Biztosan kell korrektor?
Azt hiszem, ötödjére olvasom a kéziratot itt előttem. Tördelés után vagyunk, menne a nyomdába – és még mindig van benne hiba. Nem helyesírási hiba, hanem elütés. Hiányzik a mondat végéről a pont, a lelkiismeret-furdalás végéről a t betű. De jó, hogy nem így megy nyomdába!
Hisz mind szeretnénk, ha a könyvünk csodálatos lenne. És persze hibátlan.
Mit jelent a hibátlan?
Beszéljünk a korrektúráról!
A korrektúra az a folyamat, amikor a megírt regény átesik az utolsó helyesírás-ellenőrzésen. Amikor a korrektor minden egyes leütésről eldönti, az helyes-e, vagy sem. Ha egy szokásos hosszúságú regényről beszélünk, ami majd később egy nagyjából 400 oldalas könyvben testesül meg, akkor ez félmillió döntés.
Igen, nem tévedés. Félmillió.
Ennyi billentyűütésről van szó. Ennyi rontási lehetőségről. De mielőtt a számokba belemegyünk, nézzük meg a szakmai tartalmat!
Mit javít a korrektor?
A korrektor dolga legfőképp a nyilvánvaló helyesírási hibák javítása. A muszáj ly-nal hibás, ki kell javítani. A kel egy növény, ha erről van szó a mondatban, akkor egy l-lel írjuk, de ha a szükséges szinonimájára gondolt az író, akkor két ll-re javítjuk. Sajnos ez olyasmi, amiben a szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzője nem segít. Sőt elárulom, a korrektor szeme is könnyen elsiklik felette, hisz helyes szóról beszélünk. A korrektor pedig munka közben az egyes szavakra jobban figyel, mint az értelmükre. Épp emiatt fordul elő, hogy a korrektor azt sem feltétlenül veszi észre, hogy a kel két ll lenne abban a mondatban, hisz maga a szó helyes. Kipihent korrektor kell ehhez, és megfelelő átfutási idő a munkavégzésre!
A korrektor a szóismétlést is észreveszi, hisz a szavak forognak a fejében. Előtte a szerkesztő, amikor ő dolgozott a szövegen, a mondatok gördülékenységére, a mondattanra, nyelvtanra figyelt, nem a szóismétlésre.
A korrektor lesz az is, aki az elütéseket meglátja. Mondjuk hogy az a szó csilla vagy csillag.
Javítja a központozást, kiskötőjelet cserél nagyra és fordítva, pontot tesz a mondat végére, vesszőt a mint elé, kitörli az és elől és így tovább.
Egybeír és különválaszt, kötőjelet rak ki. Törli a dupla szóközt. Nagybetűssé teszi a tulajdonnevet, kötőjelessé a földrajzi nevet.
Minden egyes leütésről eldönti, jó-e.
Nagy munka, igaz?
Szabad megspórolni a korrektúrát?
Nem véletlen, hogy a kiadók nagy hangsúlyt fektetnek a korrektúrára. Lehet, hogy a szövegben a mondattan nem ideális, az olvasó attól még érti – de ha pénzezsák szerepel a mondatban, nem pénzeszsák, az olvasó ott egészen biztos vakarja a fejét. Ne spóroljuk meg a korrektúrát! És mint a fenti példán látjuk, nem is feltétlenül magyarból vagy helyesírásból kell jónak lennie annak a személynek, aki a kéziratunkat átnézi. A hibákra kell hogy ráálljon a szeme. Mert a pénzezsák nagyobb hibának tűnik, mert jobban kiugrik a kész könyvből, mint a vesszőhiány.
Mégis, mennyi az annyi?
Örök kérdés, a korrektor munkája mennyire jó. Persze, törekedni kell minden hiba megtalálására, azonban legyünk vele tisztában, hogy ez lehetetlen. Még a könyv második kiadásában is lehet hiba.
Van, aki azt mondja, egy könyvoldalon legfeljebb egy hiba lehet – ez szerintem sok. Ám az is igaz, hogy ha egyetlen személy korrektúrázza a kéziratot, és abban bőven volt elírás, elütés, akkor reális, hogy maradt benne átlagban ennyi hiba.
Hogy mi szerzőként mit tehetünk? A lehető legtöbb emberrel nézessük át a kéziratot. A kiadónál kérdezzünk rá a korrektúrázási folyamatra, és kérjük, hogy lehetőleg két külön személy is nézze át a kéziratot, és a tördelt változatot is olvassák el.
A két kör korrektúra szerintem a minimum, szerzőként arra számítsunk, hogy jó esetben minden tizedik oldalon még mindig lesz-lehet hiba. Ha ennél kevesebb hibát szeretnénk, kérjünk harmadik körös átnézést.
Ha pedig a kinyomtatott könyvünkben hibát találunk, illetve az olvasók hibát jeleznek vissza, azt köszönjük meg és írjuk fel, és a következő kiadásban javítsuk. Kívánom, hogy minden kedves olvasónknak eljöjjön az a pillanat, amikor erre sor kerül, és könyve újra nyomdába megy!