„Az írás segített megőrizni a józan eszemet”

„Senkinek és senki felé nem szabadna ítélkeznünk abban a tekintetben, hogy milyen módon dolgozza fel a veszteségét” – hangsúlyozza Pap Éva Magdolna, akinek most jelent meg Fénylő csillagaim című önéletrajzi kötete, amelyben a férje és egyik fia halála közti időszakot dolgozza fel. A Könyv Guru Kiadó gondozásában napvilágot látott kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, hogy milyen volt „nőként”, majd „anyaként” írni a saját történetét, hogyan oldotta meg, hogy a könyv hitelessége miatt senki se sértődjön meg, milyen tanácsot adna azoknak, akik nagy szenvedéseket, mélypontokat élnek át, és miért íratná fel mindenkinek receptre a naplóvezetést.

Mi volt, ami arra indította, hogy a saját életét, ezt a rengeteg fájdalommal, szenvedéssel és sok örömmel, reménnyel teli történetet könyvben megírja?

Mint ahogy a könyvben is említettem, az ötlet a férjemé volt. Amikor elkezdtem, akkor még a szerelmünkről és az egymásra találásunkról akartam írni. Arról, hogy minden nehézség után, amikor már csüggedünk, fáradunk és magunkban feladjuk, akkor is jöhet egy mindent elsöprő és mindent helyretevő kapcsolat. Happy enddel végződő történet lett volna. Akkoriban még nem is igazán gondoltunk arra, hogy ez kiadásra kerülhet.

A két gyász (férje, majd a fia halála) mellett számos más nehézség is érte az elmúlt bő másfél évtizedben: csalódások, betegségek, pénzügyi nehézségek. Mit gondol, mi segített a különböző helyzetekkel való megküzdésben?

Csakis az emberi kapcsolatok, a család és az igazi barátok. Hogy érzi, tudja az ember, hogy vannak, akik nagyon szeretik, támogatják, szükségük van ránk és fordítva. Elsősorban a gyermekeim, akik miatt nem lehet abbahagyni, egyszerűen nincs más lehetőség, mint minden reggel felkelni és folytatni az életet. Aztán időközben megjelent a szerelmem, a társam, aki minden nehézségben velem volt, van és én is vele. Magányosan megbirkózni valamilyen nehéz helyzettel iszonyú lehet. Viszont ha van egy hozzád bújó gyermek, vagy egy simogató anyai kéz, vagy egy társ, akihez odabújhatsz, az át tud lendíteni. Többen mondták a könyv kapcsán, akik már olvasták, hogy nagyon erős vagyok. Én nem érzem magam erősnek. Talán annyi lehet még, hogy próbáltam mindig alaposan átgondolni a problémákat, rágódtam rajtuk, megoldást kerestem, nem söpörtem a szőnyeg alá mondván, hogy “majd lesz valahogy”. A fájdalomnak, gyásznak pedig teret és időt adtam. Nem folytottam el, rajtam egyébként is minden meglátszik. Az öröm, a boldogtalanság, minden az arcomra van írva.

Mennyire szánta már eredetileg is „terápiásnak” a könyvírást? És milyen érzéseket váltott ki a történtek újraélése? Mennyire segített a gyász, a depresszió, a csalódás feldolgozásában?

Főleg a könyv második fele teljesen ebből a célból íródott. Amikor a komoly problémák kezdődtek, aztán elvesztettem a fiamat, azt hittem, megbolondulok a bánattól. Az első hetekben egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Kétségbeesetten próbáltam a túlélésen túl valamit, bármit tenni, ami akár csak percekre megkönnyíti az életet. De semmi nem volt jó. Aztán csak úgy elkezdtem kiírni magamból mindent. Valami furcsa módon az, hogy a gyászommal foglalkoztam, az elvesztett gyermekemmel, az emlékeimmel, naponta órákon keresztül, az nagyon megnyugtató volt. Amikor írtam, sokszor egyfolytában sírtam, mégis enyhítette a fájdalmat. Valahogy azt érzem már ennyi idő elteltével, hogy az írás segített megőrizni a józan eszemet. Valamint olyan érzés is, hogy nem múlt el nyomtalanul a fiam élete.

Hogyan tudta megőrizni az egyensúlyt az őszinteség és a túlzott önfeltárulkozás között? Mi az, amiről semmiképpen sem akart írni? Volt olyan rész, amit kifejezetten nehéz volt megírni?

Hát nem tudom, hogy meg tudtam-e őrizni, próbáltam. Az ismerőseim közül többen mondták, hogy bátor és nagyon kitárulkozó a könyv. Nekem ilyen a személyiségem is. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma szerelmi történet, nincs két egyforma gyász. Elveszíteni valakit, főleg egy gyermeket – akárhány éves – szinte elviselhetetlen. Azt hiszem, senkinek és senki felé nem szabadna ítélkeznünk abban a tekintetben, hogy milyen módon dolgozza fel a veszteségét. Ugyanígy abban sem szabadna ítélkezni, hogy milyen kapcsolatokba, próbálkozásokba megyünk bele. Igen,

van az életünkben olyan szál, amit eredetileg beleírtam a könyvbe, de a gyermekeink kérésére kiszedtem. Kicsit sajnáltam, de természetesen a beleegyezésük nélkül nem szerepeltethettem.

Amit talán a legnehezebb volt megírni, érdekes módon nem a fiam története, hanem a féltékenykedés időszaka a házasságunkban.

A könyv első részét „nőként”, a másodikat „anyaként” írta, összefüggésben azzal, életének melyik szerepe domborodott ki. Mi volt a különbség a kétféle írói hozzáállás között? Melyik volt nehezebb?

Elsősorban az motivált, hogy őszinte legyek. Én ebbe teljesen tudatosan beleálltam. Kisimított, langyos történetet és közhelyeket nem akartam írni. Az első részben még viszonylag fiatal éveimről írok. Akkoriban, az első férjem elvesztése utáni években az életem jelentős részét a szerelmi, kapcsolati próbálkozások, sikerek, kudarcok, “szerencsétlenkedések” tették ki, aztán egy új, izgalmas, de biztonságos, elsöprő szerelem kialakulása és megőrzése. Az új életünk felépítése, az új család kialakításának nehézségei és örömei. A második részben már egy idősödő és rendkívül megtört anya vívódása, fájdalmai, reménykedése és reményvesztettsége tükröződik. Nehezebb mégis a házasságunk mélypontjának újra átélése és megírása volt.

A történet annyira hiteles, hogy megváltoztatta bizonyos szereplők nevét, hogy senki – „akinek kínos lehet” – ne legyen felismerhető. Volt esetleg még más változtatás is, amit el kellett végeznie, hogy senkit se érintsen kellemetlenül?

Igen, mint említettem, egy-két jelentős, családunkat érintő szálat kihagytam. Pár történetnél pedig nem csak a neveket, hanem egy kicsit a sztorit és a körülményeket is megváltoztattam. De ezekből azért nincs sok.

Mit jelent a könyv mottójának ez a kétmondatos részlete: „Soha ne becsüld le a
szerelem erejét… És a depresszióét se.”?

A szerelem a legnagyobb magasságokba emelhet és a legnagyobb mélységekbe lökhet. Az emberi élet egyik legerősebb érzelme. Ha az rendben van – és persze az egészség – , akkor minden más is helyre tud jönni. A depresszió viszont csak a legnagyobb mélységekbe lökhet, fel nem emel. Még akkor sem, ha éppen visszavonulót fúj. A fiam depressziója olyan szintre erősödött fel, ami tragédiához vezetett. Manapság sokat beszélünk, olvasunk róla, már nem tabutéma. Mégis amíg nem éljük át egy szerettünkkel, el sem tudjuk képzelni az erejét. El sem hisszük, hova fajulhat.

Hogyan alakított a könyvírás a családjával való kapcsolatán? Változott-e valami ez alatt a bő két év alatt, amíg a szöveg megszületett?

A kapcsolatunk nem változott. Mindannyian támogattak vérmérséklettől függően. Van aki nagyon, van aki kisebb kétségekkel és fenntartásokkal ugyan, de bíztatott. Annak, hogy a kiadásig eljutott a könyv – amit szinte még most is alig fogunk fel –, mindenki örült. Hálás vagyok a családomnak.

Miként látja az újrakezdés lehetőségét ennyi veszteség után? Mit üzen az olvasóknak a Fénylő csillagaim e téren, különösen azoknak, akik most élnek át nehézségeket?

Közhely, de mindig folytatni kell. Ha az élet elénk sodor egy embert, aki méltó a bizalmunkra és a szerelmünkre, minden esélyt adjunk meg a kapcsolatnak. Akárhány évesen és akármilyen élethelyzetben. A depresszióra sajnos egyelőre a megoldást nem tudom. Beletört a bicskám. Komolyan vettem, a gyermekemmel voltam, mindent megpróbáltam, amit csak tudtam. Sajnos elvesztettem a harcot őérte. Biztosan van sok sikertörténet ezzel kapcsolatban, a mienk sajnos nem az, ezért tanácsot sem tudok adni. Sokszor a család szeretete sem elég. Talán a barátok… Ha egy ilyen ember mellett állna egy-két nagyon kitartó barát, az segíthetne. Talán jobban hallgatna a depressziós felnőtt az anyukája helyett a barátaira. De tudom, hogy egy állandóan fáradt, depis, szerelmi bánattól szenvedő ember barátjának lenni hosszú távon nehéz. Mégis ezt nagyon fontosnak tartanám. A gyász mellett a másik borzasztó teher a bűntudat érzése. Ha megtettünk mindent, ami emberileg lehetséges, próbáljuk leküzdeni a bűntudatunkat, ez hihetetlenül fontos szerintem. Aztán

a mai, közösségi média uralta világban, amikor mindenki azt igyekszik sugallni, hogy boldog, sikeres, csodásak a gyerekei és fantasztikus helyeken nyaral, akkor se higgyük azt, hogy ez mindig így van, sőt.

Mindenkinek vannak kudarcai és problémái, igen, néha boldogtalanok vagyunk. Ne higgyünk a látszatnak és a felszínes dolgoknak.

Mi volt a legfontosabb dolog, amit saját magáról tanult a könyv írása közben?

Hogy nem is vagyok annyira türelmetlen. Hogy van kitartásom és energiám újra és újra átolvasni, átírni, átgondolni. Hogy nem kell mindent azonnal elérni. Hogy mennyire jót tesz az agyamnak de főleg a lelkemnek az, hogy írok, ezáltal megint átélem és boncolgatom az életem meghatározó eseményeit. Az írás nálam, úgy tűnik, helyreteszi az érzéseket. Orvossal íratnám fel mindenkinek a naplóvezetést.

Mi volt a legnagyobb nehézsége az írás folyamán? És hogyan lendült át rajta?

Írás közben nem igazán éreztem nehézséget, alig vártam, hogy naponta időt szakítsak rá. Érzelmileg volt egyszerre megterhelő és felszabadító. Amikor a kiadás lehetősége felcsillant, akkor volt nehéz olyan formába és tartalomba “finomítani”, hogy ne legyen még ennél is feltárulkozóbb. Illetve ahol változtatni akartam a sztorin, annak kitalálása, hogy ezek hogyan legyenek átfogalmazva. Amikor már ebben a fázisban tartottam, sokszor elteltek hetek is, míg magamban kiötlöttem a dolgokat.

Az előszóban írja, hogy eredetileg a férjével kettesben akarták megírni a könyvet, mindenki a maga történetét, aztán a nagyfia halála miatt megváltozott ez a terv. Milyen volt a közös munka a férjével? Vagy egymástól teljesen függetlenül írták a szövegrészüket? És a férje részét esetleg később meg fogják jelentetni?

Egymástól függetlenül írtuk, néha beleolvastunk egymás szövegébe. Volt, hogy keseregtünk, de volt, hogy jókat nevettünk közben. A férjem mindig azt mondja, hogy egyszer ő is végezni fog. Hogy ez így lesz-e, illetve megjelentetjük-e, azt kisebb csodának tartanám. De mindig történhetnek csodák…