Hóbarátok – Mester Györgyi novellája

Közeledett a téli iskolai szünet, és Kata minden reggel azzal ugrott ki az ágyból, hogy azonnal az ablakhoz szaladt megnézni, esett-e hó az éjjel? Mert ha igen, akkor a szünetben lehet majd szánkózni, hógolyózni, és nem utolsósorban hóembert építeni.

Már el is telt a szünetből két nap, amikor a harmadik reggelen szokatlan cipőkoppanásokra ébredt. Valaki a lábát csapkodta az előszobában, csak úgy döngött tőle a kövezet.

A furcsán ismerős zaj miatt, pizsamában szaladt ki az ajtóhoz, és édesapját látta, amint a nyitott ajtóban, a küszöb előtt próbálja letopogni a havat a bakancsáról.

Na, kedvedre alakult az időjárás – mondta apuka. Egész éjszaka havazott. Jó lesz, ha előkeríted a pincéből a szánkót.

Kata gyorsan felöltözött, a reggelit éppen csak bekapta, és már szaladt is át a szomszédba kis barátjához, Marcihoz, aki minden játékában lelkes társa volt. Már Marci is készen állt a havas programra, bármi is legyen az, szánkózás, vagy hócsata.

A délelőtt során felváltva húzták a szánkót, amin hol egyikük, hol a másik ült, aztán egy jót hógolyóztak, majd úgy gondolták, ebédig megépíthetnek még egy helyre hóembert is.

Úgy is lett. A testes, répa orrú, fazék kalapos hóember remekművet még anyuka is megdicsérte. Javasolta, ne csak orrot, szájat is csináljanak neki. Adott is egy marék megpucolt tökmagot, amiből, szépen sorba rakva, mosolygós szájat csinált a két gyerek.

A következő napra hasonló programot terveztek, kivéve a hóemberépítést, hiszen az már elkészült.

Másnap reggel azonban, úgy Kata, mint Marci, meglepődve és csalódottan vette tudomásul, hogy a hóemberük nem mosolyog. Eltűnt ugyanis a fejéről a tökmagokból készült mosoly, és a hóember nagyon szomorúnak, egyenesen rosszkedvűnek tűnt. Ezt nem hagyhatjuk – gondolták a gyerekek, és eldöntötték, visszaadják a hóember mosolyát.

Most azt találták ki, apróra vágott szívószál darabokból csinálnak neki ajkakat, amit vélhetően senki nem kíván meg, ugyanis feltételezték, a tökmagot az amúgy kedvelt kerti madaraik lopkodták el, éhségük csillapítására.

Másnapra azonban, a legnagyobb bánatukra, megint csak szomorúságot láttak a hóember arcán. A szívószál darabok lepotyogtak, és szanaszéjjel hordta őket a didergetős, téli szél. Ahogy ott állt az udvaron a hóember, egyedül, csalódottan, még nézni is rossz volt, mert lerítt az arcáról, unatkozik, nem érzi jól magát és nagyon szomorú.

A gyerekeknek tovább kellett gondolniuk a dolgot, hogyan lehetne ismét mosolyt varázsolni a hóemberük arcára. Majd megálmodjuk az éjszaka – vigasztalta kis barátnőjét Marci. Úgy legyen, majd igyekszem én is – felelte erre Kata.

A kislány másnap kicsivel később ébredt a szokásosnál. Talán az esti, elalvás előtti hosszas töprengés tette, vagy a sokáig nézett rajzfilm, tény, hogy aznap reggel elaludt.

Reggelizés közben, egyszer csak Marci kopogtatott be hozzájuk. Megvárta, amíg Kata lenyelte az utolsó falatot, belebújt az overalljába és a csizmájába, de a sapka feltevéséhez már nem volt türelme.

Kézen fogva húzta kis barátnőjét az udvarra. Amint kiléptek az ajtón, Kata szája azonnal mosolyra derült. Hasonlóképpen, mint a hóemberé, aki mellett szorosan ott állt egy jóval kisebb hóember, afféle lányforma. Mindkettőnek apró kövekből volt kirakva a mosolya.

Bemutatom neked a „hóbarátokat” – mondta Marci. Éjszaka kitaláltam, megálmodtam, és reggel azonnal meg is valósítottam az álmomat. Egy barát hiányzott a szomorú hóemberünk mellől. Egy barát, mint ahogy mi itt vagyunk egymásnak. Mi is csak kettesben tudunk jót játszani, együtt érezzük jól magunkat, és persze eközben sokat mosolygunk.

A hóbarátok mosolya nem is tűnt el egyhamar. Egészen hóolvadásig ott ült az arcukon, mint ahogy Kata és Marci arcáról sem olvadt le a mosoly, a jól sikerült téli szünet miatt.