Irreális elvárásaink vannak magunkkal szemben?

Nemrég írtam az önbizalomról – tulajdonképpen kapcsolódik ehhez a mai téma: az elvárásaink. Akár szakmai, akár irodalmi szöveget írunk, néha egészen irreális elvárásokat támasztunk magunkkal szemben.
Mit várok el magamtól az írás kapcsán?

Sok különféle hiedelem élhet bennünk. Az egyik az ihlet: akkor akarok írni, amikor ihletem támad – erről írtam már itt. A másik a tehetség: csak akkor írok még egy novellát, ha egy külső szakértő validálja: van hozzá tehetségem – erről is írtam korábban, ebben a cikkben.
Van még néhány fontos hiedelem, amit szeretnék megemlíteni.

Az első a tökéletesség

Sokan várják el maguktól, hogy tökéleteset alkossanak. Úgy hiszik, csak a tökéletes ötletet írhatják meg novellában vagy regényben – vagy akár egy szakmai cikkben. Emiatt aztán amint felmerül bennük egy téma, azonnal megítélik: jó vagy nem? Ha kritikus személyiségről van szó, borítékolom, hogy nem lesz a válasz.

Már csak azért is, mert nem írni biztonságosabb, mint írni.
Ha nem írok semmit, akkor senki nem fogja leszólni – jobban teszem tehát, ha elvetem az ötletet még csírakorban. Ha pedig az ötlet tetszik, írok valamit, de ebben a korai szakaszban hajítom ki – mondván, nem jó.
Valóban. Egy szövegen dolgozni sokkal, de sokkal nehezebb, mint kidobni a kukába. És több időbe is telik. Érthető, hogy nem akarunk szembenézni azzal, hogy egy pocsék vagy egy közepes szöveget alkottunk, és nem akarunk hozzákezdeni annak az embert próbáló feladatnak, hogy megkeressük a hibákat, utána meg ki is javítsuk.

A következő szint, ahol befolyásol minket a tökéletesség vágya, az a javítgatás.

Annyira hajszoljuk a maximumot, hogy nem elégszünk meg azzal a szöveggel, amire tízen már azt mondták: hű, ez de jó! Tovább gyúrjuk, mert azt akarjuk, hogy leessenek az olvasók a székről, annyira jó legyen. Már egy hete minden nap új struktúrát adok a cikkemnek, hogy lássam, melyik szerkezet a legjobb. Huszadjára is átírom azt a novellát, aminek már a harmadik változatára azt mondta költő barátom, bárcsak ő írta volna. Tíz évig dolgozom még azon a regényen, amely az öt próbaolvasó egyöntetű véleménye alapján fergetegesen sikerült.

Nincs értelme túl sokat foglalkoznunk egy-egy szöveggel. Néha nehezen érezzük meg, hol van az a pont, ahol el kell engedni – éppen ezért bízzunk meg azokban az ismerősökben, a szerkesztőnkben, akik olvasták a művet, és azt mondják, jó.

A másik gyakori elvárás magyar írók körében: ebből akarok megélni.

Noha szimpatikus ötletnek tűnik, hogy egész nap mást se tegyünk, csak írjunk, a valóság az, hogy nagyon kevesen élnek meg az írásból. Aki Magyarországon középvezetői fizetést keres meg a könyvei eladásából, az… mondjuk úgy, ritka, mint a fehér holló. Van néhány szerző, akinek minden évben megjelenik könyve és elfogy mondjuk 30.000 példányban, de éppen csak néhányan vannak így. A sikeres írók is többnyire dolgoznak valahol: mondjuk egy könyvkiadóban. Vagy előadásokat tartanak, vagy kéziratokat szerkesztenek, vagy fordítanak.

Egyrészt ez a realitás – másrészt egyetértek azzal az észrevétellel is, hogy onnan jön az anyag. Ha egész álló nap a gépünk előtt ülünk és írunk, honnan jönnek az új ötleteink? Ha nem járunk el otthonról, nem találkozunk a kollégákkal, nem hallunk sztorikat az utcán, a menzán, mi ad majd alapanyagot? A hírek? A családunk? Nos…

Elképesztően nehéz társaságot találni, ha otthon dolgozunk – ezt a vírushelyzet kapcsán az egész nemzet megtapasztalta. Összehasonlíthatatlanul ingerszegényebb az a környezet, amikor távmunkában otthon töltjük a napokat, mintha legalább néhány naponként dolgozni járunk. A bevásárlás, a kertészkedés, maga a bezártság és az új helyzet ad majd néhány novellaötletet, de beletespedhetünk az otthoni létbe.
Ha pedig úgy maradunk otthon, hogy nincs épp állásunk, hamar megtapasztaljuk, hogy úgy szaladnak el a napok, mintha nem is lettek volna. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi hétvégére, vagy amikor iskolaszünetünk volt – mivel töltöttük az időt? Csak úgy elment…

Emiatt 22-es csapdája a vágy, hogy főállású írók legyünk. Lehet, hogy nem is akarjuk igazán, csupán a gondolat tetszik. Vagy ha meg is kapjuk a sorstól, elégedetlenek leszünk – tényleg annyit értünk el, hogy egy év alatt megírtunk egy regényt vagy szakkönyvet? No és mi van azzal a céllal, hogy heti egy cikket vagy novellát írunk? Hány is készült 12 hónap alatt? Öt? Ennyit az előző évben munka mellett is megírtunk…

Akármilyen elvárásunk van magunkkal szemben az írás kapcsán, vizsgáljuk felül. Miért érzem így? Miért tűztem ki? Igazán akarom, vagy ez valaki más elvárása? Esetleg senki nem is várja el tőlem?
Csak azt az elvárást tartsuk meg, ami valóban a miénk, ami közelebb visz bennünket a célunkhoz. Persze ez felveti a kérdést: mi is az írói célunk? No, ezzel legközelebb foglalkozunk!

Nádasi Krisz író, szerkesztő