Decens Recenzens / Üresség, sivárság, hiány
Kötter Tamás: IKEA, vasárnap
Nagy Zsolt PhD
Hosszú hetekig tűnődtem, miért éreztem késztetést arra, hogy Kötter Tamás új könyvét kézbe vegyem. Idővel rájöttem, hogy a megjelenést kísérő sajtóinterjúk sora keltette fel újra az érdeklődésemet, holott a pár éve megjelent Rablóhalakba kis híján beletört a bicskám. A bátor hangú szerzői megnyilatkozások nyomán arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy fésületlenül szókimondó, a mai közbeszédben elkeseredett utóvédharcait folytató liberális véleménydiktatúrának fityiszt mutató társadalmi mondandóját a szerző meg tudja, meg meri, meg akarja-e őrizni a szépirodalmi műfajban is. Illetve bedolgozható-e, és ha igen, hogyan, ez a konzervatívnak (bár számos elemében egyszerűen csak józannak) tűnő világkép az általa választott regényformába.
Számomra abban rejlett Kötter mostani kötetének a tétje, hogy sikerül-e Bret Easton Ellis mellett a másik nagy vállalt előkép és példa, Houllebecq és az ő korszakos jelentőségű Behódolásának módjára túllépni a tézisregény didaktikusságán, és egy átfogóbb társadalmi vízió, illetve a papírmasészerű, pusztán szerzői szócsőként működő szereplők mélyebb, hitelesebb, a puszta felmutatásnál árnyaltabb ábrázolásának irányába elmozdulni. Van-e a szerzőnek választott közegében érdemleges mondanivalója a házasságról, a szerelemről, a kapcsolatokról, az emberi érzésekről, erkölcsről, hitről, vagy megmarad a „jelenetek a rovarok életéből” típusú, korábban már jól bejáratott kapitalista-realista paradigmában, és beéri annak újabb fejezetével.
A rövid és szomorú válasz az, hogy nekem úgy tűnik, ez a továbblépés ezúttal nem sikerült, de Kötter mintha nem is törekedett volna rá, talán ennél szerényebb ambíciók fűtötték, így a könyvet elolvasva nehezen tudtam leplezni csalódásomat. Az IKEA, vasárnap sajnos többnyire alatta marad az irodalmi értékelhetőség szintjének, és leginkább röpiratként, pamfletként, vagy – helyenként betűhíven Bogár László ihlette – társadalmi és politológiai látleletként állja meg a helyét. A szerzőnek frappáns és eredeti, bátor megállapításai vannak a technológiai fejlődésről, az európai értékválságról, a balliberális világmegváltókról, a romkocsmákban lázadó örök gyerekekről, a blöffművészetről, az individualizmusról vagy éppen a feministákról. Emellett, két, egymásba fonódó történetet szeretne elmesélni az életközép válságról, és tudósítani kíván egy generáció és egy társadalmi csoport szellemi-lelki állapotáról. Helyenként pedig minta kulcsregényt szeretne írni.
Csakhogy, ha irodalmi ambíciókkal bír, és munkáját – alcíme szerint – regénynek nevezi, akkor ezeket a széttartó szándékokat illene összedolgozni, ennél jóval egységesebb színvonalú és stílusú szöveget előállítani. Az erősen didaktikus mondandó és a történetmesélés megítélésem szerint ezúttal nem tudott minőségi irodalommá szervesülni. A szerző szerint is tézisregénynek íródott műben a tézisek hiánytalanul felsoroltatnak, a történet elmondatik, de mindez valahogy nem áll össze regénnyé. Kötter szövegének mintha egyszerűen nem lenne mélysége, nem érint meg, nem rendít meg, nem kavar fel, nem von be, nem rezeg tovább bennem elolvasás után. Nincs tétje.
Olvasása közben az állatkerti rovarházban érzem magam, ahol a viszolygáson kívül nincs semmi közöm az üveg alatt nyüzsgő élőlényekhez.
Pedig a szerző hatalmas előnnyel indul a mai mezőnyben: nem része az irodalmi establishment-nek, vagyis egzisztenciálisan nem függ ösztöndíjaktól, kiadóktól, kritikusoktól. Belülről ismeri a közeget, amiről ír. Hőseivel nagyjából azonos életkorban van. Mi több, nem érzi kötelezőnek a politikailag korrekt szájkosarat, a minden lényeges emberi kérdést iróniába és paródiába fullasztó posztmodern stílusdiktatúrájával és tematikai cenzúrájával sem törődik. Szabad szájúan, a „nincs veszteni valóm” lendületével és önbizalmával ír. Már nem dilettánsként, de megítélésem szerint a profi író eszközeit és rutinját még nem birtokolva.
Egyik interjújában arról mesélt, hogy Szécsi Noémi, Márton László és Cserna-Szabó András írói szakára járt, szerkesztést pedig Mihancsik Zsófiától tanult. A szövegben ennek ellenére nem kevés a nyomasztóan közhelyes mondat, a szerkesztési megoldatlanság, és az önismétlés sem ritka. Kötter nagyjából ugyanazzal a trehány felszínességgel írja meg hőseit, ahogy azok kitalált életeiket élik. Ezt érzem a legfájóbb kihagyott lehetőségnek munkájában. Az IKEA, vasárnap-ban ott bujkál egy ütős nemzedéki regény lehetősége, ám ehhez mintha még nem állna rendelkezésre a szükséges írói fegyverzet. Maga a szöveg igencsak egyenetlen és hullámzó színvonalú, sokszor megbicsaklik, elkalandozik, számomra olykor az sem volt egyértelműen azonosítható, éppen ki beszél az olvasóhoz. Az anekdotikus mellékszálak sok helyen nem illeszkednek szervesen a történet fősodrába, gyakran afféle „erről jut eszembe” jellegű sztorizásnak, puszta illusztrációnak tűnnek. A szerző társadalmi tézisei sokszor esetlenül fityegnek a cselekmény vázán, és helyenként mintha vasvillával hányták volna össze a szerkezetet.
Kötter szereplői ezúttal is a nép nyelvén csak „pingvin GULAG-nak” nevezett csupa üveg irodaházak tipikus lakói, a szó kétféle értelmében is a „kornyomás” csapdájában vergődő öltönyösök közül kerülnek ki. Ők a globalizmus diktatúrájának lokális végrehajtói, a magukat nyertesnek tudó pénzkereső droidok, a látszatok és a presztízsfogyasztás rabszolgái. A helyenként afféle színes betétként felléptetett, álnéven vagy név nélkül megjelenő, ám könnyen felismerhető ismert közszereplők kivételével a könyv szinte minden figurája ennek a zombi univerzumnak a lakója. Barna és Karcsi, életközép válságban lévő férfiak, akik a krízisből régi-új kapcsolatok felmelegítésével, vagy éppen fiatal „testek” megszerzésével próbálnak kitörni.
Kötter amúgy hajlamos arra, hogy kizárólag a testiség nézőpontjából szemléljen egy-egy élethelyzetet, szerinte a szexuális vágy és a birtoklás igénye egyetemes és kielégítő magyarázó elvként szolgál a hősök szinte minden cselekedetére. Hősei, az „ikerszobrok”, ahogy egy interjúban nevezte őket, eltérő módon zátonyra futó sorsaikkal e kísérlet értelmetlenségét és céltalanságát illusztrálják. Az életközép válságból való kitörés persze eleve kudarcra van ítélve, ha az „ugyanabból még többet” logikáját követi, mivel az élet második felének feladatai egészen más irányokat jelölnek ki: az összegzés, a megtartás, a továbbadás, a befelé építkezés felé mutatnak azok számára, akik felismerik ezt.
Ám ha odabent csak a puszta vágy mardos és a kongó üresség tátong, és lelki értelemben nincs mit és nincs kinek továbbadni, a házasságok kiüresedtek, a korábbi barátságok puszta rivalizálássá züllöttek, akkor a kétségbeesett megoldási kísérletek óhatatlanul zsákutcába futnak.
Szerintem a hősök életválságának sorsfordulóján kezdődhetett volna el az a korábbi művekben már pontosan megírt látleletnél mélyebbre hatoló, az emberi kapcsolatok minőségét is érzékelő valódi regény, aminek a lehetősége ott van Kötter tollában.
Jelen munkája így bennem erős hiányérzetet hagyott maga után, és a keserű szájízt nem csupán a közeg és a szereplők szánalmas élete indokolja. Egyszerűen többet vártam a szerzőtől, és ez a várakozásom ezúttal megcsalatott.