„Gyerekként nem tudtam befejezni a könyvet, mert nem értettem a világ bonyolultságát”

Tizennégy éves korában kezdte írni a regényét, de csak most, már háromgyermekes anyukaként, egyik lánya ösztönzésére fejezte be – meséli Keszthelyi Adrienn, aki A kóbor kutyák utolsó évei címmel jelentette meg kötetét a Könyv Guru Kiadónál. A szerző azt is elárulja, hogyan került elő „a szekrény mélyéről” a rég elfeledett kézirattöredék, mi igaz a kóbor kutyákat megmentő két kiskamaszlány történetéből, milyen a saját viszonya a háziállatokhoz, és hogy milyen játékos és irodalmi áthallások vannak írói álnevében, az A. K. Caras-ban.

Tótkomlóson egy törvény alapján elkezdik begyűjteni a kóbor kutyákat, hogy elpusztítsák őket, de két hetedikes kislány összefog, hogy megmentse az állatokat, a mentőakcióból pedig egyesület is születik – foglalható össze A kóbor kutyák utolsó évei alaphelyzete. Annyira valóságosan hangzik az egész, de vajon mennyi az igazság a történetből, és mi az írói fantázia szüleménye?

A történet gyerekkorom emlékeiből nőtt ki, valós eseményekből, amelyek mélyen belém égtek. A kóbor kutyák sorsa nem kitaláció volt, hanem mindennapi valóság Tótkomlóson. Láttam, hogyan próbálnak túlélni és hogyan reagál rájuk a felnőttek világa. A regényt még tizennégy évesen kezdtem írni, tele azzal a kamaszos hittel, hogy az írás majd megváltoztathatja a világot. Akkoriban nem tudtam befejezni a történetet. A valóság vége túlságosan egyszerű és kiábrándító lett volna: elkerültünk a városból, új iskolába, másik megyébe és nem maradt időnk sem gazdikat keresni, sem tovább harcolni az állatokért. Most, évekkel később visszatérve ehhez az íráshoz, megpróbáltam megadni neki azt a befejezést, amit a gyermekként még nem tudtam.

A cselekmény 1993-ban kezdődik, immár jó három évtizede. Mikor jutott eszébe, hogy ebből regényt kellene írni, és ki is kellene adni?

A történet újraélesztése tulajdonképpen a lányomnak köszönhető. Ő maga is szívesen ír, több történetbe belekezdett már, de egyiket sem fejezte be. Tavaly, amikor erről beszélgettünk, eszembe jutott a régi füzetem, amelyben tizennégy évesen írtam A kóbor kutyák utolsó éveit. Elővettük a szekrény mélyéről, együtt olvastuk újra, és a család egyetértett abban, hogy ez a kis kamaszkori történet többet érdemel annál, hogy elfelejtve porosodjon. Ezután

nekiláttam kijavítani a gyermeki fogalmazást, helyesírást, de igyekeztem meghagyni a szöveg eredeti hangját: azt a naiv hitet és együttérzést, amivel annak idején írtam.

Kitaláltam egy lezárást is, amely már a felnőtt énem gondolatait tükrözi, hogy ne ítélj elsőre, mert minden történet mögött ott a maga igazsága. Amikor beküldtem a kéziratot több kiadóhoz, meglepett, hogy mindtől pozitív visszajelzést kaptam. Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt: érdemes volt újraéleszteni a történetet nemcsak emléknek, hanem üzenetnek is a mai olvasóknak.

A főhősök iskolás lányok. Ez azt is jelenti, hogy ifjúsági regény A kóbor kutyák utolsó évei? Vagy más korosztályok számára is érdekes lehet a történet?

Bár a főhősök hetedikes lányok, én úgy érzem, A kóbor kutyák utolsó évei nemcsak a fiataloknak szól. A gyermeki nézőpont mögött ott húzódik egy felnőtt világ is, a döntéseivel, hibáival és mulasztásaival. Szerintem a történet bárkihez elérhet, aki valaha érzett együtt a gyengébbekkel vagy hitt abban, hogy egy kis bátorság is megváltoztathat valamit. Én magam is sokat olvasok, ez jelenti számomra a kikapcsolódást és gyakran találok kincseket a gyermek- és ifjúsági irodalom polcain. Ezek a könyvek sokszor őszintébbek, tisztábbak, mint a „felnőtt” történetek, talán ezért is áll hozzám közel ez a hang.

Mi a legfontosabb üzenete a könyvének a sok fontos felmutatott érték közül (az állatok szeretete, a barátság, a gondoskodás, a kitartás, a felelősségvállalás, egy ügy melletti kiállás)?

Gyerekként azért nem tudtam befejezni a könyvet, mert akkor még nem értettem a világ bonyolultságát. Haragudtam mindenkire: a sintérre, azokra, akik elfordították a fejüket, és magára a világra is, amiért annyi szenvedést hagyott megtörténni. Akkoriban mindent fekete-fehéren láttam: a jókat és a rosszakat, a megmentőket és a bűnösöket. Csak felnőttként kezdtem el azon gondolkodni, mi lehetett azoknak az embereknek a szívében, akik akkor számomra kegyetlennek tűntek. Ma, háromgyermekes anyaként, már értem, milyen nehéz döntések állhatnak a háttérben. Én is kénytelen vagyok nemet mondani, amikor a gyerekeim a mi egy szem, hiperaktív kutyánk mellé még két másikat és egy macskát szeretnének. A könyv legfontosabb üzenete számomra az, hogy ne ítéljünk elsőre. Az empátia, hogy megpróbáljuk valóban megérteni a másik embert, sokkal nagyobb erő, mint a felháborodás. Ha ezt a megértést sikerülne jobban gyakorolnunk, talán a világ is kicsit szelídebb hely lenne, nemcsak az állatok, hanem mi, emberek számára is.

Saját életében honnan jön az állatok szeretete? És milyen a kapcsolata az állatokkal? Mennyire viseli gondjukat, akár tágabb körben is?

Az állatok szeretete gyerekkorom óta része az életemnek, de igazán az egyetemi éveim alatt vált személyessé. Akkoriban volt egy csuklyás patkányom, Süti. Amikor megtudtam, hogy egy patkány átlagéletkora alig két év, teljesen kiborultam. Addig nem is gondoltam bele, milyen rövid ideig tart egy-egy apró élet, amelyhez mégis annyira kötődünk. Később egy macskám lett, Joe, aki igazi személyiség volt, és megtanított arra, hogy a szeretet nem mindig látványos, néha csak annyi, hogy valaki odabújik hozzád egy hosszú nap végén. Most három éve egy foxterrier, Luna él velünk. Az eleven gyerekeim mellé sikerült választani egy hasonlóan hiperaktív kutyát, így nálunk sosem unalmas az élet. Ő is a család része, minden csínyével és káosszal együtt. Igaz, a kertem azóta feladta a rendezett küllemért folytatott harcot, de amikor látom Lunát boldogan szaladgálni benne a gyerekeimmel, mindig arra gondolok, hogy talán így van ez jól.

Mit mond azoknak, akik félnek a kutyáktól, mert mondjuk rossz tapasztalataik voltak velük (például mostanában többször is bekerültek a hírekbe, hogy kóbor kutyacsapatok támadtak emberre)?

Megértem, ha valaki fél a kutyáktól. A félelem legtöbbször egy rossz tapasztalatból ered, és az ilyen élmények mélyen bevésődnek. Én szerencsés vagyok, mert gyerekkoromtól kezdve mindig jó tapasztalataim voltak velük, ezért sosem féltem tőlük. Azt hiszem, a kutyák érzik, ha valaki tart tőlük, és ugyanúgy reagálnak az ember bizonytalanságára, ahogy mi is reagálunk másokéra. Fontos megtanulni olvasni a testbeszédüket.

Sokszor egészen egyértelmű, melyik állat ideges, melyik bizalmatlan, és melyik az, aki csak kíváncsi. Én igyekszem mindig tisztelettel közelíteni hozzájuk.

Ha egy kutya nem keresi az érintkezést, nem simogatom meg, de nyugodt hanggal, határozott jelenléttel jelzem, hogy nem vagyok ellenség. A falkákat valóban jobb elkerülni, főleg, ha épp szaporodási időszak van – ilyenkor az ösztöneik erősebbek. De alapvetően hiszem, hogy a legtöbb kutyában több a félelem, mint az agresszió, csak meg kell tanulnunk olvasni a nyelvükön.

Miért választott írói álnevet a regényhez? És milyen szempontok alapján döntötte el, hogy mi lesz ez a név (van valamilyen jelentése)? Egy magyarországi közegben játszódó történet esetében az idegennek hangzó álnévnek milyen jelentősége van?

Sokat gondolkodtam azon, hogy a saját nevemen jelenjen meg a könyv. A munkám miatt általában szabadalmak kapcsolódnak a nevemhez. Egy éjszaka azonban eszembe jutott az A. K. Caras név. Az „A” Adriennt, a „K” Keszthelyit jelenti, a Caras pedig a lánykori nevem, Karasz angolosított formája. Szerettem volna, ha az álnév egyszerre utal rám, mégis egyfajta távolságot is teremt. A névben ott bujkál egy kis irodalmi játék is: Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka című regényének egyik főszereplőjét Julián Caraxnak hívják és ez a hangzás mindig különösen tetszett nekem, valamint ez az egyik kedvenc könyvem is. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy megszülessen a Caras név.

Ezek szerint több részletben, nagy kihagyással írta a regényt. Végül mennyi idő alatt készült el a kézirattal? Volt esetleg valami váratlan nehézsége, amit meg kellett oldani?

A regény legnagyobb része – talán a kilencven százaléka – már tizennégy éves koromban megszületett. Akkoriban tele voltam lendülettel, ötletekkel. Csak épp a befejezés hiányzott: az élet közbeszólt, az iskolák, az új város, a felnövés. Most, évekkel később már „csak” be kellett fejezni. Újra meg kellett találnom azt a gyermeki hangot, amellyel akkor írtam. A munkám és a családi élet mellett lassan haladtam, esténként, amikor már minden elcsendesedett vagy kora reggel, amikor még mindenki aludt.

Megmutatta a kéziratot valakinek a kiadó előtt? Ha igen, fogadott el esetleg tanácsot tőle?

A kiadás gondolata előtt a kéziratot először a férjemnek és négy közeli barátnőmnek küldtem el. A férjemen kívül a lányok sírtak, de mind az öten azt javasolták, hogy adjam ki, ezt másoknak is el kell olvasniuk. Ez a visszajelzés végleg megerősített abban, hogy a történet nem csupán az én emlékem, hanem valami, ami másokhoz is szólhat. És talán pont ez az, ami a könyv egyik legfontosabb értéke: képes érzelmeket ébreszteni, együttérzést és figyelmet a világra – legyen az gyerekek vagy felnőttek számára.

Milyen tervei vannak a regény után? Készül újabb történet? És az is állatok és emberek kapcsolatáról fog szólni?

Annyira lelkesített, hogy mások is örömüket lelték a könyvemben, hogy azonnal belefogtam a következő történetbe. Ez teljesen más hangvételű lesz: kizárólag állatok szerepelnek benne és ők beszélnek egymással. A könyv címe Magasrét urai lesz, és egy képzeletbeli világ fácánjainak és rókáinak társadalmát mutatja be: a politizálás, az uralkodás és a bukás történetét. Emellett a fejemben még két másik történet is formálódik, így egyáltalán nem merült ki a kreatív lendületem.