Ízelítő / Bosszantöpp és más furcsaságok, avagy Rebimesék félősöknek és bátraknak

Rebeka egy tökéletesen átlagos kislány, aki bátor és kíváncsi természete miatt hajlamos mindenféle zűrbe keveredni – kezdődik Nádasi-Ozsvár Andrea mesekönyvének fülszövege. Könyv Gurunak most alkalma nyílt a kötetből egy szeretni való, kedves mesét közölni. Köszönjük szépen Andreának!

Negyedik mese, akciócsigákkal

Anya, apa és Rebi izgalmas programot találtak ki hétvégére: piknikezni mennek, méghozzá egy tópartra. Rebi annyira várta a kirándulást, hogy este alig tudott elaludni, reggel pedig hajnalban ébredt, kipattant az ágyból, és odaszaladt anyához:

– Megyünk?? Mikor indulunk már??

Anya még csak az egyik szemét tudta kinyitni, és félálomban dünnyögte:

– Mindjárt, kicsim!

Rebi tudta, hogy ezek a „mindjártok” sokáig tartanak, ezért elrohant felöltözni és bepakolni a kis hátizsákjába: innivalót, állatkekszet és egy gyűjtögetős dobozt.

A kirándulás remek volt. Rebi nem is tudta eldönteni, mi tetszett neki a legjobban: a nádas, a repkedő szitakötők, a brekegő békák, vagy az a horgászó bácsi, aki a horgát saját magába akasztotta be, összevissza ugrált, és közben olyan szavakat kiabált, amik anya szerint igazán nem kisgyerek fülének valók (Rebi persze mindet megjegyezte, hátha egyszer még jók lesznek valamire).

Már csak gyűjteni kellett volna valamit, de mit? A tóparton nem voltak kavicsok, csak sár. A buzogány túl nagy, a szitakötőket nehéz elkapni, és úgyis kirepülnének az ablakon, a békák nagyon aranyosak, de otthon nincsenek legyek, nem tudnának mit enni.

A nagy gondolkodás közben egy kis csiga mászott el Rebi lába előtt, akinek fel is csillant a szeme. Ez az!! A csiga csendes, nem harap, nem csíp, és van mivel etetni – anya úgyis folyton salátát eszik vacsorára, az meg a csigának is jó. Egy csigára igazán nem lehet panasz, úgyhogy Rebi meg is fogta, és betette a dobozába. Kicsit később eszébe jutott, hogy magányos lesz így ez a csiga, ezért mellétett egy társat. Aztán arra gondolt, mi van, ha a nagy lapuleveleken lévő, kisebb csigák ennek a két csigának a gyerekei, és sírni fognak apa és anya után? Úgyhogy betett még négy csigát a dobozba. És ha a mohán mászó csiga ennek a legkisebb csigának a legjobb barátja, és most elszakítja őket egymástól?! A mohán mászó csiga is ment a dobozba. Addig gyűjtögetett, míg végül húsz, csodálkozó csiga nézett vissza a dobozból.

Anya és apa pont akkor fejezték be a délutáni pihenőt a pokrócon, amikor Rebi lezárta a doboz tetejét. Anyáék összepakoltak, és a család indult is haza, a csigagyűjteménnyel együtt.

Este anya nagyon örült, hogy Rebi kért a salátából. Kicsit furcsának találta ugyan, hogy Rebi beviszi a szobájába, de úgy volt vele, ha végre salátát is eszik a gyerek, inkább nem szól rá.

Estére a gyerekszoba csigajátszótérré alakult, és Rebi úgy döntött, ezentúl a kedvenc állata a csiga lesz. Játszás közben sok minden kiderült a csigákról, például:

– a csigák jól tapadnak Barbie baba gördeszkáján, és bátran néznek előre a szemükkel, miközben gurulnak;

– a csigák egész ügyesen csúszdáznak, de csúszdázás közben inkább behúzódnak a házukba, és belül néznek bátran;

– a csigák anyánál is jobban szeretik a salátát, és egész nagyokat tudnak belőle harapni;

– a csiganyál szuper ragasztó: ha a csiga odatapad valamihez, nehéz lefeszegetni.

Éjszakára a csigacsapat puha salátaágyat kapott, és egy jó kis helyet a polcon, hogy reggel sütkérezhessenek a napsugarakban.

Csakhogy reggelre Rebi még egy tudománnyal gazdagabb lett a csigákról: a csigák rettentő elszökősek és kalandozósak! Valahogyan félretolták a doboz tetejét, és – huss!– már szöktek is, amerre bírtak.

Ébredéskor az egyikük Rebit bámulta az ágy korlátjáról, a másik az ablakon mászott, a harmadik a plafonon, a negyedik a könyvespolcon, a többi pedig nem is tudni, hová lett, de a dobozban egy sem volt, viszont mindent csiganyálkacsíkok borítottak.

Ajjaj! Ujjuj! Hajjajaj! Ez nem lesz jó, a szobát helyre kell hozni, mielőtt valamelyik szülő benéz! Rebi álmában sem gondolta volna, hogy a csigákkal fogócskázni lehet, és hogy ilyen ügyes falmászók.

A kis lepkehálóval ügyesen összeszedte az elkóborolt szökevények nagy részét, de bizony négy csigának nyoma veszett, mintha elvarázsolták volna őket.

Hmm. Eltűnő dolgok a gyerekszobában, ezt már ismerem! – jutott Rebi eszébe, ezért benézett a papírkastély ablakán. Por Miri, Zsiri és Lizi éppen porhóembert gyúrtak.

– Ti rejtettetek el négy csigát? – kérdezte szigorúan, szemöldökét ráncolva Rebi.

– Nem mi voltunk! – zengték egyszerre a porcicák.

– Akkor mégis, hol keressem őket? – sóhajtotta tanácstalanul Rebi.

– Az ablak előtti sarkot nézted már? – érdeklődött Zsiri.

– Miért néztem volna? Egy sarok, az csak egy sarok, ráadásul üres.

– Nézd csak meg jobban, meg fogsz lepődni – kuncogott Miri. – De vigyél magaddal mindenféle dolgot, meglátod, jól fog jönni.

– Miféle dolgokat? – döbbent meg Rebi. A porcicák azonban már nem válaszoltak, nevetve átgurultak a papírkastély egyik hátsó szobájába.

Furcsa ez – gondolta Rebi, de azért belemarkolt a kupiszatyorba, amiben a kedves apró játékait tartotta, és egy marék holmit a zsebébe tuszkolt, mielőtt odament a sarokhoz.

A sarokban, akárhogy nézte, csak egy icipici lyukat látott. Megkapargatta a körmével, és ekkor meglepő dolog történt. A lyuk mintha nagyobbra nőtt volna, akkorára, hogy nemcsak a körme hegye, de már az ujja is befért, aztán a csuklója, a karja, és végül az egész Rebi, tetőtől talpig, és rettentően álmélkodva.

A szobafalban (ha még ott volt egyáltalán) látszódott egy induri-pinduri házikó, a házikó előtt egy kertecske, a kertecskében pedig egy nagyon mérgesnek tűnő, pöttöm emberke, földig érő szakállal. Mind a négy csiga ott volt a kis kertben – az egyik éppen rámászott a pöttöm ember szakállára. A dühös emberke ránézett Rebire, a szakálla csak úgy remegett felháborodásában, és azt morogta:

– Még ez is! Nem elég ez a sok csiga, ami megeszi a kertemet, és összenyálkáz itt mindent, még egy gyerek is! Hát már a falban sem lehet nyugta a koboldnak?! Ne legyen a nevem többé Kenderszakállú Edömér, ha nem bolondult meg ez a világ!

Rebi megörült:

– Akkor ha nem kellenek, visszaadod a csigáimat?

A kobold hirtelen abbahagyta a mérgelődést. Felhúzta a szemöldökét, és ravaszul csillogó szemmel faggatózni kezdett:

– Te laksz kint a gyerekszobában, ugye?

– Igen, én.

– És nagyon kellenek neked azok a csigák?

– Csak szeretném visszavinni őket a természetbe. Azt hiszem, nem a gyerekszobában van a helyük, a csiganyálkának pedig végképp nem – sóhajtotta Rebi.

– Mit adsz a csigákért? – kérdezte mohón a kobold.

– Miért adnék bármit is, neked sem kellenek, hallottam, hogy csak bosszankodsz miattuk! – vágta rá kissé felháborodottan Rebi.

– Mi, koboldok üzletelni szeretünk a legjobban. Valamit valamiért! Nem adsz semmit? Nincs csiga! – keménykedett a kobold.

Rebi hümmögött, töprengett. Közben benyúlt a zsebébe, és kitapogatta, mi van benne: egy műanyag pónit és egy mini, rozsdás, szerencsehozó lópatkót talált.

Csakhogy Rebi néhány dolgot nagyon nem szeretett:

– ha nem ő mondta meg, hogy mi legyen;

– a salátaevést;

– és odaadni a játékait. Még kölcsönbe sem szerette odaadni a játékokat, nemhogy örökre!

A gondolkodásban azonban arra jutott, hogy ez a dolog a csigákkal, bizony, az ő hibája, amit valahogy helyre kell hoznia. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, ezért felmarkolta a játékait a zsebéből, és elszántan nézett a koboldra:

– Hát jó! Ez itt mind a tiéd lehet, de cserébe nemcsak visszaadod a csigákat, hanem a szobát is segítesz kitakarítani!

– Hmm. Jól tudsz alkudozni – ismerte el a kobold, majd vidáman rikkantott:

– Rendben van, legyen, ahogy akarod!

Beszaladt a házikóba, és egy barna zsákocskával tért vissza. Kinyitotta a zsákocska száját, belemarkolt, és a következő pillanatban olyan fényesség lett, hogy Rebinek be kellett csuknia a szemét. Amikor kinyitotta, el sem hitte, amit lát: az összes csiga a dobozban volt, a doboztető lezárva, a csiganyálka pedig eltűnt mindenhonnan, ahogyan a kobold is, aki sajnos a pónilovat és a szerencsehozó patkót is vitte magával.

– Így jártam – görbült le Rebi szája –, de legalább helyre tudtam hozni a dolgot.

Azzal fogta a csigás dobozt, kivitte anyáéknak, és megkérte őket, hogy vigyék vissza a csigákat a szabadba.

Este Rebi kicsit szomorúan feküdt le aludni. Sóhajtozás közben azonban arra lett figyelmes, hogy a sarokból hangok hallatszódnak: tuszkolás, csoszogás, topogás, koppanás, majd egy zsémbes koboldhang:

– Ettől a sok kacattól nem férek el!

Rebi lenézett, és a padló közepén mit látott? Ott volt a kedves pónija és a szerencsepatkója!

Gyorsan lemászott értük az ágyról, és visszatette őket a kupiszatyorba. Mosolyogva aludt el, és arra gondolt: ez a kaland is jól végződött!