Heti Novella / Éjfél után
Besenyei Judit a szilveszteri új esélyekről Könyv Guru novellarovatában.
Minden szilveszterkor kapok egy új esélyt? Erről lenne szó?
Tavalyelőtt David állt mellettem itt, a Times Square-en, egy éve Gabe, most pedig Peter. Egyiküket sem csókoltam meg éjfélkor. Nem bírtam rávenni magam. A szemem most is az óriásképernyőkre tapadt, amelyek valaha a férfit mutatták, akit valójában meg akartam csókolni. Hat évvel ezelőtt egy stúdióból tudósított. Farkasordító hideg volt aznap éjjel, a forralt boros pohár majdnem kiesett a kezemből, de hirtelen elöntött a melegség, amikor a szemem az arcára tévedt. Öt éve egy külső, new york-i helyszínről jelentkezett be, ahogy az azt követő évben is. A három évvel ezelőtti szilveszteren izgatottan vártam, hogy ismét felbukkanjon azokon a képernyőkön. A szívem izgatottan vert, mivel tudtam, hogy ilyenkor ő is az utcákon van. Lehetnénk ugyanabban a tömegben is, gondoltam.
Tíz másodperccel éjfél előtt azonban nem az ő alakja jelent meg a szokásos képernyőjén. Átment volna egy másik TV-társasághoz? Másik képernyőn mutatják? Talán már nem dolgozik bemondóként? Nem tudhatom, nagyon rég volt, amikor utoljára beszéltünk. A gondolataim őrült tempóban száguldoztak, míg a fejemet ide-oda kapkodtam, hogy valahol megpillanthassam őt.
Tíz…
Kilenc…
Nyolc…
Hét…
Hat…
Öt…
Négy…
Három…
Kettő…
Egy.
Tűzijátékok kezdtek szikrázni az égbolton, míg a családok megölelték, a párok megcsókolták egymást. Az egymás után robbanó színek és hangok sem tudták kiverni a fejemből a kérdést: hol van ő?
Tíz másodperccel éjfél után megkaptam a választ. Egy kis képernyőn ismertem fel az arcát. Nem ő volt a bemondó, de egy kép ott virított róla a háttérben. Kezdett elönteni a megkönnyebbülés, amikor megláttam a szalagcímet.
,,Autóbalesetben hunyt el hírbemondónk.”
Pislogás nélkül meredtem a képernyőre. Egy percig. Majd kettőig. Egészen addig, míg a belső órám fel nem adta a számolást, míg az adás át nem váltott egy vidámabb témára. Csak akkor dörgöltem meg a szemem, és ellenőriztem le, hogy a végtagjaim és a létfontosságú szerveim megvannak-e még. Erősen kételkedtem, hogy minden ugyanolyan maradt volna bennem, pedig így volt. Mindent rendben találtam, kivéve… a szívemet. Az eltűnt.
Az eset után igyekeztem normális maradni. Bejártam a munkahelyemre, otthon főztem és takarítottam, sőt, anyám kedvéért még férfiakkal is találkoztam. Később rájöttem, hogy az utóbbi nem volt ellenemre. Őrült módon hittem abban, hogy találkozni fogok valakivel, aki be tudja tölteni a lelkemben tátongó űrt, aki kedves lesz és gyengéd, és elfeledteti velem az összes a férfit, akivel valaha is találkoztam. Az összeset. Azt is, aki szilveszter éjjelén halt meg. Akinek a gyávaságom miatt soha nem tudtam megmondani, hogy kedvelem. Aki az álmát megvalósítva hírbemondó lett.
És láttam a képernyőkön sokszor, de főleg szilveszterkor szerettem nézni. Akkor ugyanis olyan volt, mintha egy tömegben lettünk volna. Éjfélkor az arcára ezer különböző árnyalat vetült, ahogy az enyémre is. Kék szeme mindig, mindig vidáman csillogott. Éjfél után már nem. A halottak szeme nem csillog…
Meghalt… Meghalt. Meghaltmeghaltmeghaltmeghaltmegha…
– Semmi gond. Nem adom fel – mondja Peter, és apró mosollyal az arcán visszafordul a tűzijátékok felé.
Ő nem adja fel egy elutasított csók miatt, mint David, mint Gabe. Mint én. Mert ez az igazság. Feladtam a szerelmemet, mert nem csókolt vissza. Újra érzem az iskola sima csempéjét a tenyerem alatt, ahogy kétségbeesetten próbálok bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy megcsókoljam. Azt hiszem, a vizsgákról beszél, míg én a száját nézem és nézem és nézem, majd a számat az övére tapasztom, mert nem bírom tovább a bennem növekvő feszültséget, de ő elfordul, és minden porcikájából érzem az elutasítást és próbálja megmagyarázni és én elfordulok és csak teszem az egyik lábam a másik után és nem nézek vissza
soha többé és igyekszem elfelejteni őt de ez egyáltalán nem könnyű
és újra látom évekkel később egy képernyőn és a szája mozog
de most nem tudom megcsókolni mint régesrégesrégesrégesrégesrégen…
Peter tényleg nem adta fel. Igyekezett a kedvemben járni, én pedig mosolyogtam, és bólogattam, mert újra egész akartam lenni. Pár hónappal később, amikor úgy éreztem, már nem bírom tovább a baleset árnyékában, és hamarosan összeomlok, hagytam, hogy megcsókoljon. Ezután felbátorodott. Virágot vett nekem minden különösebb ok nélkül, a születésnapomra egy karibi utazást kaptam tőle, egy emlékezetes hétvégén pedig Párizsba vitt, ahol aztán megkérte a kezem.
Az esküvőnket pár héttel ezután tartottuk, mielőtt a terhesség minden gondolatomat lefoglalhatta volna. Gyönyörű pár vagytok, mondták. Tökéletesen összeilletek, a menyasszony csodaszép, még egy ilyen helyes férfit… A vendégek egytől egyig kedvesek voltak, és én igyekeztem a legjobb formámat hozni. De a szívemben még mindig űr tátongott, és nem bírtam felszabadult és boldog lenni. Ha egy másik férfival állnék az oltár előtt… Az ilyen gondolatok fáradttá és komorrá tettek. Peter azt gondolta, csak az esküvőszervezéssel járó stressz és a korai szakaszban járó terhességem miatt vagyok ilyen. Ó, ha tudta volna…
Az esküvő után újdonsült férjem alig engedett vissza dolgozni. Azt hiszem, nagyon szerette volna, hogy minden rendben legyen a gyermekünkkel. Megnyugtattam, hogy pár hónapnyi munka egyáltalán nem fog ártani. Még így is nagyon aggódott. Akkor nyugodott meg igazán, amikor már nem jártam dolgozni. Az igazat megvallva, mintaférjként viselkedett ezalatt a kilenc hónap alatt. Lelkesen díszítette a gyerekszobát, óvott engem bármilyen megerőltetéstől, és igyekezett mindig a kedvemben járni. Én azonban nem voltam képes átérezni az odaadását.
Karácsonykor aztán megérkezett Ellen. Négyezer-százhatvan grammnyi csoda.
A hópelyhekkel és rénszarvasokkal díszített kórházi szobában kimerült voltam, izzadt, a szemem pedig sajgott, olyan erősen szorítottam órákon keresztül össze. Amikor viszont a kezembe adták az újszülött lányomat, Ellent, és a kipirosodott arcocskájára néztem, melegség járta át a bensőmet. A szívem pedig hosszú évek után visszatért a mellkasomba.