Így fogadjuk a kritikákat, hogy fejlődjünk általuk!

Nem könnyű meghallgatni a kritikát, pedig a mai világban az interneten, közösségi médiában bizony sokkal gyakrabban kaphatunk (és sokkal könnyebben adunk mi magunk is) bírálatot az írásunkra, mint régebben. Nem mindegy hogyan reagálunk ezekre, hiszen a kritikák fogadása gyakran vízválasztó lesz egy (kezdő) író életében: vagy megerősíti, vagy visszaveti – néha akár évekre, de még az is lehet, hogy teljesen elveszi a kedvét az írástól. Nézzük meg, milyen típusú kritikák létezni, hogy lehet megküzdeni velük, mit tehetünk, hogy ne romboljon, hanem építsen, és kik voltak azok a híres írók, akik a bírálatok ellenére is világhírűvé váltak.

Miért fontos megtanulni a kritika fogadását?

Az írás nemcsak művészet, hanem kommunikáció is: másokhoz szól. Ha soha nem hallgatjuk meg az olvasók vagy szerkesztők visszajelzését, könnyen zárttá és öncélúvá válik a munkánk. A visszajelzés ráadásul fejlődési lehetőség is. Kívülről nézve más hibákat vagy erősségeket is észre lehet venni, mint amit az író belülről lát. Éppen ezért tudatosan érdemes figyelni a kritikákra, hiszen ezekből nagyon sokat lehet tanulni, építkezni belőlük. És ne feledjük: az írói önbizalom nem a hiba nélküliségből fakad, hanem abból, hogy képesek vagyunk tanulni, fejlődni és újra próbálkozni.

Milyen főbb típusai vannak a kritikának?

• Építő kritika: konkrét, részletes, példákkal alátámasztott visszajelzés arról, mi működik és mi nem a szövegünkben, mindehhez pedig javaslatokat is fűznek, hogyan lehetne jobbá tenni.
• Semmitmondó kritika: tipikus megjegyzések ebben a típusban – „ez nem jó”, „unalmas”, „nekem nem jön be”. Ilyenekből nehéz tanulni, hiszen részben szubjektív, részben nem lendít tovább, nem mutat rá pontosan arra, mivel van problémája. (Talán el sem olvasta a regényünket, aki ilyet mond…?)
• Személyeskedő, bántó kritika: az ilyen megjegyzések nem a szöveget, hanem az íróját támadják. Ezeket soha ne vegyük komolyan.
• Elismerő kritika: ezek úgy bírálnak, hogy közben dicsérnek is, kiemelkik a pozitívumokat is. Az ilyenek nagyon hasznosak, mert megtanulhatjuk belőlük, mit érdemes tovább erősíteni.

Hogyan érdemes reagálni a kritikára?

• Hagyjuk ülepedni! Elsőre még a jó szándékú visszajelzés is fájhat. Adjunk magunknak időt: egy-két nap után tisztábban látjuk majd, pontosan mi az, amit meg kell fogadnunk a kritikából, és mit hagyhatunk elmenni a fülünk mellett.
• Ne az egónkkal, hanem az írói énünkkel hallgassuk! Soha ne veszítsük szem elől, hogy a kritika nem minket, mint embert minősít, hanem egy adott szövegünket. Éppen ezért a bírálatot hallgatva/olvasva ne az önbecsülésünkkel foglalkozzunk, hanem a szöveg esetleges javítására koncentráljunk.
• Kérdezzünk vissza, ha nem érthető! Jó módszer az is, hogy kérdést teszünk fel a bírálónak. Például: „Azt mondtad, túl hosszú a párbeszéd – szerinted hol és mit lehetne kihúzni belőle?” Ez részben arra készteti a kritikust, hogy finomítson a mondandóján, másrészt nekünk ssokat segít konkrétan látni a problémát.
• Figyeljük a mintázatokat! Ha több olvasónk is ugyanazt említi, ott valószínűleg tényleg gond van – még nekünk kedves is az adott rész.
• Válasszuk szét a véleményt és a tényt! Egy vélemény nem abszolút igazság. Az, hogy „valaki szerint” valami nem működik, nem jelenti, hogy objektíve rossz – de ha több olvasó is hasonlót érez, érdemes elgondolkodni.

Hogyan őrizzük meg az önbizalmunkat?

Először is tudatosítsuk, hogy a hibák nem kudarcok, hanem lépcsőfokok. Minden író így tanul. A hibáinkból következik majd a fejlődés. Másrészt érdemes fenntartani egy „kritikamentes zónát”. Ez azt jelenti, hogy írás közben ne engedjünk be kritikát. Írjunk bátran, szabadon! A szerkesztés, elemzés csak később jön, akkor már fogadhatunk észrevételeket.

Fontos az is, hogy az építő kritikák mellett gyűjtsük a pozitív visszajelzéseket is. Nyugodtan zsebeljük be a dicséreteket (akár le is írhatunk egy párat), és később idézzük fel őket, ha csökken az önbizalmunk. De az is erősíti az önbizalmunkat, ha visszajelzést kérünk megbízható olvasóinktól. Olyanoktól, akikről tudjuk, hogy őszintén fogják elmondani a véleményüket, nem romboló módon. Ez különösen fontos lehet az első időkben, az első egy-két kötetnél.

Gyakorlat – Vezessünk kritika-feldolgozó naplót!

Ahhoz, hogy megfelelően tudjuk kezelni a kritikákat, hasznos lehet, ha leírjuk a kapott kritikát szó szerint. Ez segít tisztán látni, nem túldramatizálni. Írás során osztályozzuk is: építő – semmitmondó – bántó – elismerő volt-e. Azután pedig válaszoljunk a következő kérdésekre:

• Egyetértek vele? Miért igen / nem?
• Tudok-e konkrétan javítani ezen?
• Hogyan tud ez engem íróként segíteni?

Híres írók, akik jól viselték a kritikát:

Marcel Proust 1913-ban saját költségén volt kénytelen publikálni Az eltűnt idő nyomában regényfolyamának első kötetét, mert a kiadók elutasították a szöveget. A 20. századi világirodalom egyik legfontosabb művét az egyik kiadó azzal dobta vissza, hogy „Nem történik benne semmi”.

Thomas Mann az 1901-ben kiadótt első regénye, A Buddenbrook ház meglehetősen mérsékelt sikert aratott, és sok kritikát kapott a hosszú, lassú narráció és a társadalmi témák „unalmas” tárgyalása miatt. Végül azonban ezért a regényéért kapott irodalmi Nobel-díjat 1929-ben.

J.K. Rowling, aki ma a világ egyik legsikeresebb írója, első regényével, a Harry Potter és a bölcsek kövével tucatnyi elusítást kapott a könyvkiadóktól, az egyik szerkesztő részben jó szándékkal, részben lefitymálóan annyit mondott neki, hogy „Ne várjon túl sokat egy varázslós gyerekkönyvtől”. Az írónő példája ma minden kezdő író számára inspiráció, aki kételkedik magában.

William Golding 1954-ben csak úgy tudta kiadni A Legyek Ura című regényét, hogy előtte le kellett nyelnie 21 kiadó elutasítását. Egyikük így fogalmazott a kötetről: „Egy ostoba, bizarr történet, amit soha nem fog tudni eladni.” A regény ma világszerte sok országban kötelező olvasmány, és Goldingot 1983-ban irodalmi Nobel-díjjal ismerték el.

Borítókép: Erica Magugliani / Unsplash.com