Ízelítő / Bántalmazottak igazsága

Van-e kiút a bántalmazó kapcsolatból? Lehet-e bántás nélkül élni? Mit tehetünk, hogy ne váljunk bántottból bántóvá?  Ezekre a kérdésekre ad választ az e heti ízelítő Takács Hajnal Bántalmazottak igazsága című könyvéből, mely februárban jelenik meg az Ad Librum Kiadó gondozásában. (A kötet 20% kedvezménnyel megvásárolható a kiadó webboltjában a bantalmazasellen2017 kuponkód beírásával.)

---

A bántás nélküli életmód

Sokszor egyetlen betű jelenléte is mennyivel másabb értelmet ad: sértés és értés, igazság vagy gazság. Ha egyetlen betű ennyire más értelemet ad, akkor képzeljük el, milyen irtózatos jelentősége van megérzéseinknek, a bennünk lévő kis halk hangnak, ami figyelmeztet; az apró történéseknek, amiknek ott és akkor jelentőséget sem tulajdonítunk, csak később, a sértésből kilépve az értés által – és milyen hatalmas lehetőségünk van ezekkel együtt sorsunk kézbevételére, irányítására.

Erősen hiszek a bántásmentes életmódban, az erőszakmentes kommunikációban, de csak olyan viszonylatokban, ahol minden résztvevő ért.

Amikor azt mondtam, hogy a bántalmazottak igazsága mindannyiunk igazsága, akkor úgy is értettem, hogy mindannyiunknak meg kell érteni azt az üzenetet, amit emberségünk okán magunkban hordozunk.

Van élet a bántás után. Sőt, olyan élet van utána, ami számtalan módon gazdagít minket, és rávezetve a szeretet ösvényére szimbiózist alakít ki, ahol senki sem több, sem nem kevesebb a másiknál.

Az élet sosem volt kétdimenziós. Sőt, három- vagy négydimenziós sem. Maximum mi ennyit látunk meg belőle.

Az élet ennél mindig több volt, és több is marad. Nincs olyan, hogy valaki több vagy kevesebb nálunk, hiszen minden élőnek megvan a maga funkciója, és a szimbiózis, a kölcsönösen előnyös életforma mindannyiunk javát szolgája.

Bántás nélkül élni nehéz, és igen, sokszor „milyen jó lenne nem ütni vissza”. De ösztöneinkből fakadóan – azért, mert ha ütnek, mi is vissza akarunk ütni úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk a bántó kapcsolatok törvényét. Azt, hogy a bántás bántást hoz – mégiscsak szeretnénk visszaütni.

Ezt kell megállnunk, hogy bármennyire jogos is lenne, ne üssünk vissza, mert ezzel semmi mást nem teszünk, csak a belénk táplált programokat visszük tovább.

Kultúránkban mélyen rögzült a bántás megfogalmazása, és nagyon jól láthatjuk a következő József Attila-versben ennek dilemmáját és küzdelmét. Ha kulturális örökségünket jól olvassuk, akkor meghallhatjuk a mélyről gyökeredző segélykiáltást is, ami jó immunválaszért könyörög.

 

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

Amikor engem vertek, nem ütöttem vissza. Ma sem tudom, hogy miért nem védekeztem akkor, pedig előfordult korábban az életemben, amikor én ütöttem, és én bántottam.

Ne legyenek kétségeink, mindannyian hajlamosak vagyunk bántani, és talán az élet egyik legbölcsebb tanácsa, hogy ne árts.

Az adok-kapok önmagába zárja a bántásokat, és ha nem is ütünk vissza, védekeznünk mindenképpen kell. Az életet támogató döntések nem tévesztendőek össze sem a bosszúval, sem a bántással, a jogos önvédelemről nem mondhatunk le.

Ha önvédelmünk mégis árt a másiknak, akkor is elengedhetetlenül szükséges visszacsatolnunk a felelősségek megnevezésére és az okok-következmények összefüggésének meglátására.

Egy egyszerű példával élve, ne rúgassuk ki munkahelyéről a bántalmazót, de ne is érezzük felelősnek magunkat, ha a bántalmazás miatt megválnak tőle.

A bántásmentes életmód nem önként vállalt áldozatszerepről szól, hanem a jó melletti kiállásban, az életigenlő és békességre törekvő eredendő emberségünk megéléséről.

Volt párszor, hogy visszaüthettem volna az eljárások során, ami rövid távon hasznot hozott volna, de sosem éreztem, hogy ez lenne az utam. Az én szekerem mással volt megrakva. És tényleg, néha nagyon, de nagyon nehéz nem ütni vissza. Azonban ha valami elindíthat a békesség útján, és azon továbbvihet, akkor az csakis ez lehet: nem ütni vissza. Ha vissza is vágunk, akkor sem azzal az ütéssel, amit mi kaptuk, hanem annak értésével és nem sértésével; hogy nemcsak rólunk szól az igazság, hanem sokunkról, a néma szájakról, akik nem bírnak szólni a rájuk mért ütés erejétől.

Beszélnünk kell másokért és másoknak, hogy a bántottak igazsága elégtételt nyerjen.

Néha nagyokat ütnek rajtunk, és nagy, rakott szekerek sem indulnak a pusztaság felé. Nincs, aki megrakná őket – sem erő, ami elindítaná ezeket. De ha élvén mi vagyunk a béke, és kristály patakvíz folydogál ereinkben, az ingünk szelíd fényesség még akkor is, ha a békével csak mi élünk – akkor a napsugarak fel fognak emelni, és elindulnak azok a szekerek. De ahhoz nagyon, nagyon jó lenne nem ütni vissza…

A bántalmazottak legnagyobb feladata ez: ne üssenek vissza, hanem hirdessék a bántalmazottak igazságát, és kövessenek el mindent, hogy a bántalmazókat idejekorán felismerjék, és meggátolják későbbi cselekedeteikben őket. Rakják meg a szekereket igazságukkal, mondják el a világnak, mi történt velük, és lépjenek fel az erőszak ellen, a béke mellett.

A bántalmazottak igazsága nehéz és elviselhetetlennek tűnő teher, de egyszer muszáj lesz szembenézni a társadalomnak ezekkel a szekerekkel, amelyek rég tele vannak pakolva, csak egyedül hagyták a szekér terheivel a bántalmazottakat. A bántalmazottak azt a terhet viszik, amit bántalmazójuk vetett rájuk. Nem az ő terhük, de ők cipelik.

A hatóságok segíthetnének ennek megváltoztatásában, de általánosságban egyáltalán nem teszik. A bántalmazottak igazsága ma még magányos igazság. Isten meg fogja csókolni mindenki arcát, aki nem fél élni vele.

Bántás nélkül lehet élni, de a bántó viszonyok általánossága megkérdőjelezi ennek létjogosultságát. A mi dolgunk az, hogy ne féljünk kiállni a bántásmentes életmód mellett még akkor sem, ha nem a mi életünkben érkezik az a csók Istentől.

A bántalmazó kapcsolat egyik félnek sem jó, de ezt csak a bántott érzi a bőrén; a jogosultságtudatú, hatalom- és birtoklási vágytól vezérelt ember nem veszi észre saját nyilvánvaló, önmagával szemben való veszteségeit, azt, hogy önmagát embertelen parazitává alacsonyítja, akinek gazdateste az áldozata.

Ez az oka annak, hogy a bántalmazó nehezen válik meg attól, aki az életét biztosítja. A „gazdatestnek” azonban saját élete érdekében meg kell válnia tőle, mert neki az egészséges életet, míg „parazitájának” pusztulást hoz. A két fél közötti gondolkodásbeli különbség kényszeríti az áldozatot lépésre. Nagyon messziről és lecsupaszítva nézve, valójában mindketten az életet igenlő választ keresik, de a bántalmazó ezt a másiktól várja, és a legritkább esetben hajlandó megjárni azt a göröngyös utat, amin a bántalmazott saját túlélése érdekében járni kényszerül.

A szembenézés és saját kezünk megfogása elkerülhetetlen lépés a bántásmentes élet felé. Ennek súlya a bántottakon van, a bántó ez alól is mentesíti magát, megmarad a saját hazugságában, és bezárja magát egy nyomasztó és pusztító életbe, amit vakságánál fogva nem is lát. Ide vezet a szemet szemért gondolkodás.

A bántalmazottak igazsága mindazoké, akik ezt felvállalva történetük elmesélésével, hangjuk rezgésével leomlasztják a sárga köves út végén lévő Smaragdváros falait; ahol Óz nem a Nagy Varázsló, hanem Önmaguk lényege.

A bántalmazottak igazsága mindannyiunk igazsága, és egyben mindannyiunk gyógyulásának forrása is.

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál

A kötet 20% kedvezménnyel megvásárolható a kiadó webboltjában a bantalmazasellen2017 kuponkód beírásával.