„Idővel el kell engedni a témát és lépnünk kell tovább”

„Bár az emberek javarészt a verbális tartományra figyelnek a kommunikáció során, a nonverbális tartomány bizonyos tekintetben talán még gazdagabb, kevésbé irányítható, szűrhető és ennél fogva egy tisztább, autentikusabb megnyilatkozási csatornánk az emberi kapcsolatokban” – fogalmaz Németh György Gábor, amikor első nagyobb regénye, a most megjelent Virgo kapcsán a szavak nélküli kapcsolat mibenlétéről faggatjuk. A Könyv Guru Kiadónál publikált kötet szerzőjével folytatott beszélgetésben szóba kerül még a felnövekedés problematikája, hogy milyen volt férfiként női szempontból elmesélni a történetet, és hogy miért nem jó az „asztalfiókban”, vagy inkább a laptopban túl sokáig pihentetni a félig kész regényt.

Lélektani regény egy orvostanhallgatóról – hangzik a kötet műfaji és tartalmi összefoglalója. Hogy született meg Weiss Auróra medika történetének az ötlete? Milyen ihletből táplálkozott? Van valamilyen kötődése az orvostanhallgatók világához?

Mivel magam is orvos vagyok, anno orvostanhallgatóként részletes és alapos betekintést tudtam nyerni ebbe az egyetemi világba, a felnőtti lét eme előszobájába. A könyv a hallgatói hat év talán egyik legmegterhelőbb időszakára, a másodévre fókuszál, és annak vélhetően legnehezebb tantárgyára, az anatómiára. Nem tudom, korábban készült-e írás az anatómiaszigorlatról, mindenesetre ez a vizsga, valamint az odavezető út is bőséggel szolgáltat különféle élményeket a hallgatók számára, amelyek esetleg elbeszélésre, megosztásra érdemesek, és ezek a benyomások, emlékek adták meg a cselekmény kontextusát. Weiss Auróra karaktere már más, befejezetlenül maradt történetemben, illetve jelzetten a korábbi kisregényben, az Ophelia virágaiban is megjelent, de a hosszabb terjedelmű Virgo esetében nyílt lehetőség a szereplő részletesebb és alaposabb kidolgozására. Általában kevéssé az ötletek hiánya, inkább sajnos a teljes megvalósítás elmaradása, félbeszakadása jellemez, és emiatt sok minden marad töredékben, “asztalfiókban”, majd az egyes különálló ötletek gyakran bukkannak fel a későbbi művekben. Szóval Auróra is már több megelőző állomáson megfordult, vesztegelt, míg végre sikerült megtalálni a számára megfelelő helyet, időt és kontextust.

Barátságok és kapcsolati harcok, sötét, akár az önsértést sem kizáró gondolatok, intimitás nélküli testiség, szülő-gyerek konfliktus… sokféle témát érint a regényben. Mik voltak azok a legfontosabb „üzenetek” vagy elgondolkodnivalók, amiket szeretett volna az olvasóknak átadni a sztorin keresztül?

Az egyik fő célkitűzésem talán az volt, hogyan lehet egészen a mélyére érni, jutni egy karakternek a vele való teljes azonosulás mentén, és hogyan lehet az ő szemével látni és láttatni a világot és benne magát. Hogyan válhatnak irracionálisnak tűnő élmények és cselekedetek a maguk módján, a maguk vonatkoztatási rendszerében logikussá és racionálissá? És legfőképp milyen nehéz is maga a felnövekedés, a késői kamaszkor, amelyhez bátran hozzáadhatjuk a főiskolai, egyetemi éveket is. Milyen érzékenyek és törékenyek vagyunk/voltunk ilyenkor, és mennyire élesen rajzolódnak ki a felnőttek visszaélései, hazugságai és képmutatása ebben a tükörben. Talán a lényeg, az egyik legfontosabb üzenet a felnövekedés, identitáskeresés egyes kríziseinek megragadásában és bemutatási igényében rejlik, látni és érezni, hogy minden öröme mellett sokszor milyen nehéz is fiatalnak lenni.

A cím a szüzességre utal, ami Auróra és az anyja közti kapcsolatban kap szerepet. Milyen szempontok alapján választotta címnek ezt a latin szót, és hogyan „illik” ez a testi kapcsolatot meglehetősen nyíltan és szabadon kezelő főhős életéhez?

Habár a regény hangsúlyos, vezető szála augusztus végén, vagyis a Szűz jegyében játszódik, ami szintén lehet egy megközelítési szint a címhez, mégis ez a történet egyik legfontosabb kérdése és az egyik legnagyobb rejtélye is egyben, mert a könyv sehol nem fogalmaz meg egy konkrét választ, magyarázatot a címmel kapcsolatban. Vannak más nyitott kérdések is a cselekményben, amelyekre idővel explicit válasz érkezik, de a cím vonatkozásában némileg összetettebb a helyzet. Gyakran élnek a regényírók az elrejtett adat technikájával, amikor valamilyen lényegi információ nem hangzik el a történetben, csupán sejtetések, utalások mentén tudunk következtetni arra a bizonyos égő titokra. Mint Hemingway Fiesta című regényében az elbeszélő, Jake Barnes impotenciájára, vagy Faulkner Szentély című regényében (amely említésszerűen elő is jön a Virgóban) arra a borzalmas, traumatikus eseményre, hogyan veszi el a kegyetlen, antiszociális gengszter, Popeye egy kukoricacső segítségével Temple Drake szüzességét. A Virgo esetében némileg hasonló a helyzet, ugyanis a könyv különböző részeiben elszórtan közvetett vagy közvetlen utalásokat, célzásokat találunk ezzel a kérdéssel kapcsolatban, és figyelmes olvasással el lehet jutni a cím és a mögötte lappangó titok mélyére is, amelyet elöljáróban inkább nem szeretnék felfedni.

Miért találta érdekesnek a regény egyik fő vonulatát adó férfi-női kapcsolatot, amiben közös nyelv híján szinte szavak nélkül, elsősorban a testiségen keresztül érintkeznek a felek?

A szavainkat tudjuk a leginkább irányítani, gondosan megválogatva, mit mondunk ki és mit hallgatunk el, és bár az emberek javarészt a verbális tartományra figyelnek a kommunikáció során, a nonverbális tartomány bizonyos tekintetben talán még gazdagabb, kevésbé irányítható, szűrhető és ennél fogva egy tisztább, autentikusabb megnyilatkozási csatornánk az emberi kapcsolatokban. A regényben is említett híres Depeche Mode szám, az Enjoy the silence refrénje is azt mondja, “Words are very unnecessary, they can only do harm.” A könyv lényegében egy kísérlet eme szavak nélküli vagy szavak előtti tartomány megközelítésére, apróbb részleteinek, jellegzetességeinek bemutatására, határainak feszegetésére, vizsgálatára. Egy kísérlet, és mint ilyen csakis részleges eredményekhez vezethet, hiszen az elbeszélő szubjektív szűrőjén át kapcsolódunk az élményhez, és az elbeszélő mindehhez a szavakat hívja segítségül, azok csapdájába és azok korlátai közé kerül.

Némi túlzással az olvasónak olyan érzése is lehet, hogy „lányregényt” olvas, hiszen olyan részletességgel tárja fel Auróra és a barátnői kapcsolatát, beszélgetéseit, gondolkodásmódját. Elnézést, ha sztereotip a kérdés, de egy férfi szerzőtől talán kevéssé várnánk ezt. Hogyan jött az ötlet, hogy mindent Auróra szemszögéből írjon meg? És milyen nehézségeket, kihívásokat okozott ez a döntés? Honnan merített ötleteket ahhoz, hogy életszerű legyen a női gondolkodásmód ábrázolása?

Nem tudom pontosan miért, inkább csak sejtéseim lehetnek, de egyelőre a női szereplők/karakterek részéről érzem megszólítva magam, ők szolgáltatják a témát, és ők fogják a kezem, amikor átvezetnek az aktuális cselekmény egyes jelenetein, amelyet próbálok önnön korlátaim és lehetőségeim között követni. Igyekszem valamiképp a mélyére ásni ezeknek a szereplőknek, próbálván minél pontosabban megközelíteni és megragadni a tulajdonképpeni lényegüket, és ez az azonosulás, amely saját magam átmeneti elvesztésével jár, teremt lehetőséget arra, hogy átmeneti lakhelyévé váljak mindazon karaktereknek, akik érzésem szerint szót kérnek és elmesélnék a történetüket. Kevéssé hiszem, hogy tudatosan választanám az egyes történeteket, inkább azok választanak engem, amelyek kétségkívül bizonyos pontokon összefüggnek a saját múltammal, traumáimmal és elakadásaimmal, ám lényegi vonásaikban mégis tőlem független valóság reprezentánsai. Aki elbeszélni kíván egy történetet, döntésre kényszerül, hogy egyes szám első, harmadik vagy egyéb módokon mutassa be a cselekményt, és ez a választás mindig valami nyereséggel és valami elkerülhetetlen veszteséggel is jár. Számomra az egyes szám első személy nagyobb teret ad a főszereplővel való azonosulásra, ugyanakkor automatikusan el is veszítek egyéb élményperspektívákat, amelyek eltérő kameraállásból mutatnák be a főhőst, hiszen mindig csak annyit tudunk, amennyit Auróra is tud, míg például a barátnője, Emília nézőpontjára sokszor csupán következtethetünk, és a csendjeire szabadon fantáziálhatunk.

Mennyire szerkesztette meg előre a Virgót, például azzal, hogy részletes vázlatot készített? Vagy inkább hagyta magát vezetni az ösztönei és a cselekmény által? Akárhogyan is történt: mit gondol, helyesen döntött? És milyen nehézségekkel kellett szembesülnie a vázlat/spontán regényírás kérdésköre kapcsán?

Szoktam kísérletezni előzetes vázlatok elkészítésével is, de sajnos nem jutok velük messzire. A saját megközelítésem inkább az Ön által is említett “ösztönök” általi vezetettséghez áll közel. A Virgo első 10 oldala egyetlen gyors ütemű impulzuskisülés volt, és rövid időn belül, ahogy a szereplők felsorakoztak a színpadon és mind inkább mozgásba lendültek, onnantól fogva már ők írták és irányították a cselekményt, a szemeim előtt jelenetek zajlottak, pörögtek, és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam követni ezt a sebes mozgású folyamot. Ennek köszönthetően relatíve rövid idő alatt és gyors ütemben lehetett haladni, mindaddig amíg az ihletett, inspirált állapot fennállt. A nehézséget inkább az utólagos korrekciós munkálatok és az alaposabb formai átdolgozás jelentette, a helyesnek vélt szavak megtalálása és a feleslegesnek ítélt gondolatok elhagyása.

Mennyi idő alatt készült el a közel 400 oldalas regénnyel, és mikor tudott időt szakítani az írásra hétköznapi elfoglaltságai közben?

A regény első változata 2017-ben alig 4 hónap alatt készült el, amelyet még sok javítás és átdolgozás követett, illetve éveken át csak az “asztalfiókban” (pontosabban a laptop mélyén) hevert a téma, mivel az orvosi munkámmal kapcsolatos feladatok, törekvések hosszabb időre elszólítottak és elvonták a figyelmem. Amíg az ihlet jelen volt, folyamatosan fenntartotta a motivációt és az elhatározás erejét, néha már-már a megszállottságig fokozódóan, és ilyenkor mindig sikerült valamiképp időt találni az írásra a munka és az egyéb tevékenységek mellett. Ugyanakkor nyilván szerencsésebb és hosszú távon kifizetődőbb, ha minden nap tudunk biztosítani és fenntartani egy olyan fix idősávot, amelyet szabadon az alkotásra fordíthatunk.

Mi az, amit írói tanulságként leszűrt a regény befejezése óta önmagának? Mit csinálna másként, ha egy újabb regénybe kezdene? Mi az, amit Ön szerint minden regényírónak szem előtt kellene tartania?

Azt hiszem, hogy a fent említett “ösztönös” megközelítés nekem a saját, meg nem kerülhető viszonyulásom, tehát biztos ezen a módon közelítenék a következő írásos munkámhoz is. A munka hatásfokán viszont szívesen változtatnék, megpróbálván kikerülni, vagy legalább lerövidíteni a felesleges hajtűkanyarokat, zsákutcákat, amennyire csak lehetséges. Rövidebb ideig hagynám pihenni a témát, mert a hosszú várakozás során érzelmileg túlontúl “kihűl” a cselekmény, és ahogy mi is változunk, már egyre nehezebb visszakerülni abba az eredeti sodrásba, amelynek korábban oly lelkesen voltunk részesei. És végül, de nem utolsósorban megpróbálnám hamarabb elengedni a könyv “kezét”, ugyanis sokat küszködtem ezzel az elengedéssel, nem tudván pontosan, hogy mikor lehet végleg pontot tenni egy cselekmény végére. Szerintem ez egy fontos, kiemelendő szempont, hogy idővel el kell engedni a témát, és lépnünk kell tovább, ahogy az élet is folyton mozgásban van, halad. Talán később jobban, szebben megírnánk azt a bizonyos regényt, de az a jobb és szebb egyben át is fogalmazná, át is keretezné a történetet, és kétségkívül veszteségekkel járna.

Mostanában a szerzők többsége rögtön többrészes regényekbe vágja a fejszéjét. Ön is gondolkodott Auróra történetének folytatásán? Vagy tervez valamilyen más regényt?

Természetesen gondolkodtam a folytatáson is, és mivel a tervezés, ötletelés sajnos mindig jobban ment, mint a megvalósítás és kivitelezés, már-már egy komplett regény is kibontakozni látszott eme szabad asszociatív munka során. A fent említett elengedés jegyében viszont a közeljövőben mégis inkább más vizekre eveznék át, és a félbehagyott témáim egyikéhez térnék vissza. Abból a történetből már kb. 600 oldalnyi anyag elkészült, és egyre csak várja a további átdolgozást, így a jövőben a kreatív energiákat leginkább ebbe a folyamatba szeretném befektetni, és őszintén remélem, hogy meglesz majd a kellő ihletettség, lelkesedés és kitartás is a további munka során.