Ízelítő/ Beronis

Részlet Quinn H. Lennox: Beronis című regényéből.

Ginen eltette a táskájába a kulcstartót, és elővette a félliteres ásványvizes üvegbe töltött vizezett vodkáját. Letekerte a kupakot, és nagyot húzott belőle.

Egyszerűen csak magányosnak érzi magát, és emiatt néha már rémeket lát, ennyi.

Voltak olyan álmai, mikor újra ott volt a zuhogónál, a víz alatt lebegett a sötétségben, mint akkor régen, a kezek egyre csak húzták lefelé, ő mégis olyan nyugalmat érzett, hogy nem akart ellenkezni. Látta, ahogy egyre távolodik a halványan derengő felszíntől, és egyre szívja őt magába a határtalan semmi, a végtelen és időtlen, nemes űr. Csodálatos, semmihez sem hasonlítható érzés volt.

Legszívesebben az idők végeztéig ott maradt volna.

A vodka rohamos ütemben fogyott, és az idő is egyre jobban felgyorsult. Ginen kinézett az ablakon túl elterülő külső-körzeti zöldövezetre. A fák között mindenféle összetákolt, szedett-vedett fabungalókat látott. Emberek ücsörögtek a réteken, tüzet raktak, iszogattak, nevetgéltek, vitatkoztak… rongyos ruhákba bújt hajléktalanok voltak, akik megteremtették saját kis közösségeiket a monumentális díszleteken kívül, Megapolisz figyelő szemein túl.

Az élet él, és élni akar.

Vajon képes az emberiség az újrakezdésre?

Több hasonló kis „törzset” is látott, miközben a vonat a centrumkörzetek felé száguldott. Az egyik helyen a kis kunyhók mögött elhelyezkedő magas domb tetején egy hatalmas méretű bevásárlóközpont szögletes vonalai látszódtak. Az egyik rend szerint a megbeszélés, az egymásra utaltság, esetleg cserekereskedelem jelentette a túlélés módját. A másikban a kizsákmányoló pénzvilág tombolt, ahol az emberek sok olyan tárgyat és eszközt is megvettek, amire nem is volt szükségük.

A tárgy uralkodott az ember felett. Így volt ez már nagyon régóta.

Ginen elgondolkodott. Egyik kedvenc könyve Irvin Barlow Acrem Empire című hatalmas, vastag műve volt. Filozofikus hangvételű, elgondolkodtató mű volt, amely a jelenkori, úgynevezett akremrendszer működését, történetét vizsgálta, de kitért egészen a Régi Földre és a kezdetekre is, ugyanis lényeges folyamatok már akkor elkezdődtek. Rendkívül Acrem-kritikus mű volt, ami nagy visszhangot kavart. A rendszer természetesen lehúzta, és egy megfáradt hivatalnok zagyva elmélkedéseinek tartották a vaskos kötetet.

Barlow valaha hosszú évig a AcremCity kolóniavédelmi ügyosztályán dolgozott, így pontosan tudta, mi folyik a színfalak mögött. Akkoriban AcremCity még egyetlen centrumkörzetből álló városkolónia volt, nem dagadt ekkorára, mint ahogyan mai állapotában kinézett, és nem tagolódott még külső-körzetekre és peremkörzetekre sem. Értelemszerűen nagyon rég íródott, de bizonyos időközönként újra és újra kiadták. Ginen apja rég elfeledett könyvei között bukkant rá a poros padláson, és ez is egyike volt azon kedvenc köteteinek, melyeket annak idején elhozott Vronsyból.

AcremCity létrejötte után tömegévvel jöttek az újabb és újabb emberekkel megrakott szállítóhajók a kolóniára. Úgy tűnt, mindenki a Szeránon akart élni, a bolygó egyetlen kolóniáján, a rohamos ütemben egyre méretesebbé cseperedő Megapoliszban. Önszántukból jöttek, teljesen maguktól. A faken-munkások hatalmas serege nagy iramban dolgozott éjjel-nappal, hogy tartani tudják a lépést a megnövekedett lélekszámmal. Egyre több lett az épület, egyre több lett az ember.

Ez még azonban nem lett volna akkora baj.

Elvégre egy hatalmas bolygó állt a rendelkezésükre.

Újabb centrumkörzetek születtek, és AcremCitynek egyre több testvére lett, mint például Palma Laguna vagy IolwynCity. A centrumkörzetekkel létrejött az a lenyűgözően csodálatos és egyben embertelenül nyomasztó, monumentális forma, amelyben minden ott lakó akremita egyszerű porszemnek érezheti magát, és nem is tehet mást, mint leborul a mindenható rendszer nagysága előtt.

Ahogy a különböző régiók egyre jobban különváltak, megjelentek a külső-körzetek, a peremkörzetek, valami teljesen új struktúra kezdett alakot ölteni, és egy hatalmas, élő szerkezetté vált.

Ez lett Megapolisz.

Azonban…

A telepesek feladata az lett volna, amiért az egész munka, az építkezés folyt, hogy besorolódjanak a rendszerbe, a struktúrába, új otthon, új lakás, új munka… az élet folytatása a megszokott fogaskerékben, az akremrendszerben. Ez nagyrészt így is történt, viszont rengeteg ember érkezett, akik nem kértek ebből, és nem csak az időről időre felbukkanó gazdasági válságok miatt. A kivonulók (be nem kalkulált) megjelenésével egy új népvándorlás vette kezdetét, és a vezetők riadtan nézték. Mi van, ha ezzel majd mások is kedvet kapnak a kivonulásra? Mi lesz, ha az emberek rájönnek, hogy máshogy is lehet élni?

A rendszer urainak azonban szerencséje volt.

Szerencse?

Nem, ez az évezredes, rendkívül aprólékos, szisztematikus munka eredménye volt.

Kitermeltek, kitenyésztettek egy társadalmat, amely társadalom nemcsak hogy nem tudna, de nem is akarna máshogy élni. Nehezebb időkben volt, hogy tömegével veszítették el a munkájukat az emberek, mégsem lett belőlük kivonuló. Maradtak. Mára már nem volt egy olyan aluljáró sem, ahol ne hemzsegtek volna a hajléktalanok.

A kivonulók száma pedig továbbra is nőttön-nőtt, ahogy az érkező hajók lerakták újabb és újabb ember-rakományaikat. Az Acremcorp ez ellen nem sokat tehetett, és egyelőre nem is tett semmit, amíg betonszilárd hatalmát nem veszélyeztette. Egyenlőre csak egy idegesítő adat volt a számukra.

Kivártak.

A hírfalakon állandóak voltak azok az álláshirdetések, melyek a közeli és távoli űrállomásokra invitálták az akremitákat, ugyanis ezek a helyek folyamatosan ürülni kezdtek. Az emberek nagy számban léptek ki addigi állásaikból, hajókra szálltak, és a Szerán felé tartottak. Egyelőre semmit sem lehetett tenni ez ellen. Ez egy olyan hiba volt a rendszerben, amire senki sem számított.

Az idő és a szisztematikusság eddig az Acremcorpnak dolgozott, mert az egyre terjeszkedő kolonizáció során rengeteg peremkörzetet bekebeleztek. Végül az Acremcorp mindenhol megjelent saját élelmiszerüzleteivel, boltjaival… felfejlesztett vasútállomásaival, mint ahogy az az imént látszott Les-Hronban. Szeránnak csak egy ura lehetett, és minden kiskaput le kellett zárni. Nem lehetett menekülni ellene. Az ott élő emberek vagy elfogadták ezt, vagy továbbmentek.

Vagy háborúztak.

A rendkívüli csúcstechnológiát felsorakoztató GSF ellen azonban nem sok esélyük lehetett.

Nem voltak már nagy ellenfelek, nem voltak már hosszú ideig elnyúló szörnyű háborúk, csak szeranista terrorista csoportok és gerillaakcióik, mint például a Szerán Fiai terrorszervezet, mely Eric Trayan vezetésével mind közül a legnagyobbá nőtte ki magát. Időnként felbukkantak, lecsaptak, de csak annyit értek el halálos mutatványaikkal, mintha egy oroszlánt szurkáltak volna egy parányi gombostűvel. Legutóbb valami elmebeteg ismét a tömegbe lőtt a Westam Pavilon Bevásárlóközpontban, többen meghaltak, még többen megsérültek. A fickó ráadásul a garivenektől lenyúlt exoszkeletont viselte a teljesen hétköznapi ruhája fölött.

Ezzel persze csak azt érik el, hogy még nagyobb lesz a szigor, még fokozottabb lesz az ellenőrzés, és lassan már szinte minden sarkon gariven járőrök fognak ácsorogni.

Hiába foglalod el a földeket, beolvasztva a településeket, nem mindenki akar kolonizálódni, még ha a körülmények miatt rá is kényszerül. Az általános iskolában Vronsyban számtalan peremi gyerek járt oda, akiket egyszerűen képtelenség volt beolvasztani. Ginennek is voltak ilyen osztálytársai. Képtelenek voltak tanulni, megbuktak, ki tudja, hányszor, rendetlenkedtek, verekedtek, beszólogattak a tanároknak. Egyszerűen nem lehetett őket az előírt módszerekkel keretek közé szorítani, kordában tartani és megfegyelmezni. Ginennek is számtalan afférja volt velük. Voltak esetek, mikor az órák között a szünetekben bejárogattak, kötözködtek, és aki épp nem tetszett nekik, vagy vissza mert szólni, azt megütötték, felpofozták. Sosem lehetett tudni, mikor ki fog sorra kerülni, egységesen fellépni meg nem mertek ellenük. Jóval erősebbek voltak (mivel állandóan megbuktak, általában idősebbek is), összefogottabbak, és senki sem mert valami nagyobb balhét megkockáztatni. Mindenki tudta, hogy ezek bármire képesek. Voltak már példák verésekre, késelésekre, és egyéb durvább esetekre is.

Ha egy-két pofonnal és beszólással meg lehetett úszni, azzal már mindenki elégedett volt.

Ginen ismét Vronsyra gondolt. Az ő nagyszülei, és azok nagyszülei még önellátásban éltek, mikor a többi kivonulóval összefogva magukévá tették az érintetlen földeket, a környező erdőket és pusztákat, és létrehozták az első falvakat a környéken. Mindannyian kivonulók voltak, mint szinte mindenki, aki a peremen keresett otthont magának. Mások egyszerűen csak kiszorultak, perifériára kerültek, tönkrementek vagy állástalanok lettek. A peremen azonban ezek a fogalmak értelmüket vesztették. A perem nem az Acremcorp volt, itt a természet mindent ingyen adott. Itt bárki boldogulni tudott, aki elhatározta magát arra, hogy más szabályok szerint éljen.

Aztán később persze leépült minden, ahogy az első acrem-i üzletek és boltok megjelentek, és ahogy az újabb generációk egyre inkább elhagyták a régi szokásokat, és bizonyos értelemben „újra-modernizálódtak”. A földek parlagon maradtak, a kerteket elhanyagolták. Nagyjából mindenhol ez a folyamat ment végbe a perifériákon, nagyon kevés olyan peremkörzet létezett, ahova nem értek el az Acremcorp nyúlós, rontást hozó csápjai. Nem fegyverrel vívták ezt a csatát, nem harci eszközökkel foglalták el a településeket és olvasztották a körzeteikbe, hanem üzletekkel, boltokkal, mindenféle szolgáltatásokkal, és így minden más szépen lassan elhanyagolódott, elfelejtődött, leépült, tönkrement.

Ginen sokszor észrevette a mamáját, ahogy tűnődő szellemként bolyong a vetemények közötti szűk átjárófolyosókon, és halkan maga elé dünnyögve olykor szomorúan a fejét rázza. Lerítt róla az elkeseredés és a bánat.

Acrem nem tűr meg versenytársat maga mellett.

Vagy ő létezik, vagy semmi más.

Akár a faterrendszer.

Ahogy nagyban, úgy megy kicsiben is. Mindkettő mutat azonos mintákat. Amit a rendszer nagyban gyakorol, ugyanaz megy kicsiben is, például a családokban, akik lemásolják ezt a mintát, mivel ők is részei a nagy egésznek. Acremből nőtt ki minden, mindannyian Acrem gyerekei vagyunk, ugyanabból a sodró erejű folyóból szerteágazó kis patakocskák és apró vízfolyások. Acrem előírja, mit együnk, hogyan öltözködjünk, mit gondoljunk, hogyan viselkedjünk, ugyanakkor enged is, de csak anynyira, amennyire feltétlenül szükséges, és amennyitől még az egyeduralkodása nem kerül veszélybe.

Ha nem is mindenhol alakul ugyanúgy, de ugyanúgy minden család átvette az acremi mintákat, hiszen mindegyik Acremből nőtt ki, mitől lennének másmilyenek?

A faterrendszer sem volt más.

A faterrendszer, ami aztán idővel repedezni kezdett, aztán az egész összeomlott. Először az anyja ment el, aztán megjelent Beth, és bár sok minden ugyanolyan maradt, mégis rengeteg minden változott. Már semmi sem volt ugyanaz. Nem volt már meg az az összetartó erő, ami addig is csak nagyon gyengén volt meg, nem volt már meg az illúzió, csak az a számtalan játszma, amelyet a faterja elkövetett, hogy összetartsa ezt a „család” nevű hazugságot.

Most már mindannyian szabadok.

Ginen is eljött, így az apja végre szabadon élhet a maga kis Vronsyjában, a húgával, Claire-rel együtt. Ő majd folytathatja a hagyományokat a Vronsy-béli barátjával, gyerekeik lesznek, akik majd szintén összejönnek helyi Vronsy-béliekkel, és így megy majd tovább a végtelenségig. Ki tudja, talán még boldogok is lesznek.

Talán a Megapolisz hajója is túljut addigra a zavaros vizeken.

Erről egy apró, jelentéktelennek tűnő mozzanat jutott eszébe Ginennek, amelyet nem olyan régen vett észre. A napokban történt, amikor talán meglátta a birodalmi hajó oldalán lévő aprócska léket. Egyelőre csak egy csöppnyi szépséghiba volt, és úgy tűnt, rajta kívül senki más nem vette észre, vagy legalábbis egyszerűen csak átsiklottak rajta.

Ginen éppen munkába ment, délutános volt aznap. A széles autópálya közepén elhelyezkedő, elkerített megállószigeten állt, és a transzportot várta, ami a Savoni Park Bevásárlóközpont felé vitte volna őt. A fiú unottan, üresen bámulta a lebetonozott talajt, amikor észrevett valamit a betonsziget oldalán.

És akkor meglátta.

A kiemelkedő betonsziget peremén, a betonlapok között egy aprócska, zöld növény bukkant ki a napfény felé ágaskodva.

Ott volt, és senki sem vette észre, senki sem szólt érte, senki sem jött, hogy eltüntesse.

Senki.

Ez nem bármelyik centrumkörzet, külső-körzet vagy egy peremkörzet volt, ahol ez egyáltalán nem lett volna feltűnő látvány, hanem a centrumkörzetek királynője, AcremCity, ahol mindig kínosan ügyeltek a látszatra, minden gondosan meg volt tervezve, minden egyes környezeti elem előre meghatározott programok szerint épült fel. Nem voltak kátyúk az utakon, graffitik a falakon. Ha bármi hiba felbukkant, azonnal jöttek a karbantartók, és helyreállították.

Ezúttal azonban nem.

És az a növény a legutóbb már nem volt ott.

Ginen fölpillantott, és igencsak meglepődött, mikor IolwynCity centrumkörzet magas tornyait látta kibontakozni az ablakon túli napfényben, az alacsonyabb külső-körzeti épületek fölött. Romos, téglából épített gyárépületek és elhagyatott, jellegtelen raktárépületeket látott. Igencsak ellebegett már megint, és most hangos puffanással zuhant vissza a valóságba. Nemsokára már egy hosszú fémhídon vágtattak keresztül, ami átvezetett a széles, ragyogó felületű Iolwyn-folyón. A vonat átvágtatott a széles folyó felett. A víz ott csillogott a csodálatos napfényben.

Ginen elhatározta, hogy meglátogatja a parkját, ahol annak idején annyi időt töltött. Amikor a centrumkörzetekben bolyongott, nagyrészt ugyanazt az útvonalat járta be állandóan. Mikor elfáradt, mindig megpihent valamelyik parkban egy padon, de volt egy hely IolwynCityben, ami a főbázisává vált, többek között azért, mert közel volt a vasútállomáshoz, ráadásul állandóan kihalt volt, alig járt oda valaki. Ez meg is látszott rajta, mivel igencsak elhanyagolt állapotban volt. Most viszont, mióta a Walnysban dolgozott, már évek óta nem járt ott.

Kíváncsi volt, most vajon hogy nézhet ki, és kedve is lett egy kicsit nosztalgiázni.

Eltette a vodkás üveget, és lassan elkezdett kifelé oldalazni a székek között. A vonat beérkezett az állomásra, és fékezni kezdett a kertvárosi épületek fölött. Ginen beállt a leszállni készülő emberek közé, akik az ajtó körül gyülekeztek. Baloldalt a takaros lakóházak fedelei látszottak, míg jobboldalt a peron szögletes vas és beton vonalai magasodtak, mögöttük pedig IolwynCity óriási üvegtornyai nyújtózkodtak a napfényes, kék ég felé.

Az ajtók kinyíltak, és Ginen lelépett a peron betonjára. A többi utas kíséretében megindult az aluljáró labirintusába vezető széles lépcső felé. A falakon egymás hegyén-hátán különböző kreatív falrajzolatok és firkálmányok tarkállottak.

Nem voltak letakarítva.

Ginen haladt tovább lefelé.

Már hallani lehetett az ismeretlen nyelven nyivákoló utcai zenész hosszan elnyújtott, falakon visszhangzó énekét.

– Fényesen ragyog a nap odafenn az égen, a lelkemben is tűz ég, izzik már régen…

Odalenn, az aluljáróban óriási volt a nyüzsgés. Zajok, csalogató szagok, illatok, beszélgetések végeláthatatlan kavalkádja fogadta, ahogy alámerült az emberek tengerében. Reklámok reklámok hátán, hogy az agy egy pillanatra se állhasson le bármi másról gondolkodni. Bár kívülről ezt igyekezett hideg tekintettel takarni, de lábai megroggyantak, és mintha ismét a fulladás érzete kerülgette volna, ahogy a hatalmas, mindent körbefolyó tömeg körbevette.

Itt-ott sunyi tekintetű alakok szemlélődtek, az egyikük épp őt nézte. Hirtelen a vállának ütközött egy öltönyös, jól öltözött férfi, kissé félrelökve Ginent, majd ment is tovább. Már ezer éve nem volt bulizni, kiesett a pikszisből. A munkája során megutálta az embereket, akik állandóan leszólították, miközben ezt meg azt a terméket keresték, majd szitkozódva továbbálltak, ha nem tudott valamit. Olykor munka után, az otthon megszokott biztonsága felé tartva azon kapta magát, hogy néha összerezzen, ha valaki hirtelen mellé lépett az utcán, vagy a megállókban. Szinte már hallani vélte a kérdést, hogy:

– Elnézést, uram, meg tudná mondani, hogy merre találom a …

Volt egy újra és újra visszatérő víziója, egy megállóban áll, és egy teljesen ismeretlen férfi jön oda hozzá, aki ismeretlen nyelven magyarázni kezd hozzá. Ginen semmit sem ért belőle, és próbálja elküldeni az ismeretlent, de azt ez nem érdekli, egyre csak mondja és mondja a magáét. Erre Ginen megfordul, hogy elmenjen, de az illető követni kezdni, miközben egyre csak beszél hozzá, be nem áll a szája egy pillanatra sem. A legvégén már futni kezd, de a fickó ott liheg továbbra is a nyomában, és csak mondja, csak mondja… és sehogy sem tudja lerázni.

Ginen egyre inkább azt kezdte érezni, hogy megutálta az embereket, így az sem volt csoda, hogy az Athremsbe se nagyon vágyott lemenni. Sokszor ereje és kedve sem volt hozzá. A vonatok, buszok és a transzportok egyre inkább rabszolgaszállító vagonoknak tűntek. Pont ettől félt korábban is, hogy egyszer majd ide jut el, hogy egy kiégett piássá válik, elveszíti minden motivációját és életkedvét, hogy aztán majd megváltásként várja az üdvözítő halált.

Hiába jött el Vronsyból, az őt üldöző karmájából sosem fog tudni kitörni. Azt hitte, most már nem kell az ismert, előre meghatározott jövőtől tartania, ami ott várt volna rá… de úgy tűnik, mégsem fog rá másfajta élet várni.

Ez a sorsa.

Bele kellene törődnie végre.

A nyüzsgő kavalkádban képek és érzések zűrzavara követte egymást az elméjében. Egy kövér, nagyfejű, sántikáló néni egyszer azzal cseszte le, hogy:

– Maguknak inkább a bányában lenne a helye, nem pedig itt!

Újra vízalatti fodrok úsztak a szemei elé, és egyre jobban kivehető, hangos sikolyok ütötték meg a fülét.

Muszáj lesz innia.

Attól majd ellazul, leszar mindent, és minden könnyebb lesz. Az Athremsben majd jól becsajozik, és minden meg lesz oldva.

Egyelőre.

Ginen már alig várta, hogy kiérjen ebből a nyüzsgő labirintusból, és a közeli parkja magányában kicsit magához térjen. Úgy döntött, már ott el fogja kezdeni az alapozást, aztán útközben Theo felé vesz még további italokat a buli előtti második alapozáshoz.

A terv egy kicsit megnyugtatta, és egyre jobban kezdte összeszedni magát, a járása is szilárdabb lett.

Újra Amy alakja lebegett a szeme elé. Ameddig együtt voltak, alig ivott, és a nyugtatókról is le tudott szokni. Nem volt könnyű, de meg tudta tenni. Viszont Amy már nincs többé. Annak már vége, és neki meg kell birkóznia ezzel, meg kell birkóznia a hétköznapokkal, és vissza kell rázódnia az Amy előtti életébe, annak is abba a részébe, amikor még minden szép és új volt, és ő boldog volt. Amy is azt akarná, hogy ő boldog legyen.

Vagy már soha semmi sem lesz többé ugyanolyan?

Idődilatációs progéria-szindróma, valahogy így nevezték. Egyre több és több embernél jelentkezett ez a betegség, mely ugyanúgy a semmiből bukkant elő, mint például a vészkór.

Persze egyikük sem tudta, hogy ez így fog alakulni, hogy ez a szörnyűség majd megjelenik az ő életükben is.

Hirtelen valami távoli, duruzsoló hang ütötte meg a fülét. Ahogy haladt, a hang lassan minden más zajt túlszárnyalt, markáns, mély férfihang visszhangzott keresztül a zárt kanyon betonfalain.

– Az első lépés, hogy fejezzük be az ellenség etetését, emberek! Eljött az összefogás ideje!

Minden bizonnyal megint valami lelkes prédikátor, aki megint arról papol, hogy az emberiség egy ragályos kórság, amely most a szent és tiszta Szerán bolygó életét veszélyezteti.

Ginen pont a hang irányába tartott tartott.

– Ez a rendszer nem a szereteten alapszik, ez nem más, mint maga a Sátán, a Gonosz Birodalma! – zengtek az átszellemült szavak. – Hogyan is dolgozik a Sátán, emberek?! Önkénteseket keres! Tehát úgy forgatja ki a dolgokat, hogy azt sugallja, hogy te akarjad, neked kelljen az az adott dolog, bármi is legyen az. Nem kényszerít rád semmit, ő felajánl egy lehetőséget. Reklámokban, a filmekben, újságokban, bárhol… aztán már csak azt veszed észre, ha egyáltalán észreveszed, hogy már be is húzott a csőbe, jönnek majd a sárga csekkek, bíróságokra jársz… és szép lassan ellehetetlenítenek. Nekünk alulról kell megszerveznünk ezt az új világot, ami már itt van, itt emelkedik a látóhatár szélén!

A falak kezdtek kiszélesedni, és látta, hogy a széles, föld alatti tér közepén maroknyi ember csoportosul valaki köré, akit még nem látott, mivel takarásban volt. Csak jellegzetes, dörmögő, mély hangját hallotta a recsegő hangfalakon keresztül, ahogy agresszíven, kritikán nem tűrően mondta a magáét.

Ahogy Ginen közeledett, észrevette a közelben álló gariveneket, nagyobb párokban, csoportokban ácsorogtak az összegyűlt tömeg körül, próbáltak lazák lenni, de érződött rajtuk a feszültség.

Csak nem valami tüntetés vagy felvonulás lesz már megint?

Az utóbbi időben újra divatos lett világvégét kiáltani. Valamilyen tüntetés vagy demonstráció szinte minden napra kijutott valamelyik centrumkörzetben, időnként újra előjöttek azok a hosszú idők óta jelen lévő dilemmák, melyek hullámzó módon bukkantak fel hol gyengébb, hol erősebb hangsúllyal: miért van joga ahhoz bármilyen nagyvállalatnak, hogy mindent és mindenkit, bolygókat, élőlényeket, erőforrásokat szó nélkül bekebelezzen és a saját tulajdonának tekintsen?

Ginen az embereket kerülgette, akik úgy gyülekeztek ott, mint a lepkék gyülekeznek a fény körül, egyfajta kisebb szigetet alkottak a körülöttük lévő forgatagban. Ginen most már jól látta a prédikátort, egy kopaszodó, talán középkorú, sovány férfit, aki ott állt középen. Érdekes, peremiesen paraszti viseletet hordott, fehér inget, bő szárú nadrágot, kalapot. Mellette további, hasonlóan öltözött emberek, férfiak és nők ácsorogtak, a szónokot hallgatva, olykor bólogattak, tapsoltak, vagy olykor helyeslően közbekiáltottak.

Ginen a hallgatóságot fürkészte. Volt köztük mindenféle korú, nemű, rasszú ember. Egyesek átszellemülten hallgatták, itták magukba a férfi szavait, mások csak unottan ácsorogtak. Mikor Ginen odaért melléjük, éppen heves szópárbaj alakult ki a szónok és néhány körülötte álló akremita között.

– …miért fizeted be? – kérdezte a szónok. – Kinek fizeted be?

– De hát rám terhelik… – mondta az egyik öregúr hangosan. – Mert van ingatlanom, magántulajdonom, rám terhelik, és előbb-utóbb elveszik az egészet.

Újabb heves bólogatások, lelkes felkiáltások következtek.

Ginen haladt tovább, a gondolataiba merülve, ezúttal Acremről és a rendszerről elmélkedve. Nem igazán hitt abban, hogy itt bármi is változni fog. A történelem során már számtalan kataklizmát jósoltak meg előre, és egyik sem jött be soha. Az emberek birkák, inkább választják a viszonylagos elnyomást, mint hogy háborúzni menjenek, főleg, ha még családjuk is van.

Egyébként is túl vagyunk már azon a ponton, hogy egy lázadás bármit is megoldana. Addig nem lesz változás, amíg az emberek hülyeségekkel vannak elfoglalva, lényegtelen és megosztó problémákkal, a videojátékaikkal, a telefonjaikba bújva, vagy hogy melyik focicsapat nyeri a bajnokságot és hasonló, a megosztást csak még jobban elősegítő dolgokkal.

– …hogy is van ez a dolog a hajolgatással? – hallotta a szónok szavait a háta mögül Ginen. – Hogyan működnek a pénzautomaták? Hol adják ki a pénzt, nem felül, hanem ott alul nem? A postán, a hivatalban? Hol van az a kicsi ablak? Mondjam tovább? Megtanítottak szépen behajolni minket, ez az igazság, mi pedig hagytuk magunkat…

Az emberek inkább élnek elnyomásban, másokra mutogatva, semmint hogy felelősséget vállalnának a tetteikért. Ezt Irvin Barlow is megírta. „A nép a fejlődése során eljutott oda, hogy már megköveteli saját elnyomóját”, írja Irvin Barlow az Acrem Empire-ben. Szerinte Megapolisz sosem fog elbukni, mert az emberek bár nagy számban akarnak kiszakadni belőle, hogy a peremre vándoroljanak és a peremi életmódra váltsanak, mégis sokkal többen vannak azok, akik maradnának, és ez, hacsak nem következik be valami hatalmas természeti csapás, mindig így fog maradni. Az akremita ember nem tud, és nem is akar máshogy élni, inkább panaszkodik, inkább nyomorog, de a haláláig ki fog tartani Acrem mellett.

Hogy ez valóban így lesz-e, arra majd csak az idő fogja megadni a választ…

Elvégre valamilyen szempontból az emberiség közös történelme is egy ősi város, Trója bukásával kezdődött. A későbbi birodalmak is mind az örök fennállás ígéretével léptek fel a történelem vásznára, aztán hol vannak már azóta ezek a birodalmak?

– Isten hitünk próbakövének szánja a Szeránt, emberek! Isten szavával pedig nem vitatkozhatunk…!

Hol vannak már a nemzetállamok?

Amikor még szükség volt rájuk, a nemzetállamok valójában mesterségesen létrehozott karámok voltak, ahova a megkérdezésük nélkül vezetgették be az embereket, birka módjára, itt-ott rávezetéssel, itt-ott erőszakkal. A szabályok, a törvények, a vallások, a munkahelyek célja csak az ellenőrzés, az irányítás… az uralkodás.

Barlow szerint bizonyos kereskedelmi érdekszövetségek, csoportosulások (majd később a nagy társaságok) és a cégek már jóval az államok, sőt jóval a királyságok és minden egyéb szerveződési forma előtt kialakultak és létrejöttek. Szerinte a kereskedőszellem volt az a legfontosabb tényező, amely valamikor régen lehozta az embert a fáról. Az államokat aztán ezek a csoportosulások hozták létre később, mindenhol az egész bolygón, hogy önmaguknak megágyazzanak és általuk sikeresen terjeszkedni tudjanak, és még jobb, még biztosabb talajon virágozhassanak, fejlődhessenek. A cégek voltak a transzportszerelvények, az államok pedig a sínpályák. Hatékonyan csak rendszerrel lehet terjeszkedni, nem pedig erővel, ezt ők is tudták.

Az erő csak a legutolsó eszköz, ha már tényleg semmi más nem működik.

Ezek a szövetségek már akkor globálisan működtek, mikor az egyszerű halandók, a különböző lokalitások lakói még azt sem tudták a Régi Földön, mit is jelent az a szó, hogy globalizmus.

Globálisak voltak, nemzetek, államok, sőt, vallások felett álltak, mivel ők voltak, aki létrehozták ezeket az államokat. Egy ilyen fokú szervezettség ellen a lokalitásoknak nem volt esélyük védekezni.

Egy hatalmas hálózat kezdett kiépülni, elkezdődött az intézmények uralma.

Szükség volt egy hatalmas adminisztrációs gépezetre, amely már túlnőtt azon, hogy közvetlenül saját maguk irányítsák. Ehhez hivatalnokok kellenek, politikusok kellenek, rendfenntartó erők kellenek… Így alakult ki az államszervezet, így születtek az államok, az országok. Számtalan formája létezett, több modellt is kipróbáltak, mint például a királyság, a feudalizmus volt nagyon sokáig a meghatározó struktúra, amíg el nem értek a legtökéletesebb verzióhoz, amely végül az Acrem-i Birodalom megszületésével és megteremtésével érte el a legvégső, legtökéletesebb formáját.

Így állt meg szép lassan a történelem kereke, és a szó igazi értelmében inkább történetírásról lehetne beszélni, mint valós történelemről.

Az akkori világ földrészei egyre inkább összeolvadtak, az élet egyre sematikusabbá vált mindenhol az uniformizálódás során.

Így alakult ki aztán a legtökéletesebb rabszolga-gazdatest, az akremita.

Vagy ahogy Ginen hívta, a tenyészet. Ők voltak azok, akik egész nap a Walnysban lődörögtek céltalanul, akik már kora hajnalban ott álltak a bejáratnál bevásárlókocsijaikkal, és akik oda jártak naphosszat bömböltetni vagy elveszíteni saját gyerekeiket.

De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen őket pont ezért tenyésztették ki.

Rájuk épül az egész hatalmas piac, amit úgy hívnak, Megapolisz.

Így aztán továbbra is azok maradunk, aminek Acrem szánt minket: hatalmas monolitok között parányi hangyákként hemzsegő, a hírfalak bámulásával és a mindennapok túlélőharcaival elfoglalt, tájékozatlan és tudatlan, apró marionettbábuk. Sokkal könnyebb megbújni Acrem kolosszusainak árnyékában, mint szembemenve a sodrással vállalni a felelősséget a tetteinkért. A gigászi méretű épületek, terek mind azt sugallják, mit sugallják, üvöltik a képedbe, hogy eszedbe se jusson másként gondolkodni, eszedbe se jusson lázadni, mert esélyed sincsen, bukásra vagy ítélve. Terrorista vagy, bűnöző vagy, nemkívánatos elem vagy, akinek nincs helye az „Acrem-i Álomban”.

Már ha egyáltalán eszedbe jutnak ilyen gondolatok.

De ki tudja?

Talán egyre többen ébrednek fel. Ma már annyi ember érkezik naponta a Szeránra, hogy a városállam létszáma folyamatosan csak nő. Senki sem látja még, mi lesz ennek a folyamatnak a vége. Bizonyára biztosan vannak erre is tervek a fiókban, de egyelőre még nem húztak elő semmilyen megoldást erre a problémára. Mit tehetnének, megtiltják majd a beáramlást?

Lezárják az űrkikötőket?

Bár még mindig jóval a centrumkörzetek alatt van, de a folyamatosan növekvő, nagyszámú kivonulók miatt a peremkörzetek népessége is egyre jobban növekszik. Szakértők szerint előbb-utóbb akár a centrumkörzetek népességszámát is beérheti, és így az egész városállamot bedöntheti, ugyanis a peremiek, egy megfelelő létszámmal a hátuk mögött, felfedezve egy másik élettér nyújtotta lehetőségeket, biztosan nem fogják hagyni a kolonizációs törekvéseket, melyek eddig többé-kevésbé simán mentek.

Legalábbis eddig.

Talán az ember, ez a sehova sem illő, a természetből is kilökődött, kiszakadt, különös faj elkezdi végre újradefiniálni saját helyét az Univerzumban.

Vagy, ahogy bizonyos keményvonalas szeranisták tartották, a Szerán fogja majd eldönteni, hogy hogyan tovább. Ugyanis Szerán is saját tudattal rendelkezik, mint ahogy minden egyes bolygó a Világegyetemben. A Szerán pedig mind közül a legkülönlegesebb bolygó, legalábbis a szeranisták misztikus magyarázatai szerint. Ginen sosem értette pontosan ezeket a magyarázatokat, mindenféle energiahálókról és energia-csomópontokról volt ilyenkor szó, amiben vagy hisz valaki, vagy nem.

Vagy együttműködünk a Szeránnal, vagy abbahagyjuk ezt az Acrem által működtetett, kiszipolyozó életmódot, vagy a bolygó előbb-utóbb le fog mosni mindannyiunkat magáról.

Ki tudja…

Talán pont a Szerán lesz az a helyszín, ahol majd minden megváltozik.

Hosszú út vezetett el ide a csillagokon át.

Nagyon sokáig a Régi Föld urait nem érdekelte komolyabban az űrutazás gondolata. Persze tervek mindig voltak, de végrehajtásuk túl költséges, túl komplikált feladat volt (nem mintha olyan nagy gondot jelentett volna nekik a pénz és a technológia előállítása), és óriási távolságokat kellett legyőzni a sötét, hideg térben, nem is beszélve a sugárzásveszélyekről és a különböző ártalmakról. Persze a legnagyobb félelmük abban állt, hogy az űrutazás esetleg képes olyan társadalmi változásokat elindítani, amely a hatalmukat és rendszerük stabilitását veszélyeztetné.

Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak.

A rendszert működtető erők minden lépésre csak azzal a feltétellel motiváltak, ha azok a lépések feltétlenül szükségesek a jelenlegi állapot fenntartására, illetve ha a bekövetkező változások még előrébb lendíthetik amúgy is kedvező helyzetüket. Így lesznek a gazdagokból még gazdagabbak, és így kerülhetnek piacra az általuk engedélyezett újabb, fejlettebb termékek és árucikkek is, természetesen ez egy nagyon gondosan ellenőrzött folyamat.

A Régi Földet addigra már globálisan egyetlen érdekhálózat, egyetlen rendszer uralta, minden az övé volt, föld, ember, szellemi tudás, nem volt már mit elfoglalni, így a rendszer működtetői nem voltak motiváltak a terjeszkedésre, csak ennek az állapotnak a minél jobban való megszilárdítása lehetett a cél.

Ez volt az a pillanat, amikor a történelem megállt.

Ez volt az a pillanat, amikortól helyesebb inkább történetírásról beszélni, mint a szó szoros értelemben vett történelemről.

Az Univerzum és a természet azonban könyörtelenül haladt előre a maga előre elrendelt, könyörtelen törvényei szerint.

A Régi Föld napja pusztulóban volt. Egy rosszul megtervezett űrbéli terjeszkedés és szervezetlen kolonizáció azonban könnyen az irányítók vesztét is okozhatta volna, ahogy ez a Szeránnal félig-meddig be is bizonyosodott (legalábbis a folyamat elkezdődött a szeranizmus megjelenésével), ezért nem is erőltették túlságosan a dolgot. Csak akkor kezdett a Régi Föld népe az űrbe vándorolni, amikor már előrelátható volt naprendszerük pusztulása, mikor a Nap vörös óriásként elkezdi magába nyelni a többi bolygót. Addigra már annyira tökéletes megfigyelési és ellenőrzési metódust építettek ki, mint még előtte soha, talán csak a tudományos-fantasztikus művek lapjain létezett hasonló világ.

Viszont most már tényleg menni kellett.

Így vehette át szép lassan az uralmat az új szuperállam, az Acrem Űrkolonizációs Társaság, amely akkoriban még csak űrbéli emberi kolóniák kiépítésével foglalkozó óriásvállalat volt.

De nem mindig volt ez a fő profiljuk.

Az Új Népvándorlás által kiváltott Harmadik Nagy Világégés után, egyszerű multinacionális áruházláncként kezdték, mint akár a Walnys, ahol most Ginen is dolgozott, és amelynek csápjai aztán szép lassan a Régi Föld minden pontjára kiterjedtek. A fogyasztói életmód addigra már minden más létezési formát maga mögé utasított, az üzlet pedig remekül ment, a vásárlók csak úgy jöttek és jöttek és költöttek, és mint a sáskák, mindent letaroltak, megállás nélkül ettek, ittak, vásároltak és fogyasztottak. Aztán eljött az idő, és az Acremcorp már saját márkákat dobott piacra. Saját benzinkutakat nyitott. Saját autókat kezdett gyártani. Globális méretű üzlethálózattá vált, nemzetek felett állt, állam volt az államban. Végül következett az űr meghódítása, űrhajók gyártása, űrkolóniák és űrállomások létrehozása és kiépítése, természetesen bennük Acrem márkájú termékekkel és tárgyakkal, Acrem boltokkal, üzletekkel. A történelem eme pontján az Acrem Társaság volt a megáradt, megduzzadt főfolyam, melynek vad sodrásába aztán egyre több és több cég és egyéb társaságok csatlakozott és olvadt bele.

És most már a világűr is az övék volt.

Aztán jött a Szerán, és természetesen mint mindent, ezt a bolygót is bekebelezték.

Az emberi élet számára tökéletesen megfelelő, trópusi klí májú Szeránon létrehozott városkolóniát (mely az idők során jóval később Megapolisszá nőtte ki magát), szintén önmagukról nevezték el AcremCitynek, minthogy számtalan más bolygón is létezett már ilyen nevű telepük. Egy valódi, élő bolygó megtalálása azonban szenzációszámba ment, valóságos hisztéria, „Szerán-mánia” alakult ki, és az emberek csak úgy özönlöttek új otthonbolygójukra. A faken-munkások hatalmas serege nagy iramban dolgozott éjjel-nappal, hogy tartani tudják a lépést a folyamatosan növekvő lélekszámmal.

Egyre több lett az épület, egyre több lett az ember.

Így aztán AcremCitynek újabb szomszédai lettek, mint például IolwynCity, ZionCity, Neopolis, Seranopolis, NewsonCity vagy New Jericho metropoliszok, és kialakultak a centrumkörzetek. Világos volt, hogy az egyre nagyobbra, már-már beláthatatlan kiterjedésűre duzzadt életközösség kialakulása magával kell hogy hozza a kontrollnak, a rendfenntartásnak egy másik, újfajta szintre emelését.

Ezért segítségül hívták az építészet tudományát is, hogy ezzel is segítsék a GSF egyáltalán nem hálás feladatát.

Az újabb és újabb centrumkörzetek kialakulásával létrejött az a lenyűgözően csodálatos és egyben embertelenül nyomasztó, monumentális külső, építészeti forma, amelyben minden ott lakó akremita egyszerű porszemnek érezheti magát, és nem is tehet mást, mint hogy leborul a mindenható és megkérdőjelezhetetlen rendszer, és az azt működtető Acremcorp nagysága előtt.

Hogy aztán tényleg senkinek se jusson eszébe lázadni.

Senkinek.

Mert esélyed sincsen.

Ahogy a különböző régiók egyre jobban különváltak, megjelentek a külső-körzetek, a peremkörzetek, egy eddig még sohasem létező, teljesen új struktúra kezdett alakot ölteni, és egy szerves, élő szerkezetté válni.

Ebből lett Megapolisz.

És így, sok-sok évvel később így került Ginen Beronis is ide, a Szerán nevű bolygó Megapoliszára, minden megmaradt, összeterelt náció leszármazottjaival együtt, ebbe a gigászi, szörnyű, gyönyörű, csábítóan lenyűgöző karámba.

A jelen nézőpontjából teljesen lényegtelen már, hogy miért és hogyan alakult így ez az egész. Változtatna az egyáltalán bármin is, ha pontosan tudnánk a lépéseket?

Természetesen nem. Talán csak annyiban, hogy ha mégis bekövetkezne valamilyen változás, az emberiség talán nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat. Vagy mégis. Ki tudja. Talán ez az emberiség sorsa.

Vagy az is lehet, egy kötelező lecke, egy út, melyen muszáj volt végigmenni. Ha így gondolkodunk, talán semmiért sem volt kár, ami történt velünk az életben.

Csak végig az útszélen.

Olykor, bizonyos pillanatokban komoly dilemmát jelentett Ginen számára, hogy rájöjjön, hogy mégis miben tudna hinni, amíg ezen az úton jár. Milyen olyan nemes eszmék maradtak még a világon, amelyek nem mocskolódtak össze így vagy úgy?

Mi maradt még neki?

Például az óceán zúgásának morajló hangja.

Például az a gyönyörű, hajnali derengés, amikor az állomáson ücsörögve szép lassan narancssárga színűre változik az égbolt. A betondzsungel parkjaiban látható, könnyű, meleg szellőben lengedező faágak megnyugtató látványa. A betonkövek között kiserkenő, fény felé törő apró zöld növények ereje, ami egy olyan életerő, ami valahol ott lappang mindannyiunkban, minden egyes emberben.

A Szerán jóindulata, hogy megtűrjön magán minket, esendő, gyarló, tökéletlen lényeket.

Nagyjából ezek jutottak ilyenkor az eszébe, nagyjából ezek voltak azok a dolgok, amelyekben még hinni tudna.

Illetve, nem utolsósorban…

…talán még az emberekben.

Mert az élet él, és élni akar.

Ginen már a lépcsőknél járt, sodró gondolataiba merülve haladt az árral, és elindult felfelé, a beáramló napfény felé. Az ásványvizes üvegét visszatette a táskájába. Az ital gyorsan áradt szét a testében, és kellemes, megnyugtató érzést hozott magával. Nem is érdekelte, mi van körülötte, csak egy-egy inger, egy-egy arc, egy-egy benyomás jutott el az agyáig. Egy óriási kivetítő éppen a legújabb Miscren Vándormotor modelljét hirdette. A legújabb GarivenWar játék már a boltokban lesz nemsokára. Elena Berkant fellép az Agora Plazán, Arnens Hillsben.

Szabadság. Egy véres felirat volt a szoba fehér falán.

Az aluljáró falai továbbra is visszaverték az ismeretlen nyelven nyekergő utcai zenész szomorú dalát.

– Valaha létezett büszke népet élteti a remény… eltiportak, leköptek, de a holnap már az enyém…

Ezek voltak az utolsó strófák, amelyeket Ginen Beronis még meghallott, miközben szapora léptekkel haladt felfelé a lépcsőkön. A kellemesen szétáradó, buja ígéretekkel teli meleg napfény felé tartott, és hamar beleolvadt a sokszínű, nyüzsgő tömegbe. Vesz néhány italt, aztán irány a park, ahol nyugodtan iszogathat, gondolkodhat, kicsit elmerenghet az esti nagy buli előtt.

Várja őt az Athrems.

Lehetséges, hogy részben az alkohol hatása miatt, de most, ebben a pillanatban szinte már újra érezni vélte azt a bizonyos ismerős, régi, bizsergető izgalmat.

Bármit is hozzon a jövő…

Lesz még nyár.

Természetesen még nem tudhatta, hogy mi vár rá.

Nem tudhatta, mi vár Álmai Városára, AcremCityre, és hogy mi vár egész Megapoliszra.

Nem tudhatta, hogy a felszín alatt egy olyan iszonyatos háború van kialakulóban, melynek pusztító tüzétől alapjaiban fognak megremegni mind a hatalmasra duzzadt városkolónia, mind saját, személyes világának tartóoszlopai.

Ha valamilyen csoda folytán azonban mégis lett volna tudomása az elkövetkező szörnyű eseményekről, sajnos az sem segített volna túl sokat rajta.

Vannak dolgok, amelyekre egyszerűen nem lehet felkészülni.