Vida Gusztáv nemrégiben megjelent kötete vadásztörténeteket tartalmaz. Békés Sándor író, újságíró, vadgazdálkodó az előszóban Vida Gusztáv saját mondatait idézte: „Nyugtalanító, ám mégis erőt adó könyv. Nem megfelelni kell valakinek, valaminek, aktuális elvárásoknak – vallja Vida Gusztáv. – Önmagunkat kell kifejezni. Az agit-propos megoldásban nem hiszek. Visszatetsző arról papolni, hogy milyen remek emberek vagyunk. Ezért fogadjatok el, szeressetek. Legyünk azzá! A hatvanezernyi vadász személyén keresztül változhat meg csak alapjaiban a rólunk kialakult kép. Nos, ez a könyv ebben segít.” Könyv Guru két rövid történetet hozott olvasóinak.

Volt egyszer egy Gencs

Még most is belém mar a mentőautó vijjogása… – Jaj! Baj van! – Akaratlanul is asszociálok a múlt rémületeire, s hogy Édesapámért megy tán. Aztán furcsa megnyugvás árad szét egy pillanatig, majd a szorítás, hogy ugyan… hiszen nincs is már.

…

Ó, mivé lesz az ember… Az a szép gyönyörűséges tekintet, az áll, a mozdulat. Az a sok szép felkínálkozás a lét felé! Görnyedt (öreg), formátlan anyag már. A gondolat, a szellem is keserű. – Hát, mi végre voltam itt?

A gyermekkor…! (Bezzeg ám!) A világ nagy, és megismerhető csoda. Gyönyörűséges szép kihívás, valahogy értünk van, ránk vár, hogy részünk legyen benne, megízleljük, átéljük és felfedezzük. Az ember akkor még biztos benne, hogy valahogy megmagyarázhatatlanul fontos dolga lesz abban, hasznos, értelmes, mégis világraszóló. A részletekkel nem is érdemes törődni. Majd jön, hisz kiváltságunk ez. Az idő végtelen.

Csak nyomja orrát az ember gyereke az alaküveghez… Kint hull a hó, puha, titokzatos, barátságos. S hogy hideg? Akkor még eszembe se jut. Bent ropog a tűz, Édesanyám tesz-vesz. Olyan természetes, mindennek helye van, rend, biztonság. Nekem csak álmodnom kell. Vár valahol kinyitva egy könyv, varázslat, kaland. Mind-mind a részem lesz majd. Sőt.

Néha végtelen álomban telik az idő, jön sorra tavaszra nyár. Néha meg a szív türelmetlen – Jaj siessünk már…! csak lehetnék már ott, hogy azok a mesés dolgok velem történjenek.

(Itt, még télen megállt az idő. Lelassult, nagy dunnapárnáin álmodozott az ember. Még hitte, a világ övé, nyomta orcáját, orrát, lázas szemekkel, hittel a deres ablaküvegnek. Bámulta, leste a puha hóesést. Vagy a nyár… Ahogy nyújtózott a forróság, végtelen. S előttem a mérhetetlen idő, ami csak rám vár.)

És észrevétlen belopódzott a felnőttkor. Eleinte még szilaj csikóként vágtatunk a létbe bele: eszmélés, keresés. A végtelenség érzete. Majd, majd… – Van időm.

S aztán lassan, lassan megkopunk. Most megyek vissza már. Mennék… Keresem a helyem, ahonnan jöttem.

Elnézem a fiatalokat… Ó, az a sok szerencsétlen! Azt hiszik, büntetlenül szórhatják el értékeiket. Most még gazdagok. De a szem, a váll, a szellem majdan megkopik. Napra nap, éjre éj… Hova lesznek virágaid? Csikorog az ízület, a térd, hiányoznak az elpazarolt percek.

S nekem még szerencsém is volt. Még láthattam a volt, letűnt világ maradékát. Egy természetesebb, emberibb létforma morzsáit, a falut, a maga kegyetlen, és mégis szép törvényeivel. Azt a világot, amikor még többé-kevésbé a természet körforgása szabta meg a napi teendőket, azzal férfi, nő, gyerek együtt élt. Lovak, tehenek, igásállatok. Gulyák jártak ki reggelente Szentgyörgytől Szentmihályig a rétekre, a falulegelőre. Lovas kocsik zörögtek, volt falukondája, kondással. Mecsek Pista bá’ hajnalonta tülkölt, s hajtotta ki disznaink a Páskomba.

Hogy miért fáj, mi fáj…? Gondolom, leginkább az emlékek, az a boldog, önfeledt kor, amiben felnőttem.

A falu ott terül el, ahol a Kemeneshát belesimul a Marcal-medencébe, közel a Rába, s a tájat északon a Kisalföld koronázza. Vélem, beidegződés dolga, ez rögzült valamikor. Én sosem szerettem az olyan települést, amelyhez nem tartozott erdő. S csak van, csupaszon a szántó közepibe’. Valahogy olyan anyátlan, magányos. Az erdő, a tó, a folyó hozzátartozik az általam igényelt élettérhez.

Minden tájnak, parcellának neve volt. A Bujdosóba mentünk ki szénát gyűjteni, vagy ha kapáltunk, hát, az a Csapásban esett.

Amikor elkezdtem írni történeteimet, a kifejezés még képletes volt. Annak szántam. Volt egyszer egy… Hogy az a régi világ eltűnt, eltűnik. Azt sirattam. Aztán más értelmet is nyertek a szavak. Hovatovább a gyökereimet kell odahagynom, a házat, az egész hozzá tartozó birodalmat, a vidéket.

Sokáig Édesapámhoz jártam ki, főztem, az udvart tartottam rendben. Aztán Ő is elment. A legitimitása szűnt meg a Háznak. A megmaradt többiek számára, leginkább csak nyűg, elintézendő feladat. Eladni. Hogy valami pénzt lássanak belőle. Apám álma itt szakad meg. De nem, ez valami korábbi álom! Egy régebbi lényé, akit én nem tudok, nem ismerek. Akinek génjei mégis bennem vannak. Valami Ős, a múltból. Amikor még itt, a háznál készültek az eszközök, nem műanyag, eldobható, helyettesíthető. Generációkon át öröklődött. Mér’ fontos ez? Emberibb volt.

Csak az emlékek maradnak.

Gencs… Hogy hol van? Magyargencs…

A világ közepe. Ott születtem, s nőttem fel, ide járok, ha tehetem. Ott a jó. Létem odagyökerezve. És szeretném, ha ott, Bagolyváron porladnék majd el.

Kesző, Keszi, Szalók… a közelben, hát Megyerék jártak valaha.

Tibi, Lajos, Édesapám… a földek, az emberek. Az erdő, a pusztuló ház, a szőlő, a sok nyomorúság… Meg a vidám mosolyok a szívben, ahogy ring a kalászerdő az aranysárga napfényben. Na, jó!

Még egyszer éljetek…

Na, Cézár a mennyekbe…

 Már az nagyon furcsa volt, ahogy kikísért bennünket… Ilyennek még sohasem láttam.

Magyarázatot meg végképp nem leltem viselkedésére. Tél, hideg, kapkodás. Munkahelyemről kértem kölcsön járművet, hogy akkor most vigyem be én Édesapámat a kórházba. Bevett, szokott, kicsit nyűgös a dolog, a háromhavonta esedékes felülvizsgálat. Infúziókúra. Most nem dolgozom. Vizsgáim vannak, csak a kocsiért mentem be.

A megbeszélt időben érkezem. Már rég összekészült, toporogva vár. Karon fogom, a táska, a bot… S tipegünk kifele.

Nyüszög, vonít, elejbénk áll, lábaink közt búvik, s ugat, ugat. Mi az ördög bújt ebbe! Teljesen meglepő a viselkedése, mer’ ily búcsúztatást sosem csapott még. Kicsit mérges – vagyis inkább feszült – vagyok, mielőbb vissza kéne érnem. Ez a bolond kutya meg…

Majd ledönt lábainkról. – A francba… nüm! – kiáltok rá. Az utcaajtót se lehet nyitni tőle, úgy kell az útból eltolnom. Paskolom. – Mésszmá’ na! Karácsonyra itthon lesz.

Mintha édesapám szeme is furcsán csillogna, fényes. A süket kutya, lám! Végül azért csak sikerül kijutni. Az állat meg fel a palánkra, a kerítés résein nyomja ki fejét, lábával nekitámaszkodik, és vadul, tiszta szájból, fejét feltartva ugat… ugat!

Csap… csapp! – rántom be az ajtókat. – Prruunmm! – morran a gép, elnyomva a hangját. Tolatok, majd ráfordulok Pápa fele az útra…

Aztán reggel én megyek be elsőnek. Fáradt, unott arcú nővérek. S mindenütt az elesett, ijedt-kérő szemű emberek. Hírt várnak. Jót, megváltót. Életet. Nem is szeretek bejárni. Valami bűntudat mindőjükért. Hogy én is tehetek róla. – Na, essünk túl… – sietek.

Nyitom az ajtót. Iszonyat… (Ezt már láttam!) Üres ágy, fölfordított, meztelen matrac. A lepedő összecsomózva. Bezárom, csöndben. Fehér, olajos szagú fényesség.

 …

S ahogy jövünk haza…

Szerencsére esik a hó, tompa, csöndes minden, havas, holt világ.

Tárom a kaput, már ott toporog, nyüszít, ugrál… Várja vissza gazdáját. Csak mi. Azért lelkes, tán a szokottnál valamivel visszafogottabb. Mégis örül, táncol, pörög, alig lehet lépni tőle. Rakodunk. A bot, a nejlonzsák. – Na, Cézár! – paskolás a fejre. – Nyiiíí iik… – nyikordul – pang…! – csapom be az ajtót.

Megint maga marad.

Aztán kijöttem pár napra. Takarítok. A kutya egyre szótlanabb. Csak tib-láb, kedvetlen. Figyelmem nem körötte van, mégis szinte lerí bánata. Rossz nézni. Szomorú. Nincs jobb szó.

Napközben, a végén már nem is látható. Visszavonult. Éjjelre sem használja ólját. Ha hívom, hogy enni adnék neki, hasztalan. Valamikor az éjszaka kullog elő, s veszi magához a kajáját. Csak ha autó jön, s fordul be a hídra, élénkül meg. Fut a kapuhoz, csóválja a farkát, készül, figyel. Még marad egy kicsinyt, s aztán vissza megint a sötét levegőtlen kis közléjébe. És így, ezerszer.

 Azt kell hogy higgyem, érzi, megérzi… Tudja. Egyre reménytelenebb. Ha nyitva marad a kapu, azért még a kifekszik a félfa elé. Elvan naphosszat, mozdulatlan. Ott közelebb. Vár, vár, egyre csak vár. Szfinx. Máskor elvolt velem is. Tudta, van, lesz folytatás.

(Legboldogabb tán akkor volt, ha Édesapám otthon, én megjövök… – valahogy megismeri a buszt, amelyiken ülök S jön valamelyik gyerek is, Márti. Hát rohan felénk a járdán, elkerül, túl rajtunk… fordul, köröz, ugrál, farka verdes piszkosul. Majd előrevágtázik, felugrik gazdájára, s vissza megint hozzánk. Vajki kiabál, forog, lökdösi. – Nem, nem, Cézár! – Édesapám is nevet. Leülünk a lilaakác alá, süt a nap.

 Most hiába nyitom, és csapódik be az ajtó, ha megérkezem. Üresen kong. Elém sem jön. Megismeri egyes lépteim.

A szomszédok tartanák (hisz’ hétvégén megjövök). Mégis tudom, a szív bár tiszta, az idő megöli, a gond… Kint a külső kertben, a mogyoróbokor alatt ások gödröt. Fagyos föld. Elbajlódok sokat. Ott tátong.

Oszlik a nép, fakó fények, tor. Kínálás, vacsora… Félszavak, majd csönd, nyomott hangulat. Miklós is bement már a szobába. Magam vagyok csak kint a konyhán. A tűz ropog. Megmelegítem a levest, pörkölt, kolbász, sült hús. Összeöntöm.

Búcsúzás.

Már sötét van. Csillagok, a hold. (Istenem) Tudom a helyit, ott bent hátul, Gyula bácsiék fala, és a garázs között, szűk, dohos, keskeny kis sikátor. Tétovák már a mozdulataim, elnagyoltak. Csipkebokor alatt kell bebújnom, tép, akad a bőrön, nyakamba vág. – Szia, Cézár! Te… Te öreg, vén kutya! – Érzem, hogy hol fekszik a sötétben. Meglapogatom. – Na, vacsora! – Az érintés, a simogatás… Felnyüszít, farka vadul dobol a havon. – Na, jóétvágy…! Jóéjt, szia hát.

Csörög az óra. Hajnal. Még az éj. – Na, Jézus…!

Hideg. Öltözködöm, begyújtok. Kinézek: sötét, s halovány fényű csillagok fenn. Csak húzom időt. Még, még ne…

Még egy feles. S még kitalálok valamit. Tegnap fűrészelték ki a fenyőt a ház elől, elérte már a drótokat. Arról nyesek ágakat le, hátrahúzom, alulra rakom, puha helye legyen.

Már szürkül, sejtelmes árnyak, félhomály. A füstülő, a garázs fala, a csipkebokor… Tapogatózok, lábam testet ér. – Hát itt vagy! – Meleg. Simításomra szűköl. Megrúgom a fémlábost. – Pangg…! – Odanyúlok, üres. Megette. (Jól van.)

Alul minden kő, figyelni kell! – Jól van, jól van, kutya… – Oldalán fekszik. Hálás, bágyadtan még farka is verdes. – Jaj, ne nézz…! – Bal kezemmel takarom le a szemeit. Nagy levegő. – Eridj… eridj, menj gazdád után! – Durrrh! Tarkólövés…

Mozdulat se. Egyből fel a mennyekbe…

Nyalábolom föl. Esetlen test, csúszik, bukik ki karjaimból. Fogom, ölelem, meleg. Tartom, búvok ki a tövisek alatt. Hátra a havon. Nagy, nehéz. Majdnem hányok. Öklendezés jön rám. Feje, válla megindul, nem bírom tartani. Kisiklik, tompán puffan.

Elesek én is – jaj, Cézár… az ég áldjon! – Megfogom mellső lábait, húzom.

A sír.

Belehömbölödik. Csak halkan, puhán. Belefér. Föléje is fenyőgallyak. És a föld, a rögök, az agyagos hideg. Kész. Még havat rá. Vége.

Már nincs Kutya. Minek… kinek?

Vércseppek mindenütt, órákon át seprem, rugdosom. Ágnes asszony…

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A kötet megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.