Ízelítő / Az élet írta
Nemrég jelent meg Mester Györgyi legújabb novelláskötete Az élet írta címmel. Ebből hoztunk most részletet.
Égi madár
A sarlósfecske fiókát már majdnem két hete gondozta, és bízott benne, hogy életben tudja tartani, meg tudja menteni.
Ha viccesen akarta volna kifejezni magát, azt mondja, a „kéményen át” érkezett hozzá, egyenesen az égből, de persze ez nem lett volna igaz, hiszen panelban lakott – ráadásul a földszinten -, a panelban pedig, a távfűtés miatt, köztudottan nincs kémény.
A madárka mégis a magasból pottyant le hozzá, a szellőzőaknán keresztül, egyenesen az előszobai beépített szekrény legfelső polcára.
Megszerette. Annyira megszerette, hogy lassan úgy érezte, újszülött gyermeke van, akiről a lehető legodaadóbban kell gondoskodnia, ha fel akarja nevelni. És miért ne akarta volna?! Mindig is szerette az állatokat, mindenféle állatot. Kivéve talán a krokodilt és a zsiráfot. Ezek gondozását már csak azért sem vállalta volna, mivel egyik a hosszúsága, másik a magassága miatt nem fért volna el kétszobás lakásában.
Aztán, úgy a tizenharmadik napon, valami megváltozott. A fióka csak tátogott, néha mintha ökrendezett volna, és a táplálékot nem fogadta el. Itatni se tudta, és emiatt folyton rettegett, hogy az apró madártest kiszárad a nagy nyári meleg miatt, a harmincfokos kánikulában.
Persze tanácsot is kért, szinte mindenkitől, akit az internet révén elért, azonban a további táplálásra, a kis fecske állapotának feljavítására irányuló ötletek egyike sem vált be.
Akkor határozta el, orvoshoz viszi. Előbb a lakóhelyén, majd miután ott érdemi segítséget nem kapott, bevitte a közeli nagyvárosba, egy magánrendelőbe.
Már eleve kétkedve állt a dologhoz, amikor az elegáns rendelőt meglátta, és bár a vizsgálati díjat – bármennyit is kérnének -, mindenképpen megfizette volna, nem bízott a kezelés hatékonyságában. Annál nagyobb és kellemesebb volt a meglepetése, amikor az orvos szakszerűen ellátta a madárkát, és nemcsak megvizsgálta, de eltávolította a torkából a véletlenül odakerült fűszálat, injekciós tűvel megetette, és a kiszáradás ellen vízzel is ellátta.
És az orvos nem kért érte semmit, mondván önkéntes madármentő, és fizetségként csak a köszönetét fogadta el.
Megnyugodott. Szinte érezte, mint gördül le a hatalmas kő a szívéről a megkönnyebbüléstől. Most már biztosan túlélő lesz a fióka. Az orvos tanácsára továbbvitte az Állatkertbe, ahol az Élet-Halál házába biztosan befogadják, és mivel ott profi madármentő állomást működtetnek, szakszerű ellátásban részesülhet a kis jószág.
Amikor a madárkát átadta a középkorú hölgynek, és látta, hogy az milyen hozzáértően fogja kézbe, és nyomja be csipesszel a kis állat csőrébe az első kupac lisztkukacot, a bizakodása nőttön-nőtt. Ha meg lehet menteni, itt életben marad, felnő az ő kis pártfogoltja. Gondolatban, búcsúzóul, még egyszer a szívéhez szorította a csöppnyi fiókát, és hazament.
Odahaza azonnal kiszámolta, mikor célszerű az első telefont megejteni, hogy a madárka hogyléte felől érdeklődjön, és további két hét elteltével, mikor fogja meglátogatni, a kötelezően megfizetendő borsos állatkerti belépőjegy ellenére.
Három napot akart, de csak két napot várt, már nem bírt a türelmetlenségével. A telefont felvevő gondozó sajnálkozva közölte, hogy a madárka aznap reggel elpusztult, annak ellenére, hogy turmixolt péppel is próbálta etetni.
Amikor letette a készüléket, meg sem tudott szólalni. Csak elkezdtek potyogni a könnyei, és nem tudta abbahagyni a sírást. Mit siratott, a madárkát, vagy saját magát? Hogy hiába reménykedett, hogy jót akart tenni, életet akart menteni, és lám, mi lett belőle?
Aztán magát kezdte hibáztatni. Talán előbb kellett volna szakszerű gondozásba adnia, és nem otthon próbálkozni az etetéssel. Hiszen nem értett hozzá. Csak a nagy szeretete és a jóakarata volt meg, a szakértelme hiányzott.
Úgy érezte, a lelkéből kiszakadt egy darabka. És ez a darab egy kis madárlélek volt, ami egyenesen az égből jött, és oda kívánkozott vissza. A szabadba, a magasba, a felhők fölé, ahová gyenge szárnyaival sohasem jutott el…
Stephen King után szabadon
Az
Elöljáróban el kell mondanom, fiam fővárosi lakásával kapcsolatban én vagyok a non stop ügyintéző. Ő dolgozik, ezért én, a „mobil” nyugdíjas vállaltam, hogy a szolgáltatók vonatkozásában – lett légyen mérőcsere, óraleolvasás, konvektor ellenőrzés, stb. – mindenkor helyt állok.
Fiam értesítést kapott, hogy ekkor és ekkor – pontosabban, 08.00 és 12.00 óra között – jönnek ellenőrizni „az”-t.
Mivel az adott napon egyéb intéznivalóm is akadt, csak 09.00 órára érkeztem meg a szóban forgó lakásra. Már akkor be volt dobva a postaládába az üzenet: itt jártak az ellenőrök, senki nem nyitott ajtót, tovább mentek, legközelebb két hét múlva várhatjuk a látogatásukat 10.00 és 14.00 óra között.
Időm volt, na meg „mérgem” is, hát nem hagytam annyiban a dolgot. Az ellenőrzés keretideje még nem telt le, így körülnéztem a lakótelepen, hátha rábukkanok az ellenőrre, és meginvitálhatom a lakásra.
Mit ad isten, percekkel később össze is futottam a szakemberrel, amint éppen a szomszéd házból jött ki, dolga végeztével. Szépen megkértem: ugyan jönne már vissza a húsz méterrel odébb levő lakáshoz, ami ráadásul földszinten van, és végezné el a szükséges ellenőrzést.
A legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, ő már az elektronikus jegyzőkönyvet lezárta, a kódot nem törheti fel, várjam meg a következő alkalmat, a két héttel későbbi időpontot.
Hiába volt a kérlelés, a szép szó, hogy vidékről jöttem fel, kizárólag „az” miatt, az ellenőr hajthatatlan volt, nem jött vissza a lakásra, hogy megnézze. Pedig jócskán benne voltunk még a „keretidőben”, hiszen nem pontosan 08.00 órára jelezték az ellenőrzés időpontját, hanem 4 órán belül.
Két hét múlva ismét felutaztam vidékről, és – okulva a korábbiakból -, már fél órával a jelzett ellenőrzés időpontja előtt, a lakáson csücsültem, hogy „az” a megfelelő, éves ellenőrzésben részesülhessen.
Konkrétan, előbb ültem, majd a várakozás idejét elviselhetőbbé téve, olvastam, végül ledőltem a kanapéra. Okkal, joggal álmosodtam el, mivel az ellenőrök csak 3 és fél óra múlva érkeztek meg.
Beléptek a lakásba, körülnéztek az előszobában, bemondásra tudomásul vették, hogy csak két, utcára szellőző gázkonvektorunk van, majd aláíratták velem a jegyzőkönyvet, hogy ott jártak.
„Az”-t nem keresték. De nem is találták volna, hiszen ők működő kéményt jöttek ellenőrizni, nekünk pedig „az” nincs…
Krumpli van?
– Jó napot!
– Jó napot!
– Krumpli van?
– Nincs.
– És hagyma?
– Az sincs.
– Akkor mi van?
– Mi itt leveles dolgokkal foglalkozunk.
– Valóban?
– Valóban.
– Akkor kérek spenótot.
– Nincs.
– Sóska?
– Az sincs.
– Azért érdekes. A múltkor, amikor itt jártam, egy küldeményt szerettem volna feladni. Nem volt bélelt borítékuk. A csomagomat nem találták meg, és az újság előfizetésnél is akadt valami probléma: a kedvezmény már akkor lejárt, amikor a róla szóló értesítést a postaládámba bedobták. – Valójában mit csinálnak Önök itt a postán?
– Leveles dolgokkal foglalkozunk.
– Akkor hát saláta van?!
Pásztor felhő
Egy időben gyakran látogattunk vidékre a dédiékhez, mivel idős emberek voltak, és mi még minél több időt szerettünk volna velük tölteni. Lányunk, Katinka, ekkor úgy 3-4 éves lehetett, de ő is nagyon élvezte ezeket a vidéki utakat.
Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen városi gyerekként ki ne örülne, ha a dédszülei házánál valóságos kis állatkerttel találkozhat, és még jegyet se kell váltania – mint az Állatkertben – ahhoz, hogy megsimogathasson egy kutyát, az újszülött kismacskákat, kézbe vehesse a tojásból kikelt csibét, kacsát. Nézhette, hogyan feji Mama a tehenet, aminek eredménye, a friss tej, az ő kakaójában kötött ki, és igencsak kedvére volt, ha néha az igavonó muraközi hátára is felülhetett, Papa vigyázó szeme mellett, óvó karjai védelmében.
Akkoriban persze más házaknál is tartottak tehenet, a legtöbb helyen lovat is, a baromfi pedig elengedhetetlen kelléke volt a falusi portáknak. Juhot azonban csupán egyetlen háznál lehetett találni, mégpedig Imre bácsi jóvoltából. A falu legvégén élő öregnek szép kis nyája volt, amit minden nap a településtől jó kilométernyi távolságra kihajtott, napközben ott őrizte, alkonyattájt pedig hazaterelte az állatokat.
Imre bácsival – kideríthetetlen módon ugyan -, valamiféle távoli rokonságban is álltunk, így amikor Katinka kitartó unszolására elsétáltunk a nyáj után, szóba elegyedtünk a pásztorral. Imre bácsi éltes, de még nagyon is eleven gondolkodású, friss járású ember volt, aki – amint az hamarosan kiderült – a gyerekek nyelvén is jól értett.
Katinka mellételepedett a nagy égerbokor alá a fűbe, és elkerekedő szemekkel figyelmesen hallgatta, milyen érdekes dolgokat mesél az öreg. Az elbeszélésekből megtudta, hogy amikor a birkáknak már nagy a szőrmekabátja, akkor bizony le kell vétetni velük, nehogy túlságosan belemelegedjenek. Ezt nyírással szokták megoldani. Azután persze újból kinő a kabátjuk, nem kell őket sajnálni, se félteni, hogy megfáznak a téli zord hidegben. A kisbárány meg, amikor megszületik, szinte azonnal ugrándozni kezd, és már lehet is vele játszani. A birkatej is iható, mert a juhsajt abból készül, biztosan találkozott már vele ő is az üzletekben. Ha pedig egy bárányka mégis elpusztul, mert nem tud egészségesen megszületni, felkerül az égbe, és azontúl bárányfelhő formájában futkározik odafenn. Mostanában egy kisbárány se pusztult el – mondta Imre bácsi -, nézd csak meg, tiszta kék az ég, és egyetlen felhő sem takarja a napocskát. Katinkának nagyon tetszettek ezek a történetek, és fokról-fokra jobban megszerette a mesélőt is.
Egy este meglepődve vettem észre, hogy Katinka nem rakja a párnája alá kedvenc „altató” zsebkendőjét, amit évek óta használt, és semmi pénzért meg nem vált volna a játék mackót ábrázoló, selymes tapintású vászondarabtól.
– Elvesztetted talán? – kérdeztem. – Ne szomorkodj – tettem hozzá rögtön -, majd veszek helyette másikat, valami hasonlót.
– Nem vesztettem el, nem vagyok olyan buta, hogy elveszítsem – mondta négyéves lánykám.
– Hát akkor hová lett?!
– Odaadtam emlékbe az Imre bácsinak. Most már úgyis megyünk haza, azért adtam neki, hogy mindig nála legyen, és ha előveszi, jussak az eszébe.
Egészen meghatódtam.
Még pár évig lejártunk vidékre, és a program mindig változatlan volt. Katinka, miután szétnézett a dédi udvarán, hogy van-e valami változás az állatbirodalomban, már kérte is, menjünk, látogassuk meg Imre bácsit.
Egy nyáron azonban, dédi érkezésünk után azonnal félrehívott, és csendesen fülembe súgta a szomorú hírt: az öreg juhpásztor örökre elment. Annyira azért nem is csoda, hiszen már közel járt a kilencvenhez – tette hozzá. Megrendülve, egyben meglepődve hallottam, hiszen olyan életerősnek tűnt, a friss észjárása és a mesélőkedve pedig egészen kivételes volt.
Katinka kivette a sugdolózásból, hogy baj van. Nem titkolhattuk tovább, neki is el kellett mondani, mi történt. Megértette, hiszen már iskolás volt, mégis ragaszkodott hozzá, hogy kimenjünk a megszokott helyre, ahol Imre bácsi korábban a nyáját őrizte. Figyelmeztettem, hogy csalódás fogja érni, mert ott már nem talál semmit, mivel az öreg pásztor halála után a birkanyájtól megvált a család. Eladták a juhokat, és már el is szállította őket az új tulajdonos. Imre bácsi fia nem örökölte a birkák szeretetét, vagy csak a városi főmérnöki állása miatt, nem tudta felvállalni az állattartást.
Az üres rét látványa engem is szíven ütött. Hiányoztak a legelésző öreg birkák, a szép bundájú fiatal állatok, és a közöttük szaladgáló fehérbolyhos kisbárányok.
Katinka nem sírt – egy kisiskolás már nem fakad csak úgy könnyekre -, de láttam, nagyon elgondolkodott valamin. Talán a régi szép napok, a különleges történetek jutottak eszébe. Napsütéses idő volt, enyhe szellő fújdogált, mely néha a nap elé kergette a felhőket.
Kislányom váratlanul az égre mutatott: anyu, látod azokat a kerek, bolyhos felhőket? Azok az Imre bácsi báránykái. Az meg ott hátul, az a nagyobb felhő, amelyik tereli őket, a pásztor felhő, az Imre bácsi…
Katinka nyaranta – ha eszébe jut -, néha még most is figyelmesen tekint fel az égre, hátha meglátja Imre bácsit, amint pásztor felhő képében terelgeti a kisbárányait.
Kutyavilág
Már többször besötétedett és kivilágosodott, amióta elment. Ilyen még sohasem fordult elő, hogy egy besötétedés után, Gazdi ne jött volna vissza.
Valami történt. Érezte a zsigereiben, hogy valami nem jó történt. Már az is nem jó, hogy nincs ott.
Enni és inni mindig hagyott neki, ha elment. Most is teletöltötte a tálját, vizet is öntött, majd mielőtt behúzta maga után a kaput, szokás szerint megpaskolta a hátát, megvakargatta a füle tövét. A szeretet eme egyértelmű megnyilvánulását ő hálás vakkantásokkal viszonozta.
Most ismét – immár sokadszorra -, bejárta a drótkerítéssel körbevett, apró udvart. Na, nem azért, mintha bármit félteni kellett volna az udvaron, hiszen nem volt ott más, mint a kézzel összetákolt faviskó, meg egy későn termő vadalmafa. Bekeríteni is csupán azért kellett, hogy az erdő tudja, a kapuig jöhet, nem tovább. A dróthatárig gyomlálták az udvart, a kapun túl pedig ott ágaskodott lábujjhegyen a vadon, majdani bebocsátásra várva.
Még a kirándulók se nagyon merészkedtek erre a tájékra, melyet nem érintettek kijelölt turistaösvények, mindenütt szúrós volt a bozót, egyenetlen, hepehupás a talaj, amin a turistabakancs is könnyen megbicsaklik. Ugyanakkor épp ezért esett a helyre az öreg erdész választása, mert itt zavartalan nyugalomban mélázhatott, elmerenghetett olyan múltbéli eseményeken, amelyek széppé tették az életét, s amelyek szinte kivétel nélkül az erdőhöz kötődtek.
Már nem vadászott, csak sétálgattak az erdőben azokon a napokon, amikor nem a városi házban, hanem ebben a kis fakalyibában időztek. Öregek voltak mind a ketten. Az erdész őzagancs-fogantyús bottal járt, ő meg botorkált mellette, igyekezvén lépést tartani Gazdival, mivel már gyengén látott, szürke homály ereszkedett valaha éles látású szemére. A nyulat is inkább csak érezte, nem látta, s hogy utána fusson, hovatovább eszébe se jutott.
Előbb az ennivaló, majd a víz fogyott el a tálakból. Ha éhesen is, de megtette szokásos őrjáratát. Odaballagott a házikó bejáratához, de ott nem látott változást, csak a zárt ajtót. Ezen nem lepődött meg igazán, hiszen Gazdi távol volt. Egyértelmű megállapodásuk szerint, Gazdi mindig a házban őrködött, ő meg idekint az udvart vigyázta. És ez jól is volt így.
Ahogy telt az idő, kénytelen-kelletlen rátalált egy addig ismeretlen, fájó érzés, a mindig és mindenütt ott lévő Gazdi hiánya.
További besötétedések, majd kivilágosodások jöttek, amikorra az éhség már annyira gyötörte, hogy ráfanyalodott a fa tövébe potyogott, férges vadalmára. Nem volt mohó, főképp nem telhetetlen, de szinte meg sem érezte a vásott fogaival agyonrágott, gyomrába jutó almadarabokat.
Valamit tenni kell, mert Gazdi sokáig elmarad.
Megindult a kerítés mentén, s félvakon, botorkálva kereste, hol kaparhat magának valami gödröt a drótháló alatt. Végül talált is egy olyan helyet, ahol viszonylag lazának tűnt a talaj. Kopott körmeivel ásni kezdett. Amikor úgy látta, már elég mély a lyuk, beléfúrta magát, és a kerítés túloldalára próbált átnyomakodni. Elakadt, se ki, se be. Amikor még erősebben tolta előre az orrát, s lábaival kaparta a földet, hátába éles fájdalom nyilallt. Mikor végre átért és visszanézett, a drótra akadva nagyobb, véres szőrcsomókat látott. De legalább kint volt. Lassan megindult a sűrű irányába.
Jó idő múlva visszabicegett a házhoz. A gyomra ugyan nem volt tele, de az éhségét némiképp csillapította a döglött varjú, amit az egyik bokor tövében talált. Meg nem látta volna, de az orra még működött, a dögszagot megérezte.
Aznap éjjel, besötétedés után, vihar tört ki. A szél csikorgó fogakkal tördelte a nagyobb ágakat, szaggatta, parittyaként lőtte ki a vékonyabbakat, az egész kalyiba beleremegett a szél tomboló erejébe. Esett is, épp elég ahhoz, hogy az udvar gödreiben megülő esőlével szomját oltsa.
A vihar elültével, szokásos reggeli őrjárata során meglepődve látta, hogy a kalyiba ajtaja résnyire nyitva áll. A belényilalló öröm, hogy Gazdi visszatért, hamarosan csalódássá változott, mert mint idekinn, épp úgy odabent a házban is, csend honolt. Orrát ekkor váratlanul megütötte a bentről kitóduló, avasodó szalonna ingerlően gyomorkorgató szaga. De ez mit sem számított. Ami igazán fontos lett volna – és annyira hiányzott, de nem érezte -, Gazdi megszokott illata.
Ezután még jobban kellett őrködnie, a nyitott ajtó miatt. Bár a besötétedések és a kivilágosodások egymást követő sokaságában egyre hidegebb lett a levegő, és a zöldből sárgásbarnává váló lombok lassan mind lehullottak, eszébe se jutott, hogy bemenjen a házba. Nem így állapodtak meg, és ő ehhez tartotta magát.
Egy kivilágosodáskor, az égből aláhulló fehér por – ami a városban is rendszeresen jelentkezett a hideggel együtt -, teljesen belepte őt, meg a rongyos matracot, ami fekvőhelye volt a kalyiba melletti bokrok alatt. Feltápászkodott, majd a maga vájta gödrön megszokott mozdulatokkal átpréselődve, az erdő felé indult. Két besötétedés és kivilágosodás után, muszáj volt bemennie a fák közé, mert a férges vadalma már csak emlék volt, és örülhetett, ha elhullott pockot, vagy fagytól lelassult, meggémberedett békát sikerült zsákmányolnia. Amíg le nem esett az égből az a hideg, fehér valami, általában talált is ennivalót, de ha nem, ott volt néhány ehető gyökér, amit időnként – ha fájt a gyomra -, máskor is rágni szokott. Sovány táplálék, igaz, de neki már nem kellett sok.
Visszatérve a házhoz, átbujt a kerítés alatt, és a vackához ballagott. Besötétedés után, váratlanul, mintha Gazdi hangját hallotta volna. Gyengén hallotta, gyenge volt már maga is, ereje napok óta fogyatkozott. Érezni érezte, csak nem értette, miért történik mindez. Most azonban, mintha valami felrántotta volna vackáról, s hajtotta a kalyiba felé. Az ajtót tárva-nyitva találta, de csalódottan érezte, nincs Gazdi-szag. Már nem volt kedve, sem ereje, hogy a rongyos matrachoz visszabaktasson, hát leheveredett a koszlott-foszlott lábtörlőre a küszöb elé. Előbb meleget érzett, mintha a házból, az avas szalonna illatával keveredve, Gazdi szeretete áradt volna kifelé, majd egyre hidegebb lett, és ő elaludt…
A nyugdíjas erdész, miután városi házába visszatért, az első éjszakán meghalt. Közeli hozzátartozója nem lévén, a távoli rokon örökös csak azt látta, üres az udvaron a kutyaól. Korábban bizonyára kutyát tartott az öregúr – gondolta -, hiszen vadász volt. Az erdei viskóról senkinek nem volt tudomása. Az elhunytat eltemették, a házat eladták.
Évek teltek el, amikor két fiatal, vállalkozó kedvű erdőjárót a kalyiba felé vetette a jó sorsa. Vagy inkább a rossz sors, hiszen eltévedtek, letértek a kijelölt útról. A kerítéskapu ugyan továbbra is zárva volt, de a faviskó ajtaját ide-oda csapkodta a csípős, tavaszi szél.
A küszöbön láttak valamit. Valamit, ami felkeltette az érdeklődésüket. Egyikük bemászott a kerítésen, óvatosan persze, mert mit lehet tudni. A birtoksértés mibenlétéről voltak ismereteik.
Az ajtó előtt mumifikálódott kutyatetemet találtak, amely akként feküdt a küszöbön, hogy még holtában is őrizte a házat. Úgy, ahogy annakidején megállapodtak, ahogy Gazdi meghagyta: én idebenn, te odakint…