Elég bátor vagyok az íráshoz?

Aki ír, az kiadja magát. A történeteken látszik az író gondolkodásmódja, világképe és értékrendje. Nem arról van szó, hogy minden történet igaz – ezzel a kérdéssel előbb-utóbb minden író szembesül, lesz majd egy olvasó, aki megkérdezi:
Ez tényleg megtörtént veled?
Amire természetesen azt mondjuk, majd: nem. Hiszen húszéves vagyok, hogyan történhetett volna meg velem az, amit a harmincéves apáról írtam? Nem is értjük, hogyan juthatott ez az olvasó eszébe…
De abban az értelemben mégis megtörtént velünk, hogy ennek a történetnek egy részét hallottuk, vagy elképzeltük, hogy ha mi kerültünk volna abba a helyzetbe, akkor hogyan reagáltunk volna, és ezzel párhuzamosan azt gondoltuk végig, a szereplőnk mennyire hasonlít hozzánk, azaz volt valami, amit átengedtünk a saját szűrőnkön.

Minden sztorinkban benne vagyunk. De csak akkor, ha jól csináljuk.

Egyrészt a szereplőket a saját értékrendünk szerint osztályozzuk. Nekem fontos, hogy valaki késik vagy pontos, mert én folyton kések mindenhonnan, rettenetesen oda kell figyelnem, ha fontos, hogy időben ott legyek valahol. Emiatt gyakran megjelenik a történeteimben, hogy valaki pontos vagy késős alkat. Nem fontos viszont számomra, az én valós világomban, hogy valaki mennyire kíváncsi – ezért a történeteim szereplői ritkán viselik magukon ezt a személyiségjegyet (azaz kíváncsiak vagy enerváltak).

Emiatt akármit is írunk, minden történetünkben mi magunk leszünk benne: az, amit fontosnak tartunk, negatív vagy pozitív előjellel szerepel majd benne, és soha nem írunk majd olyan témáról, olyan személyiségről, ami nem érdekel, nem foglalkoztat bennünket, nem kelt bennünk érzelmeket és gondolatokat.

Minden szövegen látszik, milyen ember írta, milyen lelkiállapotban. Ebből a szempontból tehát akármit is írunk, kiadjuk magunkat. Az irodalomhoz értő olvasó ezt persze meglátja, megtalálja, de a legtöbb olvasónk szimplán olvasó lesz: ő azt látja majd: ez a történet működik, nem tudja, miért, mitől, ő csak azt látja: hiteles. Hihető.

Tehát elég bátrak vagyunk az íráshoz?

Ez fontos kérdés. Nem arról van szó tehát, hogy leírjuk a személyes történeteinket és titkainkat, sőt. A személyes szférát tartsuk meg magunknak, az írás nem attól jó, hogy kitárulkozunk, hanem hogy az érzelmeink megjelennek a sorok közt.

Az érzelem fontos kulcsszó.

Akkor írunk jól, ha odafigyelünk a saját érzelmeinkre: mit vált ki belőlünk egy adott helyzet, hír, egy történet, amit az utcán hallunk? Az érzelmeinket éljük meg és elemezzük ezen kapcsán, majd tegyük ki a papírra!

Ha arról írunk, ami számunkra is rejtély, ami számunkra is nehéz kérdés, amivel kapcsolatban fel kell dolgoznunk az érzelmeinket, a véleményünket, akkor egy történet kiváló médium lesz ehhez. Ha valami olyan történik velünk, amitől kiborulunk; remegünk, ha csak rágondolunk; amiről nehéz írnunk – akkor abban biztos lesz érzelem, már csak meg kell találnunk a helyes szavakat, a helyes közeget, milyen jellegű történetben mondjuk el. Az így készülő novella, regény az olvasónak is érdekes érzelmekről mesél, az olvasónak is érdekes lesz az, aminek a felderítése minket is érdekel – főleg, ha feszít.

Legyünk őszinték!

A fals érzelmeket az olvasó azonnal megérzi. Ha egy helyzetben nincs benne a szívünk, az automatikusan művivé vagy vontatottá válik. Ha magasztos célért írunk, ha kifejezetten tanítani akarunk és a mondanivalót átnyomni a sorokon, mint főtt krumplit a krumplinyomón, az nem történet lesz, hanem kioktatás, az olvasó éppen azt fogja érezni: butának gondoljuk.

Egyszerűen írjuk azt, ami szerintünk érdekes, ami a mi érzelmeinkre hat, ami megmozdít bennünk valamit! Ezzel éppen azt adjuk ki a személyiségünkből, amit mutatni akarunk: igenis érzékenyek vagyunk – csak az a kérdés, mire?

Nádasi Krisz író, szerkesztő