Krisz ötletei / Megírtam a regényemet. Vajon jó a lezárása?
A történet befejezése az egyik legfontosabb rész, mert ezzel búcsúzunk az olvasótól. A lezáró rész legyen egyértelmű, és legyen elég hosszú, még akkor is, ha sorozatot írunk. Ugye, milyen bosszantó tud lenni, amikor van még egy csavar, meg még egy, meg még egy, pedig már csak tíz oldal van hátra a könyvből? Ilyenkor általában nincsenek is kellő részletességgel leírva a történések, kénytelenek vagyunk újra elolvasni az utolsó oldalakat és végiggondolni még egyszer és még egyszer, hogy akkor mi is történt és jól értettük-e. Hát még milyen utálatos, ha a pár oldalnyi tömény bonyodalom után a jóképű és amúgy vértől csöpögő kém főhős a karjába kapja a titkárnőt és azt mondja: „Én végig tudtam!” És kész, vége, nincs tovább. Az olvasó meg csak néz, mert nem hiszi el, hogy a főhős végig tudta, meg azt sem értjük, hogy most tulajdonképpen mit is tudott, és azt pláne nem értjük, minek ölelgeti az asszisztensét, akit ki nem áll.
Így semmiképp nem szabad befejezni egy regényt. Ha például rejtély volt a témánk, vagy kalandregényt írtunk, akkor a hősnek a végén mindent el kell magyaráznia. Vagy ő személyesen mondja el a főnökének, barátjának stb., vagy a narrátor mesélje el, mi is történt az egyes szereplőkkel. Ha romantikus volt a regény, akkor az olvasó tudni akarja, ki mikor szeretett bele a másikba és miért, mi volt a bonyodalmak oka. Esetleg legyen még egy fejezet, ahol megmutatjuk a két főszereplőt, ahogy egyetértésben és szerelmetesen együtt töltik az idejüket. Ha szépirodalmi regényt írtunk, ahol a főszereplő jellemfejlődésén van a hangsúly, akkor ne bízzuk a véletlenre, hogy az olvasó lássa, hogy a szereplő tényleg megváltozott, vagy legalábbis érti, hogy erre szüksége van, és az olvasó azzal is legyen tisztában, hogy ez a nagy változás miért is következett be.
Kell ez a lezárás, a megnyugvás az olvasónak, hogy jól értette, mi is a könyv vége.
El kell találni azt a lélektani pontot, ahol üt, illetve megnyugvást ad a befejezés. A megfelelő utolsó mondat eltalálása épp olyan nehéz, mint a valóban jó első mondaté. Néha már csak egy mondat kell, hogy igazán jó érzéssel hagyjuk ott az olvasót, máskor meg túlmagyaráznánk, mi is a történet mondanivalója. Ha nem maga az író moralizál, hanem a főhős, és ő csakis olyasmit mond, ami még nem hangzott el, akkor valószínűleg jó nyomon járunk.
Ezen túl figyeljünk rá, hogy minden szálat varrjunk el, amibe belekezdtünk. Akit meggyanúsítanak egy gyilkossággal, arról derüljön ki, bűnös-e. Aki egyetemre ment, az végezze el az iskoláit. Aki börtönbe kerül, arról tudjuk meg, hogy fellógatják vagy csak elzárják. Aki terhes lett, szüljön. Aki hazavágyik, jusson haza. Ha egy szereplőnk elhatározott valamit a könyv elején, ne feledkezzünk meg róla, mutassuk meg, mi lett a céljával. Az olvasót ne hagyjuk lógva a könyv legvégén. Minden kétséget kizáróan adjuk tudomására, hogy a rendőr elkapta a gyilkost, a fiú meghódította a lányt, a sereg bevette a várat. És ha ez még magyarázatot kíván, akkor megfelelő hosszúságban fejtsük is ki mindezt, hogy az izgatott, egyes szavakon esetleg átsikló olvasó agya is biztosan felfogja, mi történt pontosan.
Ezzel együtt szabad sejtetéssel is befejezni egy történetet: amikor a lezáráson túl egy új aspektust villantunk fel. Vegyünk például egy tiniregényt. Ha úgy fejezed be, hogy a lány elégedetten szusszan, mert a fiú végre megcsókolta, kiegészítheted ezt azzal, hogy persze nem biztos, hogy mindez szerelmet is jelent. Ez egy sejtető vég: felvillantja a lehetőségét, hogy a történet valahogy folytatódik. Ha viszont úgy fejezzük be a könyvet, hogy a fiú megcsókolja a lányt, majd azt mondja neki, ne haragudjon, és közben a kezébe csúsztat egy levélkét – az egy függő vég. Lógva hagyjuk az olvasót az egésznek a közepén, hiszen nem arra koncentrál, hogy a gimnazista leány végre boldog, csókot kapott a szerelmétől, hanem arra, hogy a fiúnak van valami titka, és jaj, mi lehet a levélben – de ez csak a következő könyvből derül ki.
Az ilyen függő véget az olvasó gátlástalan becsapásának tartom. És, bár lesznek olvasók, akik az ilyen befejezés után éppen emiatt megveszik a könyvsorozat következő részét, de biztosan lesznek szép számmal, akiket ez annyira frusztrál, hogy nem vásárolnak tőlünk többet, pedig amúgy tetszett nekik a könyv. Az efféle függő véget tartogassuk inkább a fejezetek végére, de ha mégis könyvet fejezünk így be, akkor mindenképpen írjunk folytatást.
Se nem sejtető, se nem függő vég, amikor akcióval fejezzük be a könyvet. Gondolkodnivalót adunk az olvasónak, amikor úgy hagyjuk ott, hogy a főhős szó szerint kisétál a képből. Szubjektív véleményem, hogy kellemes becsukni azt a kötetet, ami ilyesmi módon fejeződött be:
„Létem minden jól ismert tárgyát szemügyre vettem. A házakat, az utcákat, a fákat. A fagyizót és a butikokat. Ujjaimmal ismét végigsimítottam a papírlapon. Csak én tudtam, hogy minden valószínűség szerint én vagyok az ország legboldogabb fickója. Ráadásul teljesen ingyen. Mélyet szippantottam a langyos nyári levegőből. Gondoltam, jólesne egy fagyi. Miért is ne ennék épp mentolos csokit és málnát, a két kedvencemet?”
(A részlet Jonas Karlsson: A számla c. könyvének befejező bekezdése.)
Szintén jó ötlet, ha párbeszéddel fejezzük be a könyvet, valami olyannal, ami gondolkodnivalót hagy maga után mint például a Hűbele Sámuel P. G. Wodehouse-tól:
„– Ha mindenki olyan volna, mint Ön, uram – mondta végül a rendőr mély torokhangon –, máris jobb lenne a világ.
– Szerintem a világ már ennél jobb nem lehetne – mondta Sam. – Jó éjt.
– Jó éjt, uram – mondta a rendőr.”
A rend kedvéért nézzünk meg egy „minden jó, ha a vége jó” típusú klasszikus lezárást Stendhaltól (A pármai kolostor):
„Párma börtönei üresen álltak, a gróf határtalanul gazdag volt, V. Ernestót imádták alattvalói, uralmát a toscanai nagyhercegek idejéhez hasonlították.”
A könyv befejezésénél, a megoldásnál is kerüljük a kliséket, csakúgy, mint a kezdésnél vagy a történet során bármikor.
Legyen váratlan, ami történik, amennyire csak lehet.
Főleg akkor, amikor egy titok derül ki a könyv végére, találjunk ki valami olyasmit, amire az olvasó nem számít. Ennek persze ahhoz is köze van, mit sejtetünk a könyv során. Ha például két fiú verseng egy lány kegyeiért, és a könyv végig olyan megjegyzéseket tartalmaz, hogy az egyik fiút mennyire kedveli a lány, akkor meglepő lesz, ha végül mégis a másikat választja. Ha ezt a változatot írjuk meg, nagyon kell figyelni, hogy tulajdonképpen ott legyenek a nyomok, hogy a lány szívből mégis a másik srácért volt oda – az első fiút inkább testvéreként szeresse és esetleg az is derüljön ki, hogy ők tulajdonképpen unokatestvérek.
Különbözzünk a többi könyvtől is. Például klisé, amikor a könyv végére kiderül, hogy a hős azért olyan, amilyen, mert gyerekkorában egy felnőtt molesztálta. Szintén klisé, ha a konfliktus úgy oldódik meg, hogy az antihős „véletlen” meghal. Az antihős, azaz a főszereplő ellensége, legfőbb ellenlábasa kizárólag szemtől-szemben csatában, párbajban, a hős kezétől eshet el. Az is klisé, ha meglévő kapcsolatról írunk és a befejezésnél belép a harmadik fél, így vetve véget a kapcsolatnak és a könyvnek. Sőt, az is klisé, ha a titoknak, amit sejtetünk a könyv elején, van egy banális, egyszerűen kitalálható megoldása – és a könyvnek is valóban ez a vége. Vegyük a fáradságot, találjunk ki valami eredeti okot, megoldást!
Összefoglalásul, a jó lezárás tehát:
• elég hosszú,
• mindenre magyarázatot ad,
• de nem magyaráz túl,
• megnyugtató, legfeljebb megcsillantja a folytatás lehetőségét (nincs függő vég),
• jó, ha akcióval fejeződik be,
• jó, ha elgondolkodtató párbeszéddel fejeződik be,
• nem hiteltelenül meglepő,
• nem klisés megoldást ad, hanem valami eredetit.
Borítókép: Rodion Kutsaev / Unsplash.com