteni. Kezdetben ez a felsorolás nem volt teljes, ugyanis a regény cselekményének alakulásával újabb és újabb témák merültek fel. A témákkal párhuzamosan már kerestem a lehetséges helyszíneket (például víztorony, autókereskedés, arborétum, tópart) és helyzeteket (mint faültetés, közös esti séta), és igyekeztem a legjobb kombinációkat összehozni. A témákat aztán kifejtettem, majd az adott helyszíneknek és helyzeteknek megfelelő párbeszédekké alakítottam, amiknél természetesen figyelembe vettem azt, hogy Dávid épp hol fog tartani a személyiségfejlődése során. Ehhez az is kellett, hogy ezeket a témákat valamilyen logikai sorrendbe tegyem, tehát hamarabb beszéljen Péter a fiának az önismeret jelentőségéről, mint mondjuk a halálról. Ugyanis az önismeret az alapja mindennek, és aki ezzel nincs tisztában, annak nem igazán van értelme a halál elfogadásának fontosságáról beszélni. Különösen fontosnak éreztem és végig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy maga a történet valósághű legyen, hogy „életszagú” legyen, és az végig az is maradjon. Hogy bár legyenek benne váratlan fordulatok, de ne legyenek benne megmagyarázhatatlan események. Hogy ne legyenek benne csodák. Mert csodák nincsenek.

Megmutatta-e valakinek a szöveget a kiadó előtt? Ha igen, kapott-e olyan tanácsot, amin el kellett gondolkoznia, vagy akár az írását megváltoztatnia?

Igen, természetesen megmutattam a szöveget a kiadó előtt másoknak is, összesen három embernek. Volt köztük férfi és nő is, idősebb és fiatalabb is. Közös pontjuk, hogy mindhárman sokat olvasnak. Végeredményben több jót mondtak a kéziratról, mint rosszat, és ami esetleg nem volt jó, azt én magam is éreztem. A könyvet egyébként első körben azért küldtem csak el a kiadónak, hogy szerkesszék meg, mert mint említettem, a könyvet elsősorban önmagamnak írtam. Ők hívták fel a figyelmem, hogy gondolkozzak el a kiadáson, mert szerintük a kézirat megüti a könyvesbolti mércét. Emiatt döntöttem végül a kiadás mellett.

Kezdő regényíróként mi volt a legnehezebb az írás során? Mi az, amit ma már másként csinálna, ha újrakezdhetné, vagy írna egy újabb könyvet?

A legnehezebb dolog az volt, mikor leültem a kanapéra, magam elé tettem a laptopot és elkezdtem írni. A karakterek már megvoltak, a mondanivaló is megvolt, a cselekmény is megvolt (végül nem az lett), de az írás még csak akkor kezdődött. Alig tudtam egy-egy mondatot megfogalmazni. Az valami borzasztó érzés volt. Végül elkezdtem írni, de kínszenvedés volt az egész. Miután viszont meglett az első húsz oldal, onnan már minden ment magától. Ugyanis azóta rájöttem egy fontos dologra. Az első húsz oldal kétszer izzasztja meg a szerzőt: először, amikor megírja, másodszor pedig amikor kidobja. Viszont bárhogy is fáj, ki kell dobni. Az első húsz oldal csak amolyan bemelegítés, el kell engedni. Vagyis dehogy kell, nem kell. Csak érdemes.

Amit még fontosnak tartok, hogy bár nem szabtam magamnak határidőt, mégis egy kicsit feladatnak is éreztem ezt az egészet, tehát nem mindig voltam kellően laza.

Ha újrakezdeném, lazábban írnék. Elfogadnám, hogy vannak olyan napok, amiken érdemes írni és olyanok, amikor pedig mást csinálni érdemes.

Például elmenni kirándulni. Vontatottabb napokon ugyanis vontatottabb lesz az írás is. Nekem az volt a nehéz, hogy a legjobb gondolataim akkor jöttek, mikor nem a könyvre koncentráltam, tehát séta, vagy autóvezetés, vagy biciklizés közben, vagy az ágyban fekve. Ezt nehéz tudomásul venni és elfogadni, de érdemes, és ha jön a gondolat, vagy hasonlat, akkor bizony meg kell állni és leírni, mert különben soha többé nem jut eszembe.

Mindent egybe véve az Örökpanoráma szerintem egy jó és olvasmányos regény lett, de én, mint a könyv szerzője azért itt-ott érzem benne a munkát, a sarkokat, az éleket. Egy jó regényéhez sok munka kell, de a végén olyannak kell lennie, mintha valóban a könyv írta volna magát. Hogy ne látszódjanak benne az élek, még halványan sem. A könyvírás nagyon sok munkát és szorgalmat kíván, szerintem ez az alap, de ezt még meg kell tudnia fűszereznie az írónak. Hogy legyen benne egy kis ötlet, egy kis kreativitás, egy kis humor, egy kis vagányság, egy kis egyediség, egy kis izgalom, egy kis irónia, akár még egy kis fanyarság is – mértékkel. Ez nagyon fontos. Nemcsak a munka és a szorgalom. Nemcsak az ész, hanem a szív is. De ez sem csak az írásra igaz. A saját fűszerkeveréknek szerintem ott kell lennie minden ember polcán, legyen az festő, pincér, postás, tervező, vagy buszsofőr. A tanárokról és az orvosokról nem is beszélve.

Tervezi folytatni az írást? Ha igen, folytatná ezt a történetet, vagy valamilyen más témát venne elő?

Igen, írok még egy könyvet. Korábban nem terveztem, de nemrég eszembe jutott egy kezdés és egy jó befejezés. „Már csak a közte lévő 200 oldalt kell megírni” – gondoltam, így hát bele is vágtam és eddig nem bántam meg. Hogy mikor lesz kész a kézirat? Lehet, hogy még idén, de az is lehet, hogy csak öt év múlva. A könyv nem az Örökpanoráma folytatása, és nem is kapcsolódik hozzá, de kulcsmotívumaként az önismeret megmarad. Azt a regényt E/1-ben írom, ami az ilyenfajta regényeknél nehezebb, mert bár ez sem rólam fog szólni, szerzőként viszont az írás során akaratlanul is párhuzamot vonok a szereplők és a saját életem, ráfázásaim között. De ha ennek ellenére képes leszek az írás során őszintének maradni magammal és ezen keresztül az olvasóval is, akkor szerintem az is egy fontos és hiteles történet lesz.