Ízelítő / Tiltott győzelem
A Könyvhéten sikeresen bemutatkozott új könyvünk T.H Fabling sci-fije a Tiltott győzelem. Most részletet is hoztunk az izgalmas cselekményből:
Sötét van, a csillagokat vastag felhőtakaró rejti, az elhagyott katonai reptérre szemetel az eső. Ritka vendég az arizonai sivatagban, jótékonyan elrejti a töredezett betont, a hangárok hiányzó vagy megereszkedett, mozdíthatatlan ajtóit, a törött üvegű, itt-ott bedeszkázott ablakokkal szégyenkező épületeket. Meg minket. A délutáni terepszemle ugyanazt mutatta, mint a műholdképek: enyészetet, pusztulást.
Fekete, csuklyás, vízhatlan kezeslábas, vékony símaszk borítja a testünket, arcunkat, ahogy a valamikori kerítés maradéka mellett fekszünk. Két társam éjjellátó távcsővel figyeli a hangárokat, épületeket, időnként motyognak valamit a gallérjukon levő tűmikrofonba. Francis a nyugodtabb, Sztavrosz Eusztakisz új fiú, érezhetően nehezebben bírja a várakozást. A Tanfolyamon kötelező anyag volt a kalandregények, filmek elemzése. Azokban többnyire óránként van egy-egy verekedés, tűzpárbaj, ilyesmi, a labor tíz perc alatt állapítja meg egy fél rágópapírból a csúnya bűnöző cipőméretét és kedvenc kocsmáját, aki aztán kétszáz golyót lő ki a Hősre, mielőtt jobblétre szenderül, és természetesen a főhős két balhé között boldoggá tesz minden arra járó nőneműt… És persze a bevetés helyszínére csikorgó gumikkal, kiszállás után férfiasan és jó hangosan becsapott ajtóval érkeznek. Na, igen. Ehhez képest még a terepen dolgozó kollégák nagy része is csak a lőtéren veszi elő a fegyverét, a munka oroszlánrésze elemzés, adatgyűjtés, várakozás. Jó, nem túl izgalmas azt olvasni, hogy negyedik órája hasalok a latyakban, miközben a vízhatlan és hőmegtartó ruha nyakánál becsordogáló patakocskák örömmel találkoznak a két mellem közt vagy a derekam táján, előtte meg két órát kúsztunk – másztunk a terep minden kis lehetőségét kihasználva. Bár mi, most úgy tűnik, legalább tényleg fogunk fegyvert használni.
Egyre jobban esik. Ez jó is meg nem is. Jó, mert a bádogon doboló, a fel-feltámadó széltől pászmákban a falaknak csapódó, a lyukas ereszekből csorgó víz jótékony hangfüggönyt ad, csak az a baj, hogy bár minket nem lehet hallani, cserében mi sem hallunk.
Luc a túlsó oldalon, hasonló szerelésben, egy halódó bokor tövében fekszik, vele motyorászik a két pasi.
Francis átadja a csodatávcsövet. – A bal szélső hangár – mondja. A látómező közepe táján, a beszorult ajtó mögött halvány, sárgásba átmenő fényfolt jelenik meg, egy beindított motor lehet. Autóhoz magasan van, valamilyen kisrepülőhöz tartozhat. Mögötte két halvány folt, emberek. Lassan megindul jobbra, aztán kettéválik, majd két éles élénksárga folt lesz belőle, ahogy a gép a szomszédos, ajtó nélküli hangárba ér, és orrával a kijáratnak fordul. A távcső alkalmazkodik a takarás nélküli helyzethez. Most már szépen látszik a kétmotoros Piper Seneca és a benne ülő pilóta, meg a két ember a gép farka mellett. Ők fordították a kijárat felé a Senecát. Az egyik most elővesz egy halvány fényű zseblámpát, lencsével felfelé a gép oldalára tapasztja. Gyenge derengésnél többet nem ad, de legalább valamit látnak. Meg mi is.
Visszaadom a távcsövet.
– Tudsz vele repülni, Méhecske? – hallom a suttogást. Ez Sztavrosz, a két másik nem kérdezne ilyet.
– Tud – előz meg valamelyikük –, csak ahhoz előbb azt a két fazont meg a pilótát kellene hang nélkül eltakarítani, és megtalálni az embereinket.
Mire Sztavrosz válasz nélkül kezembe nyomja a távcsövet, és olyan simán tűnik el mellőlem, hogy csak akkor veszem észre, amikor a hangár ajtaja mellett a falhoz simulva felegyenesedik. A pilóta egy másik apró zseblámpát vesz elő, a fény csak arra elég, hogy a fal mellett a központi épülethez ballagva el ne essen valamiben. Mégis elesik, a valami óvatosan leereszti a földre, majd a nyíláshoz lépve halk sziszegést, elfojtott káromkodást hallat. Jól számol, a másik kettő nem gyanakszik.
– Az ember az orráig se lát, megint elestél, mi? A fenéért kell ez a sötét, kutya se járt erre évek óta, Jens totál hülye – morogja egyikük, miközben kilép a hangárból. Aztán szépen lefekszik a társa mellé. A másikat az én kábítólövedékem küldi aludni. Miénk a hangár.
– Maradj itt, ha bajod esik, nem lesz pilótánk! – súgja Francis, aztán csatlakozik a göröghöz. Nem könnyű itt dekkolni, míg ők kockáztatnak, de belátom, nem csak lovagiasak, igazuk van. A kollégáink nem feltétlen vannak olyan állapotban, hogy kilométereket gyalogoljanak, a Piper gyors és biztos menekülést jelent. Mindenesetre a távcsöves puskát itt hagyták, a rövid cső végén húszcentis hangtompító és lángrejtő. Azért nem szeretném használni. Az altató egy dolog, de lelőni valakit, azt inkább nem. Persze, ha muszáj, megteszem.
Behúzzák az embereket a hangárba. Ha jól sejtem, magukhoz térítik őket, és kiszedik belőlük, hányan vannak, mijük van, és főleg, hol vannak a barátaink. Az, hogy nem beszélnek, kizárt, tudjuk, a kis köpcös nagyon hatékony és meggyőző tud lenni.
Már meg is szólal a fülhallgatóban.
– Előzékenyek a cimborák – mondja –, nem is kell keresni Malcolmékat, távozni készültek, kihozzák nekünk mindkettőjüket. Luc, Méhecske, jó lenne, ha minél kevesebb maradna ránk. Kedvemre lenne a testmozgás, de Malcolmnak és Bártfainak nincs sok ideje, ahogy hallottam.
– Vettem.
– Vettem.
Nyílik a főépület ajtaja, halvány fény szűrődik a betonra. Kis óvatlanok. Bár mindegy, a teljes sötét sem segítene rajtuk. Két alak lép ki, majd másik négy, párosával hoznak egy-egy hordágyat. Végül még két árnyék, hosszú valamivel a kezükben.
– Méhecske, tied a két első! – barátom nem vár választ, háromszáz méterről tüzel, a két hátsó alak hang nélkül elvágódik. Közben az én fegyverem is hozzászól, az elsőként kilépett ember követi a nemes példát. Társa megpróbálja a földre vetni magát, először el is hibázom, de aztán a mozdulat közben egyszerre éri Luc meg az én ismételt lövésem. Remélem, nem lesz sok neki a dupla találat, nem szeretnénk halottakat. A hordágyvivők fel sem ocsúdhatnak, Francis és Sztavrosz kezében is villan a sokkoló, szépen odahullanak a pajtásaik mellé. Nyolcból nyolc. A másik hárommal megvan a focicsapat. De hol az edző?
– Méhecske, ülj be a gépbe, én rajta maradok az ajtón!
Nyugodtan felállok, ha Luc figyel, nem sok esély van, hogy bajom eshet. A terepen nincs senki rajtunk kívül, erről meggyőződtünk, az épületből pedig nagy mázli kéne a főnöküknek, hogy elég gyorsan tüzelési pozícióba jusson és eltaláljon. Meg jó adag elvakultság a próbálkozáshoz, hiszen azzal felfedné magát, azt pedig láthatta, nem lenne számára egészséges.
Odaszaladok a Piperhez. A tank tele, felpörgetem a két motort, gyors checklist, lassan kigurulok a betonra.
Ez biztos nem tetszik az épületben ücsörgő főnöknek, az, hogy Sztavrosz és Francis bemegy az épületbe, gyanítom, még kevésbé. Muszáj körülnézniük, jó lenne a vezért is begyűjteni. Mindenesetre a két legértelmesebbnek látszó tagot meg a pilótát berakjuk a gépbe, a többi itt marad. Majd a helyi rendőrök értük jönnek. Jármű nincs a közelben, amivel jöttünk, az elég messze van, valószínűtlen, hogy megtalálják, meg el sem tudnák indítani.
Az épületben felugat egy gépkarabély. Nekünk nincs olyan, a keresett főnök lehet. Aztán hatalmas robbanás, a maradék ablakok csörömpölve törnek ki, deszkadarabok, törmelékek záporoznak. Meredten nézem a bejáratot. Aztán megjelenik két társunk, kicsit megtépázva, lehajolva futnak a Piperhez.
Luc a biztonság kedvéért beküld két gránátot a nyitva maradt ajtón, aztán ő is beugrik a gépbe. Elég szűken vannak, de kibírják, gondolom mosolyogva. Örülök, hogy megvannak.
– Mi történt?
Mind a két srác vérzik, a görögnek az arca, Francis meg a bal kezével fogja a jobb karját.
– Amikor megtaláltuk az ürgét, épp egy táskába pakolászott. Mellette hevert a stuki. Gyors volt, mint a fene, eltalálta a karomat, pont mikor lőttem. Aztán megláttuk a villogó fényt a detonátoron, és nem volt maradásunk – vigyorog.
Ahogy gurulni kezdünk, Luc felkiált.
– Állj, valamit elfelejtettünk! Sztavrosz, gyere csak! Már másznak is ki a gépből. Pár perc múlva egy szakadt, kicsit füstölgő táskával térnek vissza.
– Mehetünk!
– Az ürge?
Luc csak megrázza a fejét.
A Piper elszakad a földtől, lassan emelkedünk. Igyekszem a radar szintje alatt maradni, nem nagyon tudnék mit mondani egy érdeklődőnek.
– Szép tiszta akció, veszteség nélkül – állapítja meg Francis. Közben barátom bekötözte, szerencsére a golyó simán átment az izmon, rendbe fog jönni.
– Tényleg jók vagytok!
– Csapatmunka volt – mosolyog Luc. – Azért, ahogy Malcolmékat nézem, kicsit bánom, hogy nem éles lőszert használtunk! Azzal a Jens nevűvel is szívesen beszélgettem volna. Kár, hogy felrobbantotta magát!
– Nyugi, főnök – vigyorog Sztavrosz. – A kollégák reggel összeszedik őket, azt hiszem, nem fognak ezek már ártani senkinek!
Igaza lehet, mivel olyan államban állnának bíróság elé, ahol még van halálbüntetés, szinte biztos, hogy elfogadják, nálunk folytassák le az eljárást, ahol nincs halálsor. Az itteniek meg belemennek, jó a kapcsolatunk, ráadásul pontosan tudják, soha többé nem lesz gondjuk a jómadarakkal. A mi kis paradicsomunkból van kijárat a pokolba is.
Bártfai Karesz közben magához tér, mond valamit. Nem nagyon értem, de Luc nagyon elkomorodik.
– Igyekezz emelkedni, beszélnünk kell a bázissal! Úgy tűnik, nincs vége az akciónak, épp csak elkezdődött!
A jókedvünknek annyi, mindenki az elhangzottakon gondolkodik. Úgy látszik, a nagyfőnöknek igaza volt, barátaink elrablása csak tünet.
– Oké, de biztos, hogy elég a beszélgetés? Mert ha felfedez valaki…
Barátom azonnal kapcsol.
– Igazad van, különben is Malcolmnak gyorsan kell orvos, változtatunk. Jelentkezz be valahogy, csak előbb tedd le a gépet, át kell öltöznünk! Meg… a vendégeinknek is ki kell ötölnünk valamit.
Találok egy viszonylag sima területet, épp az autónk mellett. A fiúk ledobják a fekete holmikat, én is megszabadulok a kezeslábastól, maszktól, felvehetem végre a kabala szemüvegemet. A felesleges holmikat a kocsiba rakjuk, aztán a görög lelocsolja benzinnel és meggyújtja. Így már biztos nem lesz mivel elmenekülni a gengsztereknek. Meg a mi nyomaink is eltűnnek.
Felszállás után hívom a Gila River repteret, mentőt kérek és sürgős bevezetést. Eszembe jut a görög matróz, elgondolkodom, ki lesz a harmadik… mert ugye az ilyesmi hármasával jön. Luc közben elküld egy rövid, kódolt üzenetet.
A mentőkérés hallatán az irányító nem kérdezősködik, csak a sérülések természetét mondatja el, a gépen egyébként is amerikai jelzés van, nálunk meg amerikai okmányok, simán leszállunk, amíg ellátják a sérültjeinket, eltaxizok a Senecával, átadom a „csomagokat” a minket váró kollégának, aztán beülök a két fiú mellé a mentőbe, a többiek bérelnek egy kocsit, és jönnek majd utánunk.
Jó sokat ücsörgök a folyosón, mire Luc megjelenik. A társakat feltette egy teherszállítóra, reggelre Lorinon lesznek a csomagunkkal együtt, mi megvárjuk a műtétek eredményét, aztán a Senecával megyünk utánuk. Mint kiderítette, bérelt madár, a tulajdonos nem sokat tud az ügyfeleiről, készpénzzel fizettek, még egy hétig él a szerződés, neki mindegy, ki röpdös vele. Az egyik phoenixi barátunknak elég komoly igazolvány van a zsebében, elintézte, hogy a tulajdonos ne emlékezzen a beszélgetésünkre, és a kórházban se tudjanak meg semmit esetleges érdeklődők. Bártfai velünk jöhet, de Malcolm biztos, hogy még a mi eszközeinkkel együtt sem szállítható legalább egy hétig.
– Tudod, milyen fegyver volt a két gengszternél? – kérdi barátom. – A mi kábítóink növelt hatótávú változata.
Hoppá. Akkor bizony tényleg gáz van, ezek az eszközök elvileg nem is léteznek, ha vannak, akik ilyesmivel szaladgálnak, az azt jelenti, valahol elég csúnya lékünk keletkezett. Méghozzá nem alapszinten. Márpedig innentől nemcsak pár fegyverről, meg ki tudja, még miről szól a történet, hanem áruló van a láncban, és elég magasan. Annak pedig csúnya következménye lehet. Ugyanis nagyon kicsi az esély arra, hogy a pénz motiváljon valakit a szervezetben, szinte biztos, hogy nagyobb játszma kezdődött. Sokkal nagyobb, aminek igencsak komoly tétje lehet. Így már érthető, hogy a főnököt kicsit sem zavarta, ha polgári géppel hoz haza; ha sikerrel járunk, majd elsimítja valahogy, ha nem,… nos, akkor valószínűleg úgyis mindegy lesz.
Luc zsebében megzizzen az új telefon. Megnézi a kijelzőt, aztán válasz nélkül kikapcsolja a masinát, kiveszi a kártyát, az akkut.
– Gyere, indulunk!
– És a barátaink?
– Nyugi, gondoskodnak róluk! Minket vár egy Lear a reptéren.
Kifelé a veszélyes hulladék gyűjtőbe dobja a telefont, egy másikba az akkut. Leint egy taxit, a Union pályaudvarra megyünk. Nagyon szép a lassan százéves épület, kevés van már belőlük, de mi épp csak egy kis kört teszünk, aztán a kijáratnál egy másik taxiba ülünk, és irány a reptér.
A Lear fedélzetén ismerős arc. A tábornok részletesen elmondat velünk mindent, többször belekérdez, csócsálgat egy-egy részletet. Picit se tűnik boldognak. Ha igazam van, meg tudom érteni, valószínűleg a Szolgálat legnagyobb krízisébe tenyereltünk bele. Márpedig abból ítélve, hogy leginkább a rosszfiúknál talált fegyverek érdeklik, és repedezik a legendás nyugalma, nagyon úgy néz ki.
– Rendben, jó munkát végeztek! – mondja végül. – Pihenjenek, megérdemlik!
Szót fogadunk. A gépen sokkal kényelmesebb ülések vannak, mint egy átlagos utasszállítón, valóságos heverővé alakíthatóak. Kihasználjuk.