Heti Novella / A Tejút szíve
Az e heti novellánk sci-fi, Vasi Szabó János Világállam című könyvéből származik.
Ha szeretne a keddi novellánkról értesülni, iratkozzon fel a hírlevelünkre!
I.
A párával telt meleg levegő megszorult a teremben. A légkondicionáló berendezés korábban felmondta a szolgálatot. A Tejút Csillagászainak 120. Konferenciájára érkezett tudósok verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat: az M13-as galaxis rejtélyéről, idegen metabolizmusú lényekről, kiket soha senki nem látott, a Hercules-köd vészes közeledéséről, fekete lyukká aszalódott csillagaggastyánok sanyarú sorsáról, valamint néhány ereje teljében lévő gázóriás gutaütés-szerű szupernóvává válásáról. Ez utóbbihoz egyébként a tisztelt egybegyűltek jelentős része is közel állt…
Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz, harminc éve szálltak az „örök konferenciajárók” ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer; hogy szétüvöltsék a galaxis valódi problémáit. Amikről hallani sem akart a Világállam nagytiszteletű és szenilis tudóstársadalma; például a hipertérben felbukkant „démonokról” . Eme félelmetes, emberi érzékszervekkel nem észlelhető pusztítóknak a tevékenysége miatt állították le negyed évszázada a térutazást! Ismét fénysebességnél lassabb hajtóművekkel araszoltak a Tejút távoli világait összekötő csillaghajó-járatok, a fedélzetükön – évszázadok után először – magatehetetlen, hibernált pilótákkal és utasokkal… Teljes szilencium övezte azt az eróziót is, ami egyedül az emberi fajt mállasztotta. Pedig, néhány vakmerő szociológus évtizedekkel korábban felhívta arra a figyelmet, hogy amíg ötszáz éve a lakható égitestek hetven százalékát benépesítette a homo sapiens, addig az adatok közlésének időpontjára csak alig harminc százalékán élt! S ebben, a Világállam erőszakos centralizációs politikája volt a ludas! A lázongó bolygókat szüntelenül zaklatták a Galaktikus Gárda űrflottái, s a Terra Baráti Társaság álcázott ügynökei; előfordult az is a történelemben, hogy a kemény szankciók – politikaiak és gazdaságiak – hatására a túlzottan rebellis planéták rövid időn belül elnéptelenedtek! De, erről az új nemzedék sem mert nyíltan beszélni, megcáfolva a fiatalság-bolondság időtlen jelzőjét. Nem akadt egyetlen ifjú tudós sem, aki felelőtlen megnyilatkozásával magára vonta volna a Gárda és a TBT figyelmét. A konferenciát is a permanens gyanakvás légköre mételyezte, ferde szemmel figyelték egymást a különböző csillagrendszerek küldöttségei, – s mintha ez nem lett volna elég -: a nagyjából öregekre és fiatalokra osztható generációk is! A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Világállam központjából rájuk osztott összejövetelt, s annak a galaxis különböző tartományából összegyűlt résztvevőit.
A klausztrofóbiás tünetekkel küszködő asztronómusok számára a megváltást, a sok szócséplés után, a szünetet jelző lágy gépi hang hozta el. A saját levében fővő népes társaság – tudományos tekintélyét, jó modorát feledve, egymás sarkát letaposva, az elébük kerülőt könyökkel odább taszítva – kiverekedte magát az ajtón, s a daniloni Tudománypalota fehér műmárvánnyal borított folyosói megteltek a szédülten kóválygó, vagy a hűs helybéli koktélokat iszogató férfiak csoportjaival. Utóbbiak közé tartozott az a két úriember, akik a folyosó távolabbi beugrójába húzódva kortyolgatták a bódító levet, s folytattak éles polémiát az asztronómia új, vagy évszázadok óta megoldatlan talányairól.
A fiatalabbikat Erdei Williemsznek hívták. Magas, erős testalkatú férfi volt. Markáns arca, rövid kefe-frizurás haja inkább emlékeztette valamelyik űrhajó marcona pilótájára a kívülállót, mint egy ügybuzgó kutatóra. Az ősi Szíriusz-rendszerből érkezett, eltelve a Világállamot alapító köztársaságok polgárainak szokásos nagyképűségével.
A társát Cserkaszov Jegornak hívták; jóval alacsonyabb, arányos felépítésű, őszbe csavarodó hajú férfi. Tekintete azé a tudósé volt, aki az élet valamennyi hívságát képes feláldozni a Szent Tudomány szolgálatáért cserében. Távoli, Erdei számára ismeretlen bolygóról érkezett. Láthatóan sokat viselt öltözéke arról árulkodott, hogy hazájában nem tartják túl nagy becsben a csillagászat lelkes művelőit . Vitájuk a Galaktika különböző részein élő asztronómusok megfigyelési lehetőségei körül kavargott. Ezen a ponton megakadt a társalgás. Minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Cserkaszov professzornak fejébe szállt az ital, s mint elakadt video-szalag, egyre csak azt hajtogatta:
Nem és nem! Ne haragudjon, de önnek nincs igaza! A spirál karján semmit sem lehet látni, érezni abból az ősi erőből, ami a világegyetem óriásait, a galaxisokat létrehozta! A hazám, a Sarik bolygó ott kering a Sagittarius-rendszer közvetlen közelében. Higgyen nekem! Az univerzum egyetlen Magellán-felhője, Androméda-ködje, vagy kvazárja sem ér fel a mi Tejutunk szívének rettenetes lüktetésével! Ha a saját szemével kíván meggyőződni az állításom igazáról, jöjjön el egyszer a Sarikra, szívesen látom…
Mielőtt Erdei válaszolhatott volna, felbúgott az ismerős hang, s a tanácskozás résztvevői rendezetlen sorokban, áramoltak a nagyterem éhes ajtó-szája felé.
Erdei Williemsz többet nem találkozott a férfivel; sem az ülések elnyújtott órái – napjai – alatt, sem később, amikor a planéta űrkikötőjének forgatagában bámészkodott. De Cserkaszov szavai ott fortyogtak agyának túlfűtött kohójában. Elhatározta: a közelgő disszertációját nem a Galaktikán túli végtelen kozmosz titkairól írja, hanem az űrnek azon tartományáról, amit ez a különc, kissé fanatikusan lokálpatrióta tudós a nagy spirál „lüktető szívének” nevezett.
II.
Megfoghatatlan, távoli csengő hang… Kellemes női hang volt. Egy nevet ismételt : az övét. A karját mozdította meg, majd a fejét, aztán lassan felhúzta a lábát; a dereka öregesen roppant, amint felült. Hogy vissza ne dőljön, a térdén összekulcsolta a kezeit. Ezután nyitotta ki a szemét. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a szúró fájdalom elmaradt. Opálszínű fény áztatta a szobát, tompította a tárgyak kontúrjainak kínos élességét, a sötét és világos agykápráztató ellentétét. Az ébresztő-hipnózis tudatta vele: hol van, hány parszeket szelt át az űrhajó, míg ő hibernálva feküdt. Az ösztökélte arra is, hogy lelépjen a puha műanyag padlóra. Az első lépések botladozásával, de sikerült elérni a kis kézi vezérlésű járművet. Megkönnyebbült sóhajjal süppedt az ülésbe. Az ajtók automatikusan kinyíltak előtte, amint tovább gördült a kihalt, félhomályos folyosókon. A legénység és az utasok az első mozdulatokkal küszködtek a lezárt fémajtók mögött. A büszkeség gyönge árama futott át lomha agysejtjein, amikor arra gondolt, hogy az ő szervezetét tartották a legerősebbnek a YEAR-1000 utasai közül a mindenható komputerek.
Szétnyílt előtte az utolsó fémfal is. A vezérlőteremben volt. A villogó műszerek közt megtalálta a hatalmas falképernyő kapcsolóját. A feketeség, épp olyan sötétnek és végtelennek tűnt, mint az álma a hibernációban. Kisvártatva, apró arany függők csillantak meg, díszeként az éjfekete palástnak. Befordult a képbe a Sarik bolygó. Nagy, sárga égitest. Kráterekkel csúfított szederjes arcából, mint valami elmérgedt kamaszkori pattanás, nőtt ki az ember-épített hatalmas kupolaváros. Ahogy közeledett, úgy tűntek fel rajta a horpadások, körötte a sivár tájban pedig a hegyekké halmozott hulladék, sorsukra hagyott csupasz meddőhányók, a harminc méter átmérőt is elérő fémcsövek. Utóbbiak gigantikus acélférgekként kígyóztak, tűntek el és bukkantak föl a vigasztalanul sárgálló homokban. Erdei elfordította arcát a kopár planéta irányából. Mögötte, hasonló járgányokon közlekedve, föltűntek a csillaghajó leszállását majdan irányító személyzet tagjai…
III.
Ám a leszállás elmaradt. Az űrhajó kint lebegett továbbra is az űrben; egy ormótlan, ütött kopott komp szállította az utasokat a bolygóra, a kupolaváros szűkös kikötőjébe. Ott az egyenruhás személyzet csöppnyi váróterembe terelte őket, majd rezzenéstelen arcú android fináncok átforgatták az útipoggyászukat, végigpásztázták – lapos, műanyagházú letapogatókkal – a ruházatukat.
A fogadtatás nem volt túl szívélyes, Erdei örömmel lépett ki az óriási hibrid város műfényébe. A széles sugárutat vadonatúj épületek, s nagy neoncsöves transzparensek kísérték. A nyelv és a betűk idegensége, valamint a bekeretezett, jókora holografikus arcképek ismeretlensége miatt Erdei nem tudta eldönteni, mi célból vannak ott. Az út szélén várakozó robottaxikhoz lépett, s beült a legközelebbibe. Beprogramozta Cserkaszov professzor címét és várt, hogy a gép a magasba emelkedve elszállítsa. De, nem történt semmi!
Rossz a járgány? Sebaj! Majd beszállok egy másikba – gondolta naivan. – Ám a tucatnyi járműből egy sem működött! Látta, amint a volt útitársai épp olyan döbbenten mennek egyik gépezettől a másikig.
– Ez a turista-csalogató, a fenébe is! – káromkodott néhány cifrát, majd belátva, hogy ettől nem fognak megmozdulni a járművek – lehangoltan elindult gyalog. A hajó könyvtárában szerzett, régi várostérkép volt a kalauza.
A meglepetéseknek nem volt vége. Befordult az első keresztutcába; szinte mellbe vágta a látvány. Az űrkikötő makulátlan tisztasága után hihetetlen ellentétként tárult elé az urbánus táj. Elképedve kerülte ki a szürke toronyházak lábánál összegyűlt szeméthegyeket, ugrálta át a vígan csordogáló szennypatakokat. Az épületek falának repedéseiből mohaszerű, kékeszöld növények kandikáltak elő; elborították az emeleteket, körülszőtték az ablakokat, amiken a plexi vagy üvegborítás helyett csupán lyukacsos papír feszített. Zizegésükhöz a tokjukból kifordult nagy udvari lengőajtók nyikorgása szolgált kíséretül. Rövidesen az utca aszfalt burkolata is elfogyott. A hiányos kockakövek közt gyanús összetételű tócsák csillogtak. Egy rozsdamarta, darabokra szedett sikló mögül hosszú embersor bukkant elő. Bezúzott kirakatú áruház előtt ácsorgott a tömeg, természetellenes mozdulatlanságba süppedve. Williemsz rájött, hogy ezek a „lények” csakis robotok lehetnek, s gazdáik parancsára ácsorogtak a bolt előtt. Föltámadt a kíváncsisága: a Világállam legtöbb bolygóján rég kivonták a forgalomból ezeket az elavult, emberszabású konstrukciókat! Odasomfordált az ajtóhoz, s a vállak fölött benézett a helyiségbe. Mielőtt a szeme hozzászokhatott volna a homályhoz, az előtte álló – megszólalásig humanoid – robot jól irányzott karlendítéssel a gyomrába könyökölt. Erdei kétrét görnyedve vágódott a kirakatnak.
– Nem tolakszunk előre, értsük?! – recsegett a monoton, kioktató hang, bár a gazdája arra sem méltatta, hogy feléje forduljon.
Will megszégyenülten tápászkodott fel. Dühöngő gondolatai a Robotika Törvényei körül kavarogtak, de tudomásul kellett vennie: az övétől eltérő világba, kultúrába vetette az átkos kíváncsisága.
Nem számolta mennyi idő telt el, míg végre rátalált a professzor házára, ami a kupolaváros távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt. Néhány satnya leander tengődött a földszintes, bevakolatlan épület előtt. Erdei hosszasan keresgélt valamit, amivel bejelenthetné érkezését, ám a kovácsoltvasból készült kapun nyoma sem volt ilyennek. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenségében kétszer is erőteljesen megrántotta. Igyekezetét váratlan siker koronázta: a ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult. Cserkaszov Jegor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.
– Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a professzor úr? Erdei Williemsz vagyok, a Tejút csillagászainak… – de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett, széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz. Nagyokat nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, s az előzményekhez képest túlságosan is szívélyesen üdvözölte a kollégáját.
Regényt, novellát, verset írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
IV.
– A magasságos kozmoszra mondom, vénülök, mindenről elfeledkezem! Fáradjon beljebb, barátom!
Erdeit kicsi, puritánul berendezett helyiségbe vezette.
– Kér egy italt, Erdei úr?
Meg sem várva a választ, készségesen elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Bár Erdei az alkoholos italok terén nem volt nagy szakértő, felismerte a gyenge szilvapálinka ízét. Cserkaszov leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát.
A társalgás a kötelező udvariassági formulákkal, közömbös témákkal indult. Ám, ha két csillagász a végtelen univerzumban összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne az asztronómiára terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, a Béta Danilonon, most is az idős sariki tudós szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve…
– A Galaktikában nincs még egy ilyen kohó, amiben a megszokott asztrofizika és kémia törvényei, valamint seregnyi más civilizációnk tudományos alaptéziseként emlegetett elmélet veszítené el az értelmét és szenvedne – a világmindenség kezdetétől jelenlévő erők hatására – észbontó módosulást! Nálunk az a’prióriként hitt elvek áttörhetetlen fala mögött zajlik az elképesztő, a hihetetlen, az új realitások kiválása!
– De ez miben nyilvánul meg és egyébként is, mitől van így professzor úr? Az önök tudósai meg tudják mondani, miért más itt annyira a világ? – vetette közbe Erdei
Cserkaszov azonban úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:
– Fiatalember! A magasságos kozmoszra kérem, értse meg, itt nincs emberi lépték! Az általunk ismert téridő koordináták közé szorított anyagi világ csupán keskeny ösvény, aminek két oldalán nehéz elemeket nélkülöző csillagnyomorékok serege nyújtja felénk láthatatlan energia karjait, máshol pokoli gravitáció fekete lyukai rágják át a semmit, gigászi kozmikus porfelhők őrült kavargásából új gázóriások születnek…, az erő számunkra fantasztikus gyermekei…, itt nincs emberi fizika…, nincs emberi relativitás…, nincs emberi… szabadság sem…, hisz látta… nálunk így mennek a dolgok… – amikor mondókájában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. Mintha villám csapott volna a professzorba! A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Zavaros pillantása másodpercek alatt kitisztult, a szeme elkerekedett, a torkát fájdalmas hörgés hagyta el. – Mit mondtam? Magasságos kozmosz, rosszul szóltam. Félrevezettek! Alkoholos befolyás alatt álltam! Vén hülye hatökör!
Erdei megrendülve nézte Cserkaszov rángatózó arcát, majd a kidagadó erekkel átszőtt reszkető kezeit: a szék karfáját markolta.
– Professzor úr, nem tudtam, hogy beteg! Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a videofon-számát!
– Orvos… Minek? Óh egek, végem van! Az a rohadt pálinka az oka! Szegény mama hányszor mondta: egyedül piálj fiam, akkor nincs pszicho-ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy feljelentsd magad!
Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe pottyant ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, s az ajtó kinyílt. Will meglepetésére karcsú, roppant csinos szőke lány állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy rögtön utat engedjen neki. A lány kedvesen rámosolygott, majd egyenesen Cserkaszovhoz sietett. A professzor tekintetében félelem fénylett. A szőke szépség megfordult – ismét elővette a lefegyverző mosolyát -, s lassan becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, mindaddig nyitva hagyott, ajtót. Will idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából tompa, meghatározhatatlan zaj szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna!… Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és csábosan kilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új siklóhoz.
V.
Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le a professzorral szemben, ám a változás még őt is meglepte! Cserkaszov Jegor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:
Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a Sagittarius-rendszer közelében oly gyakori fehér és szubtörpe csillagok témakörét feszegettük az imént…, nos, szerintem ez az egész, a mi jó öreg galaxisunk szívével, kissé föl van fújva…
Erdei Williemsz homlokán kövér csöppökben kezdett gyöngyözni a veríték; halántékán vastagon kidagadt az ér, látható jeleként a szív felgyorsult lüktetésének. A rémület, amit a nyitva felejtett ajtón beáramló hűvös sarki levegővel szippantott be, fekete árnyékot vetett e m b e r agyának örökké gyanakvó sejtállományára…
Vasi Szabó János Világállam című kötete megvásárolható a kiadónál.