„Az emberség érzékenység és szeretet, nem pedig gyengeség”

„Nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is hat a szövegre, azáltal, ahogyan azt az olvasó értelmezi és ahogyan azt a saját kora hagyományába beilleszti” – vallja Szekeres Ibolya, aki nemrég jelentkezett Emberség! Esszék és történetek című kötetével a Könyv Guru Kiadónál. A filozofikus témákat boncolgató kötet szerzőjével arról is beszélegettünk, miért tesz manipulálhatóvá az iskolarendszer, mit tanít Dosztojevszkij a szetetetről, és miért érdemes egy szerzőnek, ha csak lehet, kora tavasszal leadni a kéziratát a kiadónak.

Tavalyi könyve, a Bátorság! inkább a lélektan és a filozófia oldaláról közelítette meg az embert, a most megjelent Emberség! csakis a filozófiai, morális aspektust választotta. Meséljen kicsit ezeknek a köteteknek a születéséről! Hogyan jöttek a témák? Milyen kapcsolatban vannak ezek a gondolatok a hétköznapi életével, munkájával?

Úgy gondolom az ember élettapasztalatai meghatározóak abban a tekintetben, hogyan viszonyul a világhoz és önmagához. A tavaly megjelent könyvem részemről egyfajta tiltakozás azok ellen a felfogások ellen, melyek azt próbálják hangsúlyozni, hogy az ember személyiségét döntően a család határozza meg. Hosszú évekig szégyelltem magam a származásom és a képességeim miatt, hiszen nem voltam és nem vagyok tökéletes. Nem származom egy tiszteletreméltó családból, de tehet arról egy gyermek, hogy milyen családba születik és kik lesznek a szülei? Másodszor az iskolákban azt tanultam meg, hogy akinek nincsenek kimagasló képességei, aki valamilyen téren nem „zseni”, akkor az a gyermek nem elég jó, de tehet arról egy gyermek, hogy milyen képességekkel születik? Tehát a korszak, amelybe születtem, vagyis a társadalom, a szocializáció, az iskolarendszer alaposan belém nevelte a tekintélyelvűséget és a kisebbrendűségi érzést. Elvette a bátorságomat, manipulálhatóvá tett. Az olyan pszichológia azonban, amely megkérdőjelezi az ember világra való nyitottságát, szabad akaratát és képességét a változásra, az embert egy manipulálható tárggyá és áldozattá minősíti. A Bátorság! című könyvemmel egyfelől reményt akartam adni, mert hiszek abban, hogy minden ember egyszeri csoda, mert mindenkivel vele születik egy olyan lehetőség, amit csakis ő birtokol és ami értelmet adhat az életének. Ezért ne érezzük magunkat kevesebbnek, ha nem születtünk különösebben tehetségesnek, és ne szégyelljük azt sem, honnan származunk, hiszen csakis az a fontos, hová érkezünk, kivé, mivé válunk. Az ember nem áldozat, hiszen mindig választás elé van állítva.

Az ember nem egy tehetetlen bábu, aki környezetének, ösztöneinek, érzelmeinek kiszolgáltatott, hanem képes szabadon választani, felelős döntéseket hozni. Saját tapasztalatból tudom, amikor az ember megismeri önmagát és megvalósítja a vele született lehetőséget, önazonos és elégedett lesz.

Úgy gondolom, hogy tanárként és pszichológusként önmagamra találtam. Meg kell értenünk, hogy felelősek vagyunk az életünkért és nem kereshetünk kifogásokat vagy okolhatjuk a gyermekkorunkat elakadásainkért. Hiszen az ember képes változni, megismerni önmagát, képes élettapasztalatait és önmagát is egy teljesen új és szokatlan nézőpontból értelmezni, magyarázni. Képes bátran szembenézi tökéletlenségével és elfogadni azt. Az önismeret azért fontos, mert olyan képességeket hív életre, mellyel az ember szabályozni tudja érzéseit, cselekedeteit. A magabiztos és önérzetes ember pedig képes bármilyen nehézséget leküzdeni. Az „élet tehát olyan, amilyenné én teszem, … nem pedig olyan, amilyenné a családom vagy a kultúrám tett”.

A második könyvem, az Emberség! alapgondolata, mely az életünket meghatározó emberi kapcsolatok szerepére fókuszál, már a Bátorság! című könyvemben is fellelhető. Ne feledjük, ezek a mindennapi kapcsolódások életünk végéig formálnak bennünket. Én az életemben és a munkámban a másik embert és a gyermeket is tisztelem és egyenrangú félnek tekintem, mert megértettem, hogy csakis ez a fajta egyenrangúság teszi lehetővé az empátiát. A tekintélyelvű, alá-fölé rendeltséget kifejező emberi kapcsolatban, amit egyfajta hatalmi törekvés jellemez – emiatt is gondolom a narcisztikus személyek kapcsolódási módjának –, az alul levő személy tárgyként tapasztalja meg önmagát és negatív érzelmek sokaságát éli át: szorong, elégtelennek, tehetetlennek érzi magát. Pedig mennyi betegség okozója lehet az állandósult szorongás! A hatalomra törekvés azonban nem egy olyan univerzális, elemi drive, pszichológiai szükséglet, ami minden embert egyformán jellemez. Csak bizonyos személyek kóros, neurotikus reakciója, akik képtelenek az emberi kapcsolatokban a másokkal való egyenrangúságot megőrizni és egy normális önbecsülési szintet fenntartani. Az ilyen személyek ugyanis, kisebbrendűségi érzésük ellen úgy védekeznek, hogy a másik fölé helyezik magukat. Az emberség akárcsak az élet, az egyén döntése és választása.

És honnan jött az ötlet, hogy ezeket a gondolatokat könyv formájában is közreadja?

Egész életemet a tanulás és az önismeretre törekvés jellemezte, és abban a folyamatban, amit életnek nevezünk, sok mindent megértettem, megvilágosodtam. Először is felismertem, hogy „Nem úgy látjuk a világot, ahogyan van, hanem amilyenek mi vagyunk, vagy ahogyan arra neveltek bennünket, hogy lássuk.” Szerettem volna megosztani a gondolataimat és felismeréseimet a többi emberrel. A könyvek megírását pszichológiai és filozófiai szakdolgozatok is segítették.

Technikailag hogyan születtek a kötetek írásai: sorban írta őket, vagy önállóan készültek el, és később rendezte kötetbe őket? És ha utóbbi a helyzet, akkor vannak kimaradt írások? Van, ami már kilógott egy ilyen válogatásból?

A Bátorság! című könyv egyes fejezetei logikusan illeszkednek a Bevezetés problémafelvetéséhez, ami irányadó volt számomra az egyes fejezetek sorrendjét illetően. Az Emberség! című kötet viszont olyan írást is tartamaz, amely már régen elkészült. Ez „Az előre megfontolt kegyetlenség megbocsáthatatlan” című írás, ami a legközelebb áll ahhoz az etikai, erkölcsi hozzáálláshoz, amit képviselek. Nabokov félt attól, hogy nem veszi észre azt, amikor kegyetlenül bánik a másik emberrel. Én örülök, hogy eddig soha nem voltam kegyetlen, nem bántottam a másikat, annak ellenére, hogy emiatt sokszor gyávának tapasztaltam meg önmagam, ami igazán nagy szenvedést okozott, és annak ellenére, hogy engem bántottak. Igy kellett történni, mert most hitelesnek érzem önmagam és az írásaimat. A kötet viszonylag gyorsan megszületett, ösztönösen írtam, belülről fakadt, hasonlóképpen a sorrend és az utólag megírt Előszó is.

Az idei kötet írásai az emberség kérdését boncolgatják. Vagyis, hogy mi az emberség lényege, mitől lesz emberséges, hogyan befolyásolják a kapcsolatai, a családja stb.? Hogyan tudná összefoglalni röviden a saját válaszát a könyv alapkérdésére?

Az emberség először is mindig, még ha rejtetten is, én úgy gondolom jelen van az emberben, mint ahogyan azt irodalmi művek is bizonyítják. Ilyen például a Halál mosolya című regény. Másodszor az emberség választható, ahogyan arról már József Attila is írt. Az ember ugyanis mindig választani és dönteni kényszerül. J. P. Sartre szerint az ember ki van taszítva a világba, és arra kényszerül, hogy megtervezze önmagát. A választás szabadsága azonban csak bizonyos értelemben lehetséges, mivel az egyén nem tehet meg bármit, de nem választani sem lehetséges, mert az ember azzal is választ, amikor semmit nem választ. Az erkölcs Sartre szerint olyan, mint a művészet, egyfajta teremtés, elgondolás, mivel mindenkinek saját magának kell megalkotnia erkölcsét. Ennélfogva az ember erkölcse egy művészi alkotáshoz hasonlítható, ami tehát tervezés és kemény munka és soha nem szeszély vagy önkény szülötte. Az alkotás folyamatában pedig a művész, vagyis az ember folytonosan változik. Tehát az ember személyisége és élete kifejezi, megmutatja erkölcsét, így minden választása valójában morális választás. Az egyén döntése az, amikor a pénzt és a hatalmat választja, amikor kihasznál, anyagi hasznot húz, vagy visszaél egy másik ember kiszolgáltatott helyzetével. Amikor szándékosan kegyetlen, hatalmaskodó, amikor jól érzi magát egy olyan helyzetben, ahol egy felnőttet vagy gyereket a többiek előtt megalázhat. Például egy tanulót az osztály vagy csoport előtt negatívan minősítve „rothadt almának” nevez, és kiküld az osztályból, hogy ne rohassza meg a többieket. Továbbgondolva

az emberséget kifejezi az olyan emberi kapcsolódás is, amikor egyenrangúan kapcsolódom a másikhoz, aki így nem érzi magát tárgynak.

Az ilyen viszonyulás nemcsak tiszteletet és elfogadást fejez ki, hanem önbecsülést is ad a másik embernek. Az ilyen fajta kapcsolódás azonban Carl Rogers, humanista pszichológus szerint csakis akkor lehetséges, amikor én, a személy az emberi kapcsolatban önazonos vagyok, vagyis van bátorságom megmutatni sebezhetőségét és esendőségét. És még egy fontos gondolat, amikor az ember önazonos, akkor önmagával is emberséges. Végül úgy gondolom, az emberség érzékenység és szeretet, nem pedig gyengeség. F. M. Dosztojevszkij szerint „a szeretet Isten adománya, benne van a mindenségben és minden egyes homokszemcsében. Szeress minden levelet, Isten világosságának minden sugarát. Szeresd az állatokat, szeresd a növényeket, szeress mindent. Ha mindent szeretsz, fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt.”

„A kötet történeteinek és esszéinek többsége olyan emberi viszonyulások és hozzáállások bemutatására vállalkozott, melyek mintha nélkülöznék az emberséget” – írja az előszóban. Miért ezt a „negatív” megközelítést választotta? Ez egyfajta pesszimizmust is jelez az Ön részéről, vagy inkább intenzívebb reakciókat szeretne ez által kiváltani az olvasóból?

Úgy gondolom, nem létezik egy igazság, mivel minden ember egyedi, ami azt jelenti mindenki eltérő képességekkel és adottságokkal születik egy bizonyos családba, korszakba, kultúrába, szocializációba, értékrendbe. Majd ezek a külső és belső tényezők meghatározzák élettapasztalatait, és élettapasztalatainak értelmezései pedig felépítik és kialakítják azt a belső szubjektív világot, amit emberi tudatnak nevezünk. Tehát minden embert a tudata, vagyis szubjektív világa tesz egyedivé – gondolatai, érzései, képességei, tapasztalatainak értelmezése –, mert ez határozza meg azt a módot, ahogyan az ember a világot, a többieket és önmagát látja, értelmezi, és végső soron mindez létrehozza, megalkotja személyiségét. A történeteim, esszéim az én igazságomat, vagyis nézőpontomat tükrözik, ami nem azt jelenti, hogy én pesszimista vagyok, hanem azt, hogy én így értelmezem a valóságot. Az emberség azért olyan fontos, mert az ember társadalomban, emberi kapcsolatok rendszerében él, melyek pozitív vagy negatív hatásai gyermekkorától kezdve élete végéig formálják személyiségét. Ráadásul egy gyermek védtelen, szüleinek és nevelőinek kiszolgáltatott. És ne feledjük, H. G. Gadamer szerint minden történet és szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi miliőben keletkezik, és ennek a közegnek a megismerése és elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük magát a szöveget. A szöveg ugyanis mindig szerves része annak a korszaknak, amelyben keletkezik. Ugyanakkor nemcsak az író, de az olvasó is tartozik egy közösséghez, amely hatással van értékrendjére, gondolkodására, és befolyásolja a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is hat a szövegre, azáltal, ahogyan azt az olvasó értelmezi és ahogyan azt a saját kora hagyományába beilleszti.

Hétköznapi élethelyzetekből vagy irodalmi művekből kiindulva veti fel a témáit. Miért ezt az esszéisztikus, vagy ha úgy tetszik, „tanmese”-jellegű megközelítést választotta?

Nagyon hálás vagyok a filozófia-etika tanáromnak, aki megismertetett Richard Rorty művével. Talán innen ered a tanmese jellegű megközelítés.

Melyik történet a kedvence? Másképp fogalmazva: melyiket tartja a kötet legfontosabb problémafelvetésének?

Valamennyit, de különösen elgondolkodtató a Mit jelent az anyai szeretet?, amely a tekintélyelvű nevelést jellemző kényszerítésről és idealizmusról szól. A Nagy Professzor története Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorához kapcsolódva a nagyság és a szabadság jelentésének kérdéskörével foglalkozik. Kedvencem Az emberség már csak paradoxon? című írás és végül a két utolsó is A lenézés – emberség és A remény, melyek szorosan kapcsolódnak a tavaly megjelent könyvemhez.

Mindkét kötetének a címét felkiáltójellel írta. Miért döntött így? Mit akart ezzel hangsúlyozni?

Talán azt, hogy hiányzik a világból a bátorság és az emberség. Sokáig gyávának tapasztaltam meg önmagam, mert annyira meg akartam felelni. Ezt nevelték belém. Hosszú ideig szorongtam és nem fogadtam el önmagam olyannak, amilyen vagyok. Nem voltam önazonos, mert nem ismertem önmagam. Az érzékenységemet és emberségemet „átokként” tapasztaltam meg, mert sokszor kihasználtak és belém rúgtak.

Milyen visszajelzéseket kapott a tavaly megjelent Bátorság! után? Volt olyasmi, amit fel tudott használni az Emberség! megírása vagy kiadása során?

A Bátorság! meglehetősen tudományos, hivatkozásokkal, de csakis ilyen formában tudtam megírni. Sokan nehéznek és fárasztónak találták, különösen a filozófiai vonatkozásokat. Még a saját élettörténetemből hozott példák sem segítettek. Úgy gondolom, az Emberség! könnyebb és olvasmányosabb, habár a pszichológiától és a filozófiától, etikától nem tudok elszakadni.

Milyen tapasztalatokat szűrt le a két könyv kiadásából? Milyen tanácsot adna hasonló műfajú könyv kiadása előtt álló írótársainak?

Elégedett vagyok a kiadóval. Talán több író-olvasó találkozóra lenne szükség. Jó ötletnek tartom a hangoskönyvet. Örülök, hogy a Bátorság! hangoskönyv lesz. A tanácsom talán az írótársaimnak az lenne, hogy bízzanak a folyamatban és hallgassanak arra a belső hangra, ami vezet bennünket. És ha lehet, kora tavasszal adják le a munkájukat, hogy az ünnepi könyvhéten ott tudjanak lenni. Engem az nagyon boldoggá tett.

Készül egy következő kötettel is? Ha igen, mi lenne a téma, és mikorra várható a megjelenése?

Ez maradjon titok és legyen meglepetés, ha majd elkészül.