Ízelítő / Erkölcsös kapitalizmus

Tom G. Palmer Az erkölcsös kapitalizmus. Amit az iskolában nem tanítanak  kiáll a szabadpiaci kapitalizmus mellett, amely lényegének az értékteremtést tekinti. Ízelítőül Palmert bevezetőjét közöljük. A kötet az Atlas Economic Research Foundation támogatásával jött létre.

Bevezetés: Erkölcsös kapitalizmus

Tom G. Palmer

Ez a könyv annak a tételnek az erkölcsi igazolásáról szól, amit Robert Nozick filozófus „egyetértő felnőttek közötti kapitalista cselekvéseknek” nevezett.¹ A könyv témája az együttműködésre alapított termelés és a szabad csere rendszere, amit a fenti cselekvések túlsúlya jellemez.

A címről érdemes még pár szót ejteni. Az ebben a könyvben olvasható tanulmányok témája az erkölcsös kapitalizmus, nem korlátozódnak elvont erkölcsi filozófiára, hanem merítenek a közgazdaság-tudományból, a logikából, a történelemből, az irodalomból és más tudományágakból is. Mi több, a tanulmányok nem csupán a szabad csere erkölcsösségéről, hanem a kapitalizmus erkölcsösségéről szólnak. A kapitalizmus kifejezés nem kizárólag az időtlen idők óta létező áruk és szolgáltatások cseréjének piacára vonatkozik, hanem az innovációnak, a jólét megteremtésének és a társadalmi változásoknak azon rendszerére, ami emberek milliói részére hozott olyan jómódot, ami az emberek korábbi generációi számára elképzelhetetlen volt.

A kapitalizmus egy olyan jogi, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerre utal, ami magában foglalja a jogegyenlőséget, a tehetségek számára elérhető karrier lehetőségét, és ami a piaci csere önkéntes folyamatain keresztül erőt kölcsönöz a decentralizált innováció és a (Joseph Schumpeter által teremtő rombolásnak nevezett) próba és tanulás folyamatainak. A kapitalista kultúra dicsőíti a vállalkozót, a tudóst, a kockázatot vállalni merő, újító és alkotó egyéneket. Annak ellenére, hogy a materializmus híveinek számító egyes filozófusok, nevezetesen a marxisták, materialistának gúnyolták, a kapitalizmus lényegét tekintve valójában szellemi és kulturális vállalkozás. Mint azt A kérlelhetetlen forradalom: a kapitalizmus története című legújabb tanulmányában Joyce Appleby történész megjegyzi, „A kapitalizmus nem magyarázható önmagában materiális tényezőkkel, hiszen az egy nem csupán gazdasági, hanem kulturális rendszer.”²

A kapitalizmus kulturális, szellemi és erkölcsi értékek rendszere. Mint azt David Schwab és Elinor Ostrom közgazdászok a normáknak és a szabályoknak a nyitott gazdaságok fenntartásában betöltött szerepét vizsgáló, jelentős fejlődést elindító játékelméleti kutatásban megfigyelték, a szabad piacok határozottan azokon a normákon alapulnak, amik visszatartanak minket a lopástól, és amiknek bizalomnövelő hatásuk van.³ A kapitalizmus távolról sem az érdekek ütközésének erkölcs nélküli színtere, mint amilyennek azt gyakran lefestik azok, akik annak aláásására, illetve megsemmisítésére törekszenek. A kapitalista kölcsönhatás erkölcsi normák és szabályok által meglehetősen strukturált. A kapitalizmus tulajdonképpen a fosztogatás és a tisztességtelen szerzés etikai elveinek elutasításán alapszik, amik más gazdasági és politikai rendszerekben a gazdagok által bírt vagyon nagy része megszerzésének eszközéül szolgáltak. (Valójában a legtöbb mai országban és az emberiség történelmének túlnyomó részében széleskörűen elfogadott volt az a gondolat, miszerint azok, akik gazdagok, azért gazdagok, mert elvettek másoktól, különösen pedig azért, mert rendelkezésükre állt a szervezett hatalom, a mai értelemben vett állam.) Az ilyen kizsákmányoló uralkodó osztályok ezt a hatalmat monopóliumok megszerzésére és mások terméshozamának adók általi elkobzására használták fel, az állami kincstáron élősködtek és az állam által biztosított monopóliumokból illetve versenykorlátozó döntésekből húztak hasznot. Kizárólag a kapitalizmus körülményei között lehetséges az, hogy az emberek tömegesen válnak gazdaggá anélkül, hogy bűnözők lennének.

Vegyük fontolóra azt, amit a történész-közgazdász Deirdre McCloskey „A nagyszerű ténynek” nevez: „Az egy főre jutó reáljövedelem manapság meghaladja az 1700-as illetve 1800-as évekre jellemző értékeket, például Nagy-Britanniában és más olyan országokban, amelyek tanúi voltak a legalább tizenhatos mutatóval rendelkező modern gazdasági növekedésnek.”⁴ Ez példa nélküli az emberiség történelmében. McCloskey becslése valójában eléggé óvatos, nem veszi figyelembe ugyanis azt az elképesztő tudományos és műszaki fejlődést, aminek köszönhetően a világ különböző kultúrái a lábaink előtt hevernek.

A kapitalizmus az emberi alkotóerőt az emberiség szolgálatába állította azáltal, hogy tisztelte és támogatta a vállalkozói innovációt, azt a meghatározhatatlan tényezőt, ami magyarázatot ad arra az életmódbeli különbségre, ahogyan mi élünk, illetve ahogyan elődeink generációról generációra éltek a 19. századot megelőzően. Az emberi létet jobbá tevő újítások nem csupán tudományos illetve műszaki, hanem éppúgy intézményi újítások is. Különféle új üzleti vállalkozások önként hangolják össze emberek hatalmas tömegeinek munkaerejét. Új pénzügyi piacok és eszközök kötik össze emberek milliárdjainak megtakarításra és befektetésre vonatkozó döntéseit a nap huszonnégy órájában. Az embereket új távközlési hálózatok kapcsolják össze a világ minden tájáról. (A mai napon finn, kínai, marokkói, egyesült államokbeli és orosz barátaimmal folytattam telefonbeszélgetést, továbbá egyesült államokbeli, kanadai, pakisztáni, dán, francia és kirgiz barátokkal illetve ismerősökkel kommunikáltam a Facebookon keresztül.) Új termékek kínálnak számunkra lehetőséget olyan kényelemre, boldogságra és műveltségre, ami az előző generációk számára elképzelhetetlen volt. (Ezt éppen az Apple MacBook Pro laptopomon írom.) Társadalmunkat ezek a változások számtalan módon drámaian eltérővé tették az összes korábbi emberi társadalomtól.

A kapitalizmus nem csupán a vagyon felhalmozásáról szól abban a formában, ahogyan a „jövő építésére” buzdították szolgáikat a szocialista diktátorok. A kapitalizmus lényege az értékteremtés, nem csupán a kemény munka, az áldozathozatal vagy az elfoglaltság. Azok, akik nem képesek megérteni a kapitalizmust, készek támogatni a munkahelyteremtő programokat annak érdekében, hogy munkát teremtsenek. Ezek az emberek félreértették a munka, és még inkább a kapitalizmus lényegét. Egy sokszor idézett történet szerint Milton Friedman közgazdásznak bemutatták egy új csatorna építését Ázsiában. Amikor furcsállotta, hogy a munkások földmunkagépek helyett kis lapátokkal mozgattak meg hatalmas mennyiségű földet és sziklát, ezt mondták neki: „Ön nem érti, ez egy közmunkaprogram.” Válasza a következő volt: „Én azt hittem, hogy csatornát próbálnak építeni. Amennyiben munkahelyeket akarnak teremteni, akkor miért nem kanalat adtak nekik lapátok helyett?”

Amikor 1992-ben a merkantilista és klientelista H. Ross Perot indult az Egyesült Államok elnöki posztjáért, az elnökválasztási kampány során megtartott vitákon arról panaszkodott, hogy az amerikaiak tajvani számítógépchipeket vásároltak, és burgonyaszirmot adtak el a tajvaniaknak. Úgy tűnt, Perot szégyellte, hogy az amerikaiak csupán chipset adtak el. Magáévá tette Lenin azon gondolatát, miszerint hozzáadott értéket csak a gyári termelés tud létrehozni. A Stanford Egyetem közgazdásza, Michael Boskin helyesen mutatott rá arra, hogy amikor számítógépchipek vagy burgonyaszirmok dollárbeli értékéről beszélünk, akkor valójában a dollár értékéről beszélünk. Az értékteremtés függetlenül attól, hogy azt Idahóban burgonyatermesztés által vagy Tajpejben szilikon gravírozásával érik el. A komparatív előnyök modellje a kulcs a szakosodáshoz és a kereskedelemhez, semmi lealacsonyító nincs abban, ha valaki gazdálkodóként, költöztetőként vagy pénzügyi szakemberként teremt értéket. (Ma együtt dolgoztam három költöztetővel, amikor is könyvtáram nagy részét áthelyeztem, és szilárd meggyőződésem, hogy nagy mértékben hozzájárultak az értékteremtéshez az életemben.) A piac (nem pedig az arrogáns merkantilista politikusok) teszi láthatóvá számunkra, ha értéket teremtünk, szabad piacok nélkül ez azonban nem lehetséges.

A kapitalizmus nem csak arról szól, hogy emberek helyi piacokon vajat cserélnek tojásra, mint ahogy az évezredeken keresztül történt. A kapitalizmus lényege az értékteremtés, az emberi energia és találékonyság az emberiség történelme során eddig soha nem látott mértékű mozgósításán keresztül annak érdekében, hogy az átlagemberek számára olyan jólétet teremtsenek, ami a múlt leggazdagabb és leghatalmasabb királyait, szultánjait és császárait is elkápráztatta és megdöbbentette volna. A kapitalizmus a régóta körülbástyázott, kiváltságokon alapuló hatalmi-uralmi rendszerek lebontásáról és a karrier lehetőségének a tehetségek számára történő megnyitásáról szól. A kapitalizmus az erőszak meggyőzés általi és az irigység beteljesülés általi felváltásáról szól. A kapitalizmus lényege mindaz, ami lehetővé tette az életet, így a Te életedet is.

(Az egyedüli eszköz, ami, szemben a mai átlagemberekkel, a királyok, szultánok és császárok rendelkezésére állt, az a mások feletti hatalom, továbbá az a jogosultság volt, hogy parancsolhattak nekik. Rabszolgák által épített és adókból finanszírozott óriási palotáik voltak, amikben azonban nem volt központi fűtés vagy klimatizálás. Voltak rabszolgáik és cselédeik, nem voltak azonban mosógépeik és mosogatógépeik. Futárok sokasága állt rendelkezésükre, nem voltak ugyanakkor mobiltelefonjaik vagy vezeték nélküli internetük. Voltak udvari orvosaik és mágusaik, nem volt azonban érzéstelenítőjük, ami enyhíthette volna szenvedéseiket, vagy a fertőzések gyógyítására alkalmas antibiotikumuk. Hatalmasak voltak ugyan, mai mércével mérve azonban szánalmasan szerencsétlennek tűnnek.)

Egy szó története

A szabad piacok, értve ezek alatt a szűkös erőforrások pontosan meghatározott, törvény által biztosított és átruházható jogokkal rendelkező személyek közötti szabad cseréjének rendszereit, szükséges feltételei a modern világ gazdagságának. Ahogyan azonban arra gazdaságtörténészek, különösen Deirdre McCloskey, meggyőzően rámutattak, ez nem elegendő. Másvalami még szükséges: a szabad csere és a jólét innováción keresztül történő megteremtésének erkölcstana.

Érdemes még néhány szót ejteni a „kapitalizmus” szó használatáról. A társadalomtörténész Fernand Braudel a „tőke” kifejezést a tizenkettedik és tizenharmadik századokat felölelő időszakra vezette vissza, amikor az „anyagi eszközökre, árukészletre, pénzösszegre vagy kamatozó pénzre”⁵ vonatkozott. A „kapitalista” szó általa összegyűjtött sokféle használata kapcsán Braudel tényszerűen megjegyzi, hogy „a szót soha nem használták pozitív értelemben.”⁶ A „kapitalizmus” szó – mint általában visszaélésre, túlkapásra vonatkozó kifejezés – a 19. században tűnt fel, amikor például a francia szocialista Louis Blanc úgy határozta meg jelentését, mint „tőke elsajátítása bizonyos személyek által, mások kizárása mellett.”⁷ Karl Marx a „kapitalista termelési mód” kifejezést használta, az ő lelkes követője, Werner Sombart terjesztette el a „kapitalizmus” kifejezést A modern kapitalizmus című, 1912-ben megjelent nagy hatású könyvében. (Marx munkatársa, Friedrich Engels szerint Sombart volt az egyedüli német gondolkodó, aki valóban értette Marxot. Sombart később az antikapitalizmus egy másik formájának, a nemzetiszocializmusnak, azaz a nácizmusnak lelkes szószólójává vált.)

A „kapitalizmus” és a „kapitalista termelési mód” elleni támadásuk során Marx és Engels megjegyezték, hogy a „burzsoázia” (az ő szóhasználatukban a „termelőeszközöket” birtokló „réteg”) gyökeresen megváltoztatta a világot:

Szűk százévnyi uralma alatt a „burzsoázia” erősebb és nagyobb termelőerőt hozott létre, mint az azt megelőző generációk együttvéve. A természet erőinek az embernek való alávetése, a munkagépek, a kémia ipari és mezőgazdasági alkalmazása, a gőzhajózás, vasutak, a villamos távíró készülékek, egész földrészek megtisztítása művelés céljából, a folyók szabályozása, népességek egészének előbukkanása a semmiből – a korábbi évszázadnak még csak sejtelme sem volt arról, hogy ilyen termelőerő szunnyad a társadalmi munkában.⁸

Marx és Engels nemcsak a műszaki fejlődésen csodálkozott, hanem azon is, hogy egész népességek bukkantak elő a semmiből, ami szembeszökően jelzi a halálozási arány csökkenését, az életszínvonal és az átlagos élettartam növekedését. Az ilyen elért eredmények ellenére Marx és Engels természetesen a „kapitalista termelési mód” lerombolását kívánták, pontosabban azt gondolták, hogy az majd lerombolja önmagát, és utat nyit egy új rendszernek, ami olyan csodálatos lesz, hogy a legcsekélyebb magyarázat is szükségtelen volna annak működésére vonatkozóan. Valójában e rendszer bántóan nélkülözött minden tudományos alapot. Még fontosabb, hogy Marx és Engels a kapitalizmusra vonatkozó kritikájukat (egy kritikát, aminek hatása továbbra is rendkívül jelentős az értelmiségiek körében világszerte, annak ellenére, hogy egyetlen kommunista rendszer sem volt képes teljesíteni ígéreteit) az általuk a kapitalista termelési móddal összefüggésbe hozott burzsoázia kifejezés általuk meghatározott értelmére vonatkozó tévedések sokaságára alapították. A burzsoázia kifejezés alatt egyfelől a „tőkét” birtokló tulajdonosokat értették, akik termelő vállalkozásokat hoznak létre, másfelől azonban azokat az embereket, akik az állam és az állami hatalom nyakán élősködnek, mint ahogy Marx is használta a kifejezést egyik legérdekesebb, politikáról szóló tanulmányában:

A francia burzsoázia anyagi érdekei a legközvetlenebbül pontosan ennek a kiterjedt és rendkívül szerteágazó államgépezetnek a fenntartásával fonódnak össze. Az államgépezet az a rendszer, ami munkát biztosít a „létszám feletti” lakosság számára, és állami fizetésekkel pótolja azt, amit profit, kamat, járadék és illeték formájában nem tud bezsebelni. A burzsoázia politikai érdekei is nap mint nap arra kényszerítették az államgépezetet, hogy növelje az elnyomást, ezáltal pedig az államapparátust és annak erőforrásait.

Egyrészről tehát Marx a „burzsoáziát” azokkal a vállalkozókkal azonosította, akik minden országban egyfajta világpolgári jelleget kölcsönöztek a termelésnek és a fogyasztásnak, akik egyre inkább ellehetetlenítették a nemzeti elfogultságot és kicsinyességet, akik világirodalmat teremtettek, akik a termelőeszközök gyors fejlesztését véghezvitték, és óriási mértékben megkönnyítették a kommunikációt, és akik legyőzték a barbárok makacs idegengyűlöletét a kínált árucikkek olcsó árainak köszönhetően.⁹ Másrészről a „burzsoázia” kifejezést arra a társadalmi rétegre alkalmazta, aminek tagjai az államkölcsönök (azaz az államadósság) feléléséből éltek:

A modern pénzpiac és banküzlet egésze a legközvetlenebbül fonódik össze az államadósság intézményével. A bankok üzleti tőkéjük egy részét szükségszerűen rövid lejáratú államkötvényekben kamatoztatják. Betéteik, azaz a kereskedők és gyártulajdonosok által rendelkezésükre bocsátott, és ugyanezen személyek között szétosztott tőke részben az államkötvény-tulajdonosok osztalékaiból ered.¹⁰

Marx szerint a „burzsoázia” közvetlenül belekeveredett az államgépezet irányításáért folytatott harcba, és élvezte annak előnyeit:

Minden politikai földindulás csak tökéletesítette ezt a gépezetet ahelyett, hogy lerombolta volna. A hatalomért felváltva versengő pártok e hatalmas állami építmény birtoklását tekintették a győzelemhez szükséges fő prédának.¹¹

Shirley Gruner történész szavaival élve: „Marx úgy érezte, hogy a valóságot ragadta meg, amikor rátalált a „burzsoázia” kifejezésre, valójában azonban csupán egy meglehetősen bizonytalan kifejezést talált.”¹² Egyes szövegekben Marx e kifejezést használva azokra az újító vállalkozókra gondolt, akik termelő vállalkozásokat hoznak létre, és befektetnek a vagyonképzés érdekében, míg más szövegekben azokra, akik az állam körül csoportosulnak, az adóbevételekből élnek, a versenytilalomért és a kereskedelem szabadságának korlátozásáért lobbiznak, röviden tehát azokra, akik nem a vagyonképzés, hanem hatalmuk megszilárdítása érdekében fektetnek be, hogy mások vagyonát újra elosszák vagy megsemmisítsék, hogy a piacokat zártan, a szegényeket szegényen, a társadalmat pedig uralmuk alatt tartsák.

Marx és követője, Sombart hatására a „kapitalista” kifejezés használata általánosan elterjedt. Érdemes visszagondolni arra, hogy olyanok terjesztették a kifejezést, akik nemcsak összekeverték a termelő vállalkozói szellemet és a piaci cserét a másoktól beszedett adókon való élősködéssel, hanem támogatták a tulajdon, a piacok, a pénz, az árak, a munkamegosztás és a liberalizmus egész építményének, így az egyéni jogoknak, a vallás- és szólásszabadságnak, a törvény előtti egyenlőségnek és az alkotmány által korlátozott demokratikus kormánynak az eltörlését.

Más sértő kifejezésekhez hasonlóan nemritkán a „kapitalizmus” kifejezést is éppen a szabad piac azon értelmiségi támogatói közül tették magukévá néhányan, akikkel szemben azt negatív értelemben használták. A szó történetének eredményeképpen azokat, akik a „kapitalizmus” kifejezést az általuk támogatott eszmére vonatkozóan, vagy egyszerűen csak egy társadalomtudományi vitára alkalmas semleges kifejezésként alkalmazták, hátrányosan érintették azok a tények, hogy (1) a kifejezést két értelemben is (utalva mind a szabad piaci vállalkozói szellemre, mind pedig az adóbevételeken, továbbá a kormányzati hatalmon és pártfogáson való élősködésre), és (2) szinte mindig határozottan negatív színezettel használták. Néhányan azt javasolják, hogy végképp hagyjunk fel a szó használatával, mert az olyannyira telített egymásnak ellentmondó jelentésekkel és ideológiai színezettel. Ez kétségtelenül csábító megoldásnak tűnik, egy probléma azonban fennmarad. Minden bizonnyal szükséges a gazdasági fejlődéshez annak lehetővé tétele az emberek számára, hogy szabadon kereskedjenek, a nyereségek és veszteségek vezéreljék őket, önmagában ez azonban nem elegendő egy modern világ megteremtéséhez. A „tojást vajra cserélő” emberek modelljét meghaladó modern piacok az intézményi, műszaki, kulturális, művészeti és társadalmi innováció fergetegéből emelkedtek ki, és táplálják azt. A modern szabadpiaci kapitalizmus az újításokat nem csigalassúsággal vezette be évezredeken keresztül, hanem egyre gyorsabban – pontosan ez az, amit mind a szocialisták (mindenekelőtt Marx) és szövetségeseik, a piacellenes konzervatívok olyannyira félelmetesnek találtak a modern világban. Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia című művében Joseph Schumpeter kritizálta azokat, akik szerint „az általában látni vélt probléma az, hogy a kapitalizmus miként irányítja a fennálló szervezeti kereteket, miközben a lényeges probléma az, hogy hogyan hozza létre és rombolja le azokat.”¹³

A modern szabad piacok nem csupán a csere színterei, mint a hajdani vásárok. Előbbieket a teremtő rombolás hullámai jellemezték, ami újnak számított tíz éve, az ma már régi, felváltották fejlettebb verziók, új találmányok, intézményes rendelkezések, technológiák, kölcsönhatási módok, amik korábban bárki számára elképzelhetetlenek voltak. Ez különbözteti meg a modern szabad piacokat a hajdani piacoktól. Véleményem szerint a „kapitalizmus” a legmegfelelőbb létező kifejezés, ami által megkülönböztethetőek a modern világot megteremtő szabad piaci kapcsolatok az azokat megelőző piacoktól.

A kapitalizmus ugyanakkor nem a zűrzavar, hanem egy folyamat eredményeként létrejövő spontán rend formája. (Néhány szerző az ilyen rendeket „eredő rendeknek” nevezi.) A jogállamiság és a jogbiztonság megjósolható állandósága lehetővé teszi az ilyesfajta innovációt. Mint azt David Boaz megjegyezte a The Futurist magazinban közzétett írásában: „Az emberek mindig nehezen vették észre a rendet egy látszólag kaotikus piacon. Még ha az árrendszer folyamatosan a leghatékonyabb felhasználás irányába tereli is az erőforrásokat, a piac látszatra mégis a rend homlokegyenest ellenkezőjének tűnik – csődbe menő üzleti vállalkozások, elveszített állások, egyenlőtlen ütemben gazdagodó emberek, utólag elvesztegetettnek bizonyuló befektetések. A gyors ütemű Innováció Kora még inkább kaotikusnak tűnik majd, hatalmas üzleti vállalkozások emelkednek fel és mennek csődbe minden eddiginél gyorsabban, és kevesebb embernek lesz hosszú távú állása. A szállítás, a távközlés és a tőkepiacok megnövekedett hatékonyságának következtében még nagyobb rend uralkodhat majd a piacon, mint az ipari forradalom korában. A cél az olyan korlátozó irányítás elkerülése, amely elosztaná a többletet, kiegyenlítené az eltéréseket, vagy a piacot valaki által kívánt irányba terelné.”¹⁴

Szabadpiaci kapitalizmus vagy haverkapitalizmus

A „kapitalizmus” kifejezés szocialista értelmiségiek általi kétértelmű használata következtében előállott fogalomzavar elkerülése érdekében világosan meg kell különböztetnünk a szabadpiaci kapitalizmust a haverkapitalizmustól, attól a rendszertől, ami oly sok országot taszított korrupcióba és fejetlenségbe. Sok országban ha valaki gazdag, nagyon jó esély van arra, hogy politikai hatalma van, illetve közeli rokona, barátja vagy támogatója – egyszóval „haverja” – azoknak, akik politikai hatalommal rendelkeznek, valamint arra, hogy az ilyen személy vagyona nem az értékes áruk termeléséből, hanem olyan kiváltságokból származik, amelyeket az állam biztosít egyeseknek mások rovására. Sajnálatos módon a „haverkapitalizmus” kifejezést egyre megalapozottabban alkalmazhatjuk az Egyesült Államok gazdaságára is, egy olyan országéra, ahol csődbe ment cégek adófizetői pénzből történő konszolidációja mindennapossá vált, ahol a nemzeti tőke alig több, mint jövedelemhajhász lobbisták, bürokraták, politikusok, tanácsadók és szimpatizánsaik óriási lüktető raja, és ahol a Pénzügyminisztérium és a Fed kinevezett tisztviselői magukra vállalják, hogy egyes cégeket támogatnak, másokat pedig megkárosítanak. Az ilyen korrupt klientelizmus nem tévesztendő össze a „szabadpiaci kapitalizmussal”, ami egy törvényességen, mindenkit megillető jogegyenlőségen, a választás, a kereskedelem és az innováció szabadságán, a nyereségek és veszteségek vezérlőelvén és a munka, a megtakarítások, valamint a befektetések gyümölcsének élvezetéhez való jogon alapuló termelési és csererendszerre utal, amelyben nem kell elkobzástól vagy azok megszorításaitól tartani, akik az értékteremtés helyett a politikai hatalomba fektettek be.

A szabadpiaci kapitalizmus által okozott változások hullámait a bebetonozott elit gyakran rossz néven veszi. Az ő világnézetük szerint a kisebbségek elbizakodottá válnak, és az alsóbb társadalmi osztályok már nem tudják, hol a helyük. Az ő szempontjukból még inkább megdöbbentő, hogy a szabadpiaci kapitalizmus rendszerében a nők is megkövetelik értékük elismerését. Ezek a történések aláásták a társadalmi státuszt. Az emberek választás és egyetértés, semmint születési vagy társadalmi helyzet alapján alakítanak ki kapcsolatokat. A szabadpiaci kapitalizmus konzervatív gyűlölete, amit műveiben Marx gondosan összefoglalt és bemutatott, az ilyen változások okozta haragot, és gyakran a kiváltságok elvesztése okozta haragot tükrözi. Leo Melamed (a CME Csoport [korábban a Chicagói Kereskedelmi Tőzsde] emeritus elnöke, akinek saját élettörténete, miszerint megszökött a Gestapótól és a KGB-től, majd folytatta a világ pénzügyi rendszerének forradalmasítását, a bátorság és az éleslátás története) saját tapasztalataiból merített, amikor azt mondta, hogy „Chicago pénzügyi piacain nem az számít, hogy ki vagy, vagyis nem személyes származásod, családi eredeted, fizikai gyengeségeid, nemed, hanem azon képességed, hogy meg tudd határozni, mit akar a vásárló, és merre tart a piac. Ezek kissé eltérő dolgok.”¹⁵ A szabadpiaci kapitalizmus melletti voksolás a választás, az innováció és a találékonyság szabadságának támogatása. A szabadpiaci kapitalizmus a változásokhoz való alkalmazkodást, valamint mások szabadságának tiszteletét jelenti, hogy azzal, amijük van, azt tegyenek, amit akarnak. A szabadpiaci kapitalizmus helyet teremt új technológiák, tudományos elméletek, művészeti formák, identitások és kapcsolatok számára, egyet jelent a jólét megteremtése szabadságának támogatásával, ami a szegénység leküzdésének egyetlen lehetősége. (A jólétnek okai vannak, a szegénységnek azonban nincsenek. A szegénység annak az eredménye, hogy nem történik meg a jólét megteremtése, míg a jólét nem abból ered, hogy a szegénység megteremtése elmarad.) Az emberiség felszabadulásának dicsőítését, az emberi lehetőségek felismerését jelenti.

A szerzők, akiknek tanulmányai ezúton bemutatásra kerülnek, különböző országokból és kultúrákból származnak, továbbá hivatásuk és szellemi diszciplínájuk szintén eltérő. Mindegyikük méltatja azt, ahogyan a szabadpiaci csere az erkölcsösségben gyökerezik, és megerősíti az erkölcsös magatartást. A válogatás tanulmányok elegyét tartalmazza: némelyik meglehetősen rövid, némelyik hosszabb, némelyik egészen könnyen érthető, némelyik elvontabb. A válogatásban két olyan tanulmány is megtalálható, amiket e válogatás céljára fordítottak le kínairól és oroszról, és amelyek korábban még nem jelentek meg angolul. Fellelhető benne egy Nobel-díjas író és egy Nobel-díjas közgazdász munkája, továbbá egy olyan sikeres vállalkozóval készített interjú, aki nyílt támogatója az általa „tudatos kapitalizmusnak” nevezett eszmének. A tanulmányok nem sorolják fel a szabadpiaci kapitalizmus mellett felhozható összes érvet, ugyanakkor annak gazdag irodalmába betekintést nyújtanak. (Ennek a gazdag irodalomnak egy rövid ízelítője megtalálható a könyv végén feltüntetett bibliográfiában.)

Miért tartalmaz ez a könyv kizárólag a szabadpiaci kapitalizmust nyomatékosan védő írásokat? Azért, mert a piacon fellelhető könyvek százai, még inkább ezrei irányulnak arra, hogy „kiegyensúlyozott” eszmecseréket kínáljanak, amik azonban valójában semmi mást nem tartalmaznak, csak a jólét megteremtésével, a vállalkozói szellemmel, az innovációval, a nyereség-veszteség rendszerével és általában a szabadpiaci kapitalizmussal szembeni felszólalásokat. Saját pályafutásom során több száz, a szabadpiaci kapitalizmust támadó könyvet olvastam, elgondolkodtam és vívódtam az érveléseken. Ellenben jellemzően nem találni a szabadpiaci kapitalizmusnak olyan kritikusát, aki egynél több olyan szerzőtől olvasott, aki védelmébe merte venni azt. A leggyakrabban idézett szerző, legalábbis a mai angolszász értelmiségi világban, Robert Nozick. Még amikor idézik, akkor is nyilvánvaló, hogy csak egy könyvének egy fejezetét olvasták, mégpedig azt, amiben egy a szabadpiaci kapitalizmus ellenségeit próbára tevő, érdeklődésre számot tartó hipotetikus gondolati kísérletről ír. A legtöbb szocialista úgy gondolja, hogy elegendő egy tanulmányt elolvasnia, és elutasít bármiféle gondolati kísérletet. Amennyiben a szabadpiaci kapitalizmust elítélők egyetlen érvelés elolvasását és elutasítását követően továbbra is érdemesnek tartják a bírálat folytatását, többnyire Milton Friedman, Ayn Rand, F. A. Hayek vagy Adam Smith gondolatai (tényleges idézetet nélkülöző) elferdítéseinek, illetve helytelen idézéseinek egyikére támaszkodnak.

Egy szembetűnő mai példát véve, Michael Sandel harvardi professzor Igazság: Mikor cselekszünk helyesen? című nemrég megjelent könyvében cáfolatát adja a szabadpiaci kapitalizmusnak. Nozick mellett hivatkozik Friedmanre és Hayekre is, ugyanakkor világossá tette, hogy egyiküket sem olvasta. Friedmant az alábbi kérdést feltéve idézte: „Jogunkban áll kényszert alkalmazva megakadályozni őt (valakit, aki nem takarít meg a nyugdíjas évekre), hogy azt tegyen, amit akar?” Ugyanakkor elmulasztotta megjegyezni, hogy Friedman pontosan a rá következő bekezdésben az ilyen kényszer alkalmazását alátámasztó indokokat sorolt, és kijelentette, hogy „érvelésének súlya nyilvánvalóan a körülményektől függ”.¹⁶ (Friedman felidézte a „szabadság vélelmének” klasszikus liberális alapelvét, és szemben Sandel valótlan állításával, nem tett a jogokra vonatkozó feltétlen kijelentéseket.) Sandel azt is állítja, hogy „A szabadság alkotmánya című művében (1960) az osztrák születésű közgazdász-filozófus Friedrich A. Hayek (1899–1992) úgy érvelt, hogy ‘a nagyobb gazdasági egyenlőség elérése érdekében tett bármiféle kísérlet szükségszerűen kényszerítő és romboló hatással van a szabad társadalomra’ ” – egy állítás, amit Hayek valójában soha nem tett. Amellett érvel, hogy a progresszív jövedelem adózás, amiben az adómérték a jövedelemmel együtt emelkedik, összeegyeztethetetlen a törvényességgel, mivel „az arányossággal szemben, a progresszió nem nyújt semmiféle támpontot számunkra arra vonatkozóan, hogy mekkora legyen az adóteher különböző személyek vonatkozásában”.¹⁷ Ez azonban nem azonos azzal, hogy Hayek úgy érvelt volna, hogy a gazdasági egyenlőség elérése érdekében tett bármiféle kísérlet (például különféle segélyek, illetve a gazdagok kiváltságainak eltörlése) szükségszerűen kényszerítő. (Mind Sandel téves állítása, mind pedig leírása arra enged következtetni, hogy arra sem vette a fáradságot, hogy fellapozza Hayek könyvét. Adódik a kérdés, hogy Adam Smith A nemzetek gazdagsága című könyvét úgy mutatta volna be, mint egy a tűgyártásról szóló művet?)

A komoly embereknek ennél jobban kell cselekedniük. Mint e tanulmány és e könyv olvasóját határozottan arra biztatlak, hogy cselekedj jobban! Olvasd el a szabadpiaci kapitalizmus legjobb kritikáját! Olvass Marxot! Olvass Sombartot! Olvass Rawlst! Olvass Sandelt! Próbáld megérteni őket! Engedd, hogy meggyőzzenek! Gondolkodj el rajtuk! Több érvelést olvastam a szabadpiaci kapitalizmussal szemben, mint annak legtöbb ellensége, és úgy gondolom, hogy általában jobban tudnám képviselni az álláspontjukat, mint ők maguk, mert én jobban ismerem. Amit e helyütt kínálok, az a vita másik oldala, aminek sokan még a létezését is alig ismerik el.

Rajta hát! Próbáld meg! Birkózz meg a könyvben olvasható tanulmányokban foglalt érvelésekkel! Gondolkodj el rajtuk! Végül pedig döntsd el Te magad!

Tom G. Palmer, Washington, D.C.