Ízelítő / Angyalboksz
Idén elindítottuk új riportkönyv sorozatunkat, amelynek első darabja Büky Dorottya Angyalboksz című műve, ami hét börtöninterjút tartalmaz. Most ebből hoztunk részletet.
Árpi
(Csendes, szelíd ember, túl a negyvenen. Magas, egyenes tartású, feltűnően kék a szeme, kedves a mosolya. Veszett jó humora van, mindig a fején találja a szöget, az a fajta humor, ami átkeretezi a valóságot, ironikus, önironikus, intelligens, gyors. Soha nem bántó, kreatív és karizmatikus tehetség. A Mesekörben a kezdetektől részt vett, de eleinte jó darabig meg sem mukkant. A börtön munkatársai figyelmeztettek, hogy rajta van a szuicid listán, aggódnak miatta, nemigen tudnak hozzá férkőzni, de hátha ebben a közegben feloldódik, megnyílik. Az elmúlt években, ha nagy vihar volt és dörgött az ég, vagy ha rettenetes forróság volt, és rágondoltam a börtönre, mindig ő jutott eszembe, vajon, mi lehet vele a zárkában, remélem, nem szenved, nem fél. Nagyon szeretem. Ha kérdezed, hogy miért járok a börtönbe, hát ő volt az egyik ok. Most már szabad ember, együtt él a nővel, aki hősiesen és odaadóan várt rá, akivel a börtön kápolnájában esküdött meg. Ő az utolsó, akit ebben a könyvben megszólaltatok. És szerintem legyen is elég…)
–Messengeren beszélgetünk, mind a ketten otthon vagyunk, jó messze egymástól. Tudod, mi van, készül ez a könyv, mesélj el bármit, ami számít neked.
– A gyerekkoromról nem szívesen beszélek, azt inkább szeretném elfelejteni. Intézetben nőttem fel, elváltak a szüleim, az apám el is tűnt, édesanyám full alkoholista volt, ő jobbnak látta mindennap megverni bennünket. Talán tízéves lehettem, amikor aztán intézetbe kerültünk.
–Jobb volt az intézetben, vagy azért jobb volt otthon?
– Nekem az intézetben sokkal jobb volt. Sokkal jobb. Ott foglalkoztak velem, tanulhattam, együtt voltam a testvéreimmel. Volt rá példa, hogy kijöttem, kivett anyám, azt mondta, hogy már jó útra tért, na, az addig is tartott, és végül én kértem, hogy vigyenek vissza az intézetbe. Mentem haza este, ugye részeg volt, rájött a hoppáré, kizavart a házból, de tél volt ám, s kinn aludtunk az utcán, az öcsémmel együtt. Egy rossz rongyszőnyeget találtam a kamrában, abba feküdtünk, a másik felével meg takaróztunk. Rengeteg mostohaapám volt, lehet mondani, hogy évente kettő-három, azokkal mindig meg kellett küzdeni, mert ők is szerették az italt elég erősen, no meg vertek is. Hát kit bántsanak? Engem meg az öcsémet. A húgom szerencsésebb volt, őt azért békén hagyták. Mondhatom, a családban én kaptam a legtöbbet. (Érdemes lenne egy külön könyvet írni csak azokról a gyerekekről, akiknek jobb az intézetben felnőni, mint odahaza. Akik maguk kérik, hogy vigyék már be őket. De, persze, nem egy könyv lenne itt a legfontosabb feladat.)
–Te vagy a legidősebb?
– Igen. Az öcsém egy évvel, a húgom meg néggyel fiatalabb.
– És egy apátok van?
– Egy. Már meghalt. Még böriben voltam – három éve talán. De ő nem számított. Amikor betöltöttem a 18. évet, mondom, megkeresem apámat, hogy mi van vele. Megtaláltam, kiderült, hogy valahol Debrecen mellett lakik, elmentem megnézni. Megkérdeztem, hogy miért nem volt rám kíváncsi. Azt magyarázgatta, hogy azért nem írt meg azért nem jött látogatni, mert az jobban fájt volna neki. Ennyiből ő le is tudta. De én azért ezután tartottam vele a kapcsolatot. Addig, míg be nem kerültem, jártam le hozzá, segítettem neki, beszélgettünk. Őszintén szólva nem viselt meg a halála. Valahogy nem; a családom iránt már nem érzek egyszerűen semmit. Bárkivel bármi történik a családban, nem hatódok meg, nem könnyezik be a szemem, ilyen érzelmetlenné váltam.
– Az öcséddel meg a húgoddal is?
– Mindenkivel. Ők élik az életüket, én élem az enyémet. Ennyi. Tudom, ha kapcsolatot teremtenék velük, megkeresnének, rábeszélnének arra, hogy menjek velük, és akkor végem lenne.
– Jobb a távolság.
– Elmondhatom, hogy ugye ahhoz képest, amilyen életem volt gyerekkoromban meg utána, ez a mostani egy csoda. Én csak azt láttam a családban, hogy ivászat, verekedés, öngyilkosság. Az anyám állandóan darabolta magát előttünk, vért azt annyit láttam, hogy gyerelejóisten…
– Öngyilkos lett a szemed előtt?
– Persze. Nem is egyszer.
– Dehogyan?
– Volt, amikor előttem ivott meg egy üveg hypót.
– S akkor mi volt? Kihívtad a mentőket? Vagy mit csináltál?
– Kihívtuk a mentőt, elvitték, összevarrták, jött haza. De volt, hogy piás volt, mondtam, nem kellene menni sehova, feküdjél le, de hát hajtotta az agya meg az ital, csak elment otthonról. Reggel megyek be a szobájába, nem ismertem meg. Úgy összeverték, a feje feldagadva, tiszta vér, az álla szilánkosra törve. És ugye akkor se hallgatott rám, hogy ne menjen sehova, pihenjen. Hát én ilyeneket láttam nap mint nap, ebben nőttem.
– Ennél jobb az intézet, tényleg.
– Pontosan. Jártam ki szünetekre, hétvégente vagy egy hónapban egyszer, keresztanyámékhoz mentem, ők normálisan éltek, vállalkozók voltak, de azért mindig hazalátogattam, hogy él-e még anyám, vagy mi van, de akárhányszor bementem a lakásba, mindig a züllés fogadott. És ugye, amit láttam, én is elkezdtem azt csinálni. Abbahagytam a szakmunkás iskolát, addig kőművesnek tanultam, elkezdtem én is bandázni, piálni, verekedni, gyűltek a rendőrségi ügyeim, szóval mindig lejjebb és lejjebb. Olyan szintre jutottam, hogy elkezdtem én is ezt az öngyilkoskodást. Tudom, hogy nem azért csináltam, hogy meghaljak, hanem hogy figyeljenek. Jólesett, ha rám figyelt valaki.
– Hogyan lettél öngyilkos?
– Hát egészen pontosan 350-szer vágtam fel magam.
– 350-szer?
– Igen.
– A karodat?
– Igen-igen. Nem láttad még a sebhelyeket? Na, nézd.
(Megmutatja a karját, mind a kettő telis-tele a vágások nyomaival. 350 heg a csuklótól egészen föl a könyökhajlatig, körbe a karján. Némelyiket részben tetoválás fedi. Egy fiatal magyar férfi naplója a második évezred végéről…)
– Úristen…
– És volt két gyógyszerezésem, amiben kajakra majdnem ott is maradtam.
– Mit szedtél be?
– Egyszer nyugtatókat, egyszer meg egy rákos beteg összes gyógyszerét. Olyan gyógyszerek voltak, amik… talán kiszárítják a szervezetet a sejtek miatt? És én is úgy kiszáradtam, hogy alig tudtak visszahozni.
– Hány éves voltál?
– 19 éves koromtól bekerülésem előttig éltem ezt az életet, és csináltam az öngyilkosságokat. A börtönben viszont soha nem is jutott eszembe, akármilyen rossz volt is a helyzet, szigorított fegyházban, balhés zárkákban, de egyszer se csináltam. Ugye megkaptam az ítéletet, első fokon 24 évet, na de akkor sem, nem is gyógyszereztem.
– Lehet, hogy megmentette az életedet a börtön?
– Száz százalék. Megmentett, és jobbá is tett.
– Ha nem kerültél volna be, talán már nem is élnél?
– Hát az biztos.
– Nem játszottuk volna az Ördög és pokolt. Hát én örülök neki, hogy bekerültél. Most így kimondom. (És tényleg örülök. Hálát érzek. Őrület!)
– Én is örülök neki, mert – ha már a börtönnél tartunk – nekem sokat adott. Az elejétől kezdve. Jó, nehéz volt eleinte, de, nem tudom, talán látták rajtam, hogy akarok valamit. Ha nem láttak volna bennem valamit, akkor nem szóltak volna nekem, hogy Árpád, maga menjen ide, menjen oda. Én meg, ha volt kedvem, ha nem, mindig azt mondtam magamban, hogy ha most nem megyek, nem lesz többé lehetőségem. S akkor menni kell. Mindenhova mentem, így jutottam el hozzátok is, ugye. Ami a legszebb az egészben, hogy amikor erről beszélek, senki nem hisz nekem. Sokakban van ellenállás; minek kell ide menni, minek kell oda menni, nemcsak a börtönben, de kint is. S amikor így elmondtam nekik, hogy fiúk, én ott kaptam egy új életet, a feleségemet is, mert nem voltam rest elmenni programokra, hát egyszerűen nem akarják elhinni. A munkatársaim nem hitték el, hogy én a börtönkápolnában nősültem. Hát mondom, pedig hidd el. Merthogy nekem ez a börtön… most lehet, hogy hülyén hangzik, de olyan volt, mint az otthonom. Most már van igazi otthonom, de a börtön volt az első. És nem azért, mert… hogy mondják? Milyen függő?
– Intézményfüggő, ezt szokták mondani.
– Na, de nem ezért, hanem azért, ahogyan álltak hozzám. De mindenki, nevelők, felügyelők, vezetők. Láttam, hogy azt akarják, hogy nekem jobb életem legyen. Rengeteg jó van a börtönben. Hogy csak egyet mondjak, leérettségiztem. A családból egyedül nekem van érettségim. Azért ez nagy dolog. (Tényleg nagy dolog. Büszkeség van a hangjában.)
– Beszélsz a bűncselekményről? Mert 24 év. Azért az sok.
– Akkor kezdődött ez a történet, amikor én elváltam a feleségemtől. Kőművesként dolgoztam, de mindenféle munkát kipróbáltam. Voltam autószerelő-üzemben, Esztergomban is dolgoztam, tetováltam is itt-ott, szóval bejártam kis Magyarországunkat, de mindig hazahúzott a szívem. Ez is volt a baj. Meg az, hogy piáztam. Aztán amikor besokalltam, akkor öngyilkos lettem.
– Mennyi ideig voltál házas?
– Nem sokáig. Amikor elváltunk, akkor kezdődtek az igazi bajok, mert belekerültem egy olyan kapcsolatba, amibe nem kellett volna. Pedig mondták is, hogy ne álljak szóba azzal a nővel, mert veszélyes egy nő, csak bajom lesz belőle, de nem érdekelt. Egy rózsát kellett a mellére tetoválnom. Na, gondolhatod. Azt megcsináltam neki, és hát összejöttünk, öszszeköltöztünk. De egy hónap után már kiderült, hogy szeret félrelépegetni, amit én részben elnéztem neki, de azért voltak vitáink belőle. Kitalálta, hogy költözzünk el, olyan címszóval, hogy ki akar szakítani a családból. Elmentünk jó messze, vidékre, albérletbe. De ott meg a főbérlő egyből kiszúrta magának az én páromat, hogy milyen jó lenne az a nő neki. Azt kérdezte tőlem, hogy ragaszkodom-e hozzá. Mondtam a csávónak, hogy még egy ilyen kérdés, és az álladat kettépattintom… na, ettől kezdve megvolt a főbérlő meg énköztem a tűz. Ez meg a nőnek nagyon tetszett, hogy a két pasas harcol érte. De én ezt nem akartam, mondtam neki, hogy ebből nekem elegem van, hazamegyek. Így ott hagytam. Igen ám, de egy hét múlva egyik este felhívott, hogy hiányzom neki, hogy így meg úgy, én vagyok az igazi. Én is elmondtam neki, te is hiányzol satöbbi, lemegyek és beszélgetünk. Ez, mondom, este volt, én beindultam nagyon. Kora hajnalban el is indultam, és felhívtam, hogy 7 órakor megy a legelső vonat, azzal megyek, ott leszek, jövök, alig várom, hogy lássam. S akkor azt mondta a telefonba, hogy inkább ne menjek, mert ő összeköltözött ezzel a főbérlővel, hát ne menjek. Na, de este még azt mondtad, hogy hiányzok, menjek. De már meggondoltam magam. Kurva élet! Már én ezen nagyon kiakadtam. Azt mondtam, hogy ezt meg kell beszéljük, úgyhogy menni fogok. És mentem is, a hajnali vonattal. Viszont abban a hangulatomban megint előjöttek az öngyilkos gondolataim, szenvedés az élet, nem kell nekem. Így, amikor leszálltam a vonatról, bementem egy boltba, és vettem egy kést, azzal a szándékkal, hogy majd én magamban fogok kárt tenni, ott, előtte, hogy lássa, nem viccből beszélek. Tényleg ezért. Elmentem a házhoz, de a fickó jött ki, és elkezdett nekem ott emberkedni, hogy már hozzá tartozik a párom, meg hagyjam őt békén, és hiába minden. Mondom, ember, hát küldd már ki az asszonyt, hadd lássam; nem veled akarok beszélni, hanem vele. Ez a szópárbaj köztünk közel negyedóráig tartott, egyre indulatosabban. Akkor megelégeltem, mondtam neki, jól van, elmegyek, majd később visszajövök. Igen ám, de ahogy fordultam ki a kapun, hallottam ám, hogy a kisleány – a páromnak a lánya – kiabál, hogy vigyázzak. A csávó a kaputámasztó vasat felkapta, és hátulról jött rám. Megfordultam, és ami nálam volt, a kés; azzal megszúrtam. Egyszerűen ez volt. Abban a pillanatban meghalt. Pont olyan szerencsétlenül szúrtam, hogy átszúrtam a szívét. Lényegében önvédelem volt, mert nem úgy történt, amiért kaptam az ítéletet, hogy előre kiterveltem, odamentem, puff, leszúrtam, nem. Vitáztunk, el akartam jönni, ő le akart ütni, megfordultam, szúrtam. Kaptam 24 évet, de a másodfokú bíró levette 17 évre, mert nyilvánvaló volt neki, hogy nem volt előre megfontolt szándék. Legalábbis nem a gyilkosságra. Csak azért nem tudott többet enyhíteni, mert nem volt azonos a fegyver. Akkor többet le lehetett volna venni, hogy ha őnála is kés van, vagy nálam van vascső.
–Az rontott a helyzeten, hogy előre beszerezted a kést, ugye? Mert úgy nézett ki…
– Igen, hogy előre kiterveltem. Pedig orvosi papírok igazolták azt, hogy hajlamos lettem volna kárt tenni magamban. Megvolt a pszichiátriai papírom is…
–Ittas voltál?
– Volt bennem, de nem voltam részeg,
–És mi lett a nővel?
– Ő utána még járt hozzám beszélőre, küldte a csomagokat, látogatott, telefonáltam neki. Egészen addig, míg át nem kerültem Gyarmatra, mert ott elkezdtem gondolkozni, hogy ha kint megcsalt, amikor ott volt mellettem, na most akkor 17 évet hogy fog ez rám várni? És akkor szóltam a nevelőnőnek, hogy legyen szíves, húzza ki a kapcsolattartásomból. Így megszüntettem a dolgot, egyik percről a másikra. És nem éreztem semmi rosszat.
–Talán ez is a börtön jó hatása, hogy tisztán láttad a dolgokat.
– Így van. Később volt lehetőség, beiratkoztam a Zakeus programba és ott lehetett bocsánatkérő levelet írni a sértettnek, a hozzátartozóinak. Írtam is, sőt, én beszéltem személyesen a sértettemnek a lányával, és mondta, hogy nem haragszik rám egyáltalán. Azt mondta: Árpi, nem neked kellene itt lenned. Így én mára már lezártam magamban ezt az egészet. Szívesen beszélek róla, hogy ne essen ilyen hibába senki. Bár nem tudom, hogy ki hogy kezelné a dolgokat. Sok emberrel beszéltem, akik azt mondták, hogy ők se tudnának egy ilyen helyzetben mit csinálni. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy hát én nem tudnék embert ölni; de az adott pillanatban nem tud gondolkodni az ember.
–Egy ponton túl bármi megtörténhet. Talán, azt fontos hangsúlyoznod, hogy az ember előbb szálljon ki, mielőtt egy ilyen érzelmi örvénybe bekerül. Mert annak az alján már bármi megeshet, ott már nincs kontroll.
– Így van. A nevelőnő azt mondta nekem, hogy a pályafutása során lelkileg ilyen erős emberrel még nem találkozott, mint én vagyok. Komolyan. És tényleg, így, ahogy belegondolok, tényleg igaza van, mert amin keresztülmentem, az nem semmi. De már olyan jól tudom kezelni a dolgokat, hogy már nem a hülyeségen gondolkodok, hogy ugyan hogy lehetne könnyebben megoldani, hanem tudom azokat a lépéseket, amik ugyan nehéz lépések, de meg kell tennem ahhoz, hogy tényleg jól érezzem magam. Nem úgy egyből, hogy hopp, de jó lesz már, hanem vannak lépések, amik még fájdalmasak, de utána jó lesz. Tényleg – mosolygok, de így is érzem. (Tényleg mosolyog.) Mert megszűnt nekem az a negatív gondolkozás teljes mértékben.
–Nagyon sok ember van, aki szerencsésebb helyre született, nincsen börtönben, nem is ölt meg senkit, de a negatív gondolataitól szenved, és pokolnak érzi az életét. El kellene mondani nekik, hogy milyen úton lehet ettől megszabadulni.
– Hát figyelj ide, én egészen addig be voltam fordulva, míg nem kezdődött el – de most ezt komolyan mondom – a Mesekör. Jártam addig is mindenféle foglalkozásokra, de ott nem tudtam magamból kiadni dolgokat. A Mesekörben egy idő után ki tudtam adni saját magamat. Tudtam bohóckodni, viccelni, amit ugye nagyon ritkán csináltam. Persze nem rögtön. Első alkalommal elmentem, s azt mondtam, hogy én ezt nem vállalom. Voltak valami szójátékok, s mondom, hát én nem vagyok bohóc. Azt láttam akkor, meg azt éreztem, hogy olyan, mintha valami terápiás foglalkozás lenne. És mondom, nekem ez nem kell. De utána a zárkán gondolkoztam, hogy valami értelme csak van, mert akkor nem csinálnátok. És akkor hátha nekem is jó, és szóltam, hogy szeretnék részt venni. Hát így.
–Én úgy emlékszem, hogy körülbelül egy hónapig biztos, de lehet, hogy három hónapig is, nemigen szólaltál ott meg.
– Ez igaz. Azért nem szólaltam meg, mert nehezen barátkozom. Nekem ez a mai napig nehezen megy. Ha idegenek között vagyok, akkor nehezen nyílok meg. Most már egyre többet beszélek.
–Emlékszem az első szavaidra, csak úgy belöktél egy-egy szót, mindig pont oda és pont azt, ami a legviccesebb volt.
– Igen-igen. Hát ez jellemző rám, beszólogatni, beszólni szavakat.
–Az viszont nem volt vicces, hogy azt mondták nekem, hogy rajta vagy a szuicid listán. Hogy tartanak attól, hogy öngyilkos leszel. Hogy depressziós vagy. Az igaz volt?
– Hát én ezt most hallom tőled elsőnek. Szerintem a börtön előtti életvitelemből adódóan gondolhatták ezt, mert én őszintén elmondtam mindent. A pszichológusnak is. De azt hittem, hogy addigra már kiismertek annyira, hogy lekerültem arról a listáról. Már nagyon régóta nincsenek ilyen gondolataim.
–Hála istennek. Aztán az egy-egy szavas bemondogatás után főszereplő lettél. Az Igazmondó Laci volt az a mese. Emlékszel? Hülye kérdés…
– Az Igazmondó Laci? Na, az lényegében tükrözte a börtönbeli gondolkodásmódomat, a helyzetemet42. Igazat mondtam a mesében, ez volt a bajom, az igazmondás, ugye bent a böriben is el kellett mondani, amit tapasztalsz, azt csak nem tarthatod magadban, el kell mondani, mert ha nem, rossz következménye lesz. Úgyhogy inkább jobb őszintének lenni. Mindenki azt mondja, hogy az Igazmondó Laci volt a legjobb mesejáték, de nekem az Ördög és pokol jobb volt. Engem az fogott meg igazán. Amikor a mutter ott volt. Abban a történetben a fiú, akit játszottam, keresi a boldogságát, és ugye megjárja a poklot, különböző nehézségeken esik túl, megtalálja a pokol legmélyén a kincses ládát, azt hiszi, hogy tele van kinccsel, arannyal, gyémánttal, de amikor felnyitja a ládát, csak egy képet talál benne. És a kép őt és az édesanyját ábrázolja. S akkor döbben rá, hogy ő mindig ezt kereste, ezt a boldogságot. És úgy csináltuk meg, hogy azon a fotón tényleg az anyám meg én voltunk, ő fiatalon én meg a karjában még pici babaként. Nagy kép volt, amikor a nézők felé fordítottam, mindenki láthatta. S a legszebb az volt az egészben, hogy amikor a szerepem szerint megtaláltam a képet, kinéztem a közönségre, és az anyám ott ült – a ti jóvoltotokból. És láttam, hogy sírt… Sírt, én meg már alig tudtam beszélni, annyira meghatódtam. De akkor mindenki sírt, emlékszel? (Én is sírtam, néztem az öregasszonyt előttem, akinek rázkódott a válla a zokogástól.)
–Hogyne. Előtte hány éve nem láttátok egymást?
– Kilenc. De sajnos úgy látszik, hogy ez a történet csak bennem maradt meg. Mert a mi kapcsolatunk az addig is tartott, az a találkozás megvolt, és aztán megint semmi. Egyszer láttam, amikor otthon voltam, de jobbnak láttam nem odamenni hozzá, mert olyan állapotban volt, hogy inkább nem szerettem volna.
–Az ital miatt?
– Igen-igen. Meg a játékszenvedély is. Most a gépeket megszüntették, már nem tud játszani, maradt az ital meg a gyógyszer.
– Ez egy dráma, hogy hogy éljek együtt azzal a ténnyel, hogy a másik ember, aki nekem fontos, annak az ital vagy a drog fontosabb, mintén. Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni. Volt egy sansza, egy lehetősége az anyádnak akkor, amikor ott álltál a fotóval a kezedben a színpadon, hogy átdobja a váltót, és máshogy csinálja ezután, mint eddig, de hát nem élt vele.
– Nem. Most már nem is fog.
– Hát most már nem. De így legalább tudod, hogy mindent megtettél. Tisztábban látod őt is, tudod, hogy távol kell tartanod magadat tőle. Legalább ennyi. Van, akinek egy ilyen pillanat már későn jön el, hiába találkozik a – mondjuk ki –szeretettel, a szeretet élményével, már nem tud élni vele.
– Már bele is törődtem, most már csak az új családomra koncentrálhatok.
– Persze. Ezvan. Ha az embernek az a család, amibe beleszületik, nem jó, ott nem szeretik, az nem működik, akkor egy új családot kell csinálni, és neked ebben szerencséd van.
– Igen. Azt még a Mesekörhöz el akarom mondani, hogy az elején azért szégyenkeztem, mert akik közel voltak hozzám, ugye tudták rólam, hogy miért vagyok bent, meg alapjáraton mi van, de mások nem tudták. És előttük nem tudtam úgy megnyílni eleinte. Csak amikor már láttam, hogy tényleg összetart ez a csapat. A törzs. Egyszer csak azt vettem észre, hogy őszintén el merem mondani a problémáimat, hogy amikor ott vagy te, bármikor szólhatok neked is, hogy gyere, üljünk le beszélgetni, mert ez a problémám van. Ez nem olyan volt, mintha egy felügyelő lenne velünk, vagy egy nevelőnő, szóval annak elmondani így a dolgaimat teljesen más. És… na mit akartam mondani?
– Hát hogy mennyire szeretjük egymást, azt, na! (Nevetünk, de így igaz.)
– Nagyon-nagyon! Így van. A számból vetted ki a szót.
– …ezt csak így lehet csinálni … és hát átéltük azt, hogy neked esküvőd volt a kápolnában.
– Olyan voltál, mint a pótanya. Minden tekintetben, tőled már eddig többet kaptam, mint anyámtól az egész eddigi életem során.
– Jó, hogy tudunk így lenni. Hála a parancsnokúrnak meg a Jóistennek, komolyan mondom!
– Főleg a parancsnok úrnak.
– Ja, a Jóistennel nem foglalkozunk, de a parancsnokúr nagyon rendes.
– Én mindig azt szoktam mondani, hogy én nem úgy tisztelem, mint a parancsnokunkat, hanem mint egy embert. Mondok egy példát: oda volt egy hónapig szabin, én meg akkor jöhettem volna haza, csak senki nem írta alá nekem a papírt. Jött a parancsnok úr, kérdi, mi újság van? Hát mondom, jó minden. Néz rám: tényleg rendben van minden? Hát mondom, tényleg rendben van minden. Azt mondja: meg kell dicsérjem, mert az iskolában megdicsérték magát, a legjobb tanuló az esti suliban. Mondom, köszönöm szépen, és intett a fejével, hogy menjek utána a bíróiba be. Bementem, ott mondja nekem: na, mondja meg őszintén, mi a baj? Mondom, annyi, hogy már otthon kellene legyek. És miért nincs otthon? Hát mondom, mert senki nem írta alá a papírt. Azt mondja: na, húsvétra hazamegy. Érted? Ő át tudja érezni az ember problémáját. Mert tudja, hogy mi a helyzet. Így haza is mentem a feleségemhez.
– Mesélj még a házasságodról. Mert az sem egy mindennapos dolog, hogy az ember a börtönkápolnában megesküszik. Egyáltalán, hogy jöttetek össze, meg hogy mit jelent neked ez a kapcsolat.
– A mostani párommal úgy ismerkedtem meg, hogy a barátom kapcsolattartója volt, és bejött egy Mesekör-előadásra. Ült a nézőtéren, és akkor… a tekintetünk egyszer csak egymásra szegeződött. Én már abban a pillanatban láttam, hogy nekem erre a nőre szükségem van. És, hogy neki is rám. Úgy döntöttem, éreztem, hogy valamiért nekem segítenem kell rajta.
–Olyan tekintete volt? Hogy segítséget kért?
– Így van. De utána mondta is, hogy ő helyrerakta magát… a leveleim segítségével… És már az is nagy dolog volt, hogy ugye én segítek bentről. Levélen keresztül. Mert akkor elkezdtünk levelezni. Addig-addig, hogy elkezdtem iránta érezni, ő is irántam, és egyszer csak jött egy gondolat, hogy meg kellene kérni a kezét. (nevet) Az is komoly volt. Mondta is, hogy rendesen meg se kértem a kezét. Mert csak úgy telefonon keresztül: hozzám jössz? És bejött beszélőre; hát akkor is, azt látni kellett volna, ugye mondtam neki a telefonba, hogy majd kíváncsi leszek, mennyire leszel aktív a beszélőn, s szegénykém, ott ült nagykabátban, mert tél volt, meg se mert szólalni, meg volt szeppenve, és emlékszem rá, én csókoltam meg elsőnek. Mert mondom, ha én nem csókolom meg, akkor nem lesz köztünk semmi. Mert nem mer megmozdulni. Így kezdődött. És a mai napig stabilan mellettem van. Le a kalappal előtte. Megkértem a kezét, szerveztük az esküvőt, neki volt az álma, hogy a kápolnában fogunk megházasodni. Na, hát elmondta ezt az álmát nekem, én ezt az álmot elmondtam neked, és akkor ez az álom szerintem a parancsnok úr fülébe juthatott, mert valóra vált, a kápolnában lett meg az esküvő. Voltam már nős, volt nagy esküvőm nekem, de az nem volt semmiben sem fogható ehhez képest. Ez egy olyan igazi volt, hogy nagyon. Mondtam én a feleségemnek ott a kápolnában, meg mondom azóta is, hogy tőlem akkor szabadulsz majd, ha elvesz tőlem a halál. Ha ezt most elmesélem egy átlagembernek: hagyjad már, hülyeség az egész. És ebből látszik, hogy amit érez az ember, az a legfontosabb. Az összes többi az mind az után jön.
szuicid lista: öngyilkossági veszélyeztettség
Zakeus programba: áldozatsegítő program
További érdekességek a könyvről itt olvashatók.