Egy összepillantás hosszú története – Pauer Emánuel írása

Péntek éjjel, szombat hajnalban nem tudok aludni. Virrasztanak bennem az elmúlt órák zavaros hangjai is, szevaszok és hogy vagyok, cipők kopogása, dugók pukkanása, zongoraszó, egy visító röhögés, női sikkantások, ajtócsapódások, pohárcsörömpölések.

Az ajtó alatt még az ágyam lábáig ér a villanyfény füsttel kevert sárgája. Cigi és más, fura, ismeretlen szagok, illatok. Felkelek, hallgatózom. Fáradt csend. Bízom benne, hogy kint találom apámat.

Mintha idegen helyre érnék, ahogy óvatosan kinyitok a szobából. Egy felborult szék, egy összetört pohár szilánkjai, vörös foltok a padlón és fekete lábnyomok. Mindenhol világosság, az árnyékok a tárgyak alá kúsztak.

…

Akkor is ragadni kezdett a talpam, mikor körbejártam a lakást. 10-12 éves lehettem. Összefolynak az évek. A Piros szobában találtam meg apámat. Foteljében trónolt kiürült birodalma felett, és az utolsó kortyokat töltötte poharába. Előtte a bordó terítővel takart asztalon számlálhatatlan üveg, papírok, könyvek, púpozott hamutálak, egy ott felejtett pénztárca. Apám rágyújtott, mielőtt megszólalt volna, és visszatolta szemüvegét orra hegyéről a helyére.

‒ Nem tudsz aludni?

‒ Nem – feleltem, és leültem vele szemben egy másik fotelbe, anélkül, hogy egymásra néztünk volna.

Babrálni kezdtem a papírokkal, fél figyelemmel betűztem ki a kézírásos szövegeket, és éreztem apámon, hogy elgyengült. Sóhajtva fújta ki magából a füstöt, és hátradőlve várta, hogy szóljak. Nyilván nem ok nélkül érkeztem, gondolhatta.

Persze nekem nem volt semmi okom. Vagyis csak a kíváncsiság. Talán látni akartam a nyugalmat az este után. Hajnal lehetett már. Felnéztem rá, de ő csukva tartotta szemét. Tudtam, hogy felélénkül, ha olyasmit kérdezek, ami érdekli, aztán talán együtt lefekszünk, és befejezzük ezt az egészet, bármi is volt, bármi is történt.

‒ Apa, mit jelent az, hogy pszeudo?

Ez engem ugyan egy cseppet sem érdekelt, talán csak annyira, hogy tudjam rá a választ, hogy ne legyen kellemetlen, ha kérdezik, de a hatást elértem.

‒ Amikor azt akarják elhitetni veled és rólad, hogy tévedésben vagy. – És már nyitott szemekkel előrébb hajolt.

‒ A múltkor azt mondtad, tévedésben vagyok, amikor azt írtam a házimba, hogy Széchenyi a legnagyobb magyar. – Újra a papírokat bámultam. – Pont így, „tévedésben vagy”, pedig nekem ezt tanították, mire te azt felelted, „akkor az, aki tanította, egy ostoba ember”.

‒ Eltüntetni nagyítással! – Lehamuzott, és ivott a borából. – Most is azt mondom, az a nő ostoba, és azt akarja, hogy te is az legyél.

Belementem a játszmába. Amíg ég a cigi, úgysem alszunk, gondoltam, de még mindig nem néztem rá.

‒ Akkor most a tanárnő a pszeudo? Vagy a Széchenyi? Vagy nem értem.

‒ Mindkettő.

Hirtelen felállt, és meglepett, hogy nem tétován, de a könyvespolchoz lépett, hogy levegyen onnan valamit.

‒ Semmi sem az, aminek látszik, fiam. Nézd meg ezt a pingponglabdát. Horpadt vagy sem?

Már őt néztem, de csak a kezét, benne a labdával. Hatalmas keze volt…

‒ Tudom, hogy nem az, láttam, amikor rárajzolod a horpadást. – És vigyorogtam, ő pedig felnevetett.

‒ Na persze, de te bennfentes vagy.

Visszaült, és eloltotta a cigit.

‒ Akkor most az a pszeudo, hogy te mindenkit át akarsz verni?

‒ Lényegében igen. És lényegében nem. – Elmerült a szoba egyik sötét sarkában. Már nem nevetett. – Nem egyszerű ez, fiam. Jó lenne, ha megértenék a hát-mittudoménjeimet is! – Nagyot kortyolt, és felemelte beborult hangját. – Tessék számolni velem!

Zavaromban firkálni kezdtem, már hagyni akartam a dolgot.

‒ Ne rajzolj! Most ne.

‒ Jó… De akkor mi az a pszeudo?

Letettem a ceruzát.

‒ Ál, hamis, nem valódi… ‒ A poharára meredt, és úgy mondta, mint aki magában komor verset szaval. – Azt jelenti, hogy semmi sem az, aminek látszik. Mint a pingponglabda.

‒ Akkor te sem vagy az, aminek látszol.

‒ Lényegében nem.

Pár másodpercnyi csend után éreztem, hogy a tekintetemet keresi, és én végre felnéztem rá, bele egyenesen az ő éjfekete szemébe.

‒ Mondok neked valamit: én vagyok a megrajzolt pingponglabda. Más csak bámulja, de te láttad, hogyan csinálom. Te tudod, mi az valójában, és tudod, minek látszik.

‒ Te vagy a pszeudo?

‒ Te pedig a bennfentes.

Mosolyogtunk, de tudtam, hogy ő ébren marad, ezért felkeltem, és egyedül, a bennfentesek nyugalmával indultam aludni.

Az ajtóból visszafordulva még láttam apámat felsóhajtani: Álmodó éj, lassan megvilágosodik, Klotild.

…

Talán nem így történt, talán meg sem történt. Az emlékek is összefolynak az évekkel. Kiöntök egy maradék doboz sört a lefolyóba, és egyedül, a bennfentesek nyugalmával elindulok aludni. Álmodó éj, lassan meg kéne világosodnunk, Klotild…