Lapmargó / A tömegember embertelensége
Závada Pál: Egy piaci nap
„Erőteljes konszenzus lett az országban, hogy úgy tekintünk a történtekre, mint egy tömegszerencsétlenségre, például egy földrengés áldozataira, akiket maga alá temetett a történelem. Fáj nekünk, de hát mit tehetünk? Nincs vele dolgunk, legfeljebb mostantól jobban kell figyelnünk a földrengésjelző készülékeinket, vagy jobbakat kell készítenünk. Aztán elkezd felmerülni a gondolat, hogy nagyon is van dolgunk vele. Bizonyos tekintetben azért tartunk itt, mert az elmúlt évtizedekben azt gondoltuk, hogy nincsen”. Egy páros-interjú során fogalmazott így Závada Pál, amikor a Könyves Blog őt és egy másik – rokon – tényregény, az Orgia szerzőjét, Zoltán Gábort együtt faggatta témaválasztásáról.
Nem kell hozzá sok, hogy a kíváncsi olvasó – ha nagyon akarja – gyorsan beazonosíthassa Závada főszereplőit, vagy a regénybeli Kunvadas valódi helyszínét, Kunmadarast. A falubeli Hadnagy Sándor leventeoktató alakjában is meglehetősen könnyen lehetne „ráismerni” egy bizonyos Nagy Jánosra, ahogy feleségére, a regénybeli elbeszélőre is. Ehhez „csupán” elő kellene venni Vörös Éva, Pető Andrea, Apor Péter folyóirat-tanulmányait, vagy mondjuk Csősz László internetes közleményét az egykor hatalmas visszhangot keltett és ádáz politikai vihart kavart, majd a feledés homályába szorított 1946-os vérvádas zsidólincselésről.
Az efféle „összehasonlító” kutakodásnak azonban, legalább is a regény szempontjából nincs sok értelme. Másról, sokkal többről van itt szó. Olyasmiről, amire a történettudomány sose képes, s ami nem is feladata: az emberi (és embertömegi) viselkedés írói mélylélektanáról.
A szociográfia élvonalából az irodalom élvonalába beérkezett Závadától megszokhattuk, hogy az őt ihlető „nagy” történések leírásában, ábrázolásában az utolsó morzsáig hiteles. A történtek, főleg a történelmi események valósághűsége az író számára alapvető szükséglet, ha úgy tetszik, trambulin a szépirodalomhoz. Így volt ez már a húsz évvel ezelőtti Jadviga párnájában is, s még inkább összetéveszthetetlen írói jellemvonássá lett A fényképész utókorában, az Idegen testünkben, vagy az Alföldi-féle Nemzeti Színházban bemutatott Magyar ünnepben.
És nincs ez másként most, az Egy piaci napban sem. Az 1946. májusi kétnapos kunmadarasi pogrom úgy történt, ahogy az a regényben felkavaró részletességgel olvasható: a nagypolitika által heteken át heccelt fékevesztett sokadalom elállatiasodottságával. Bár ez a jelző, vélhetően sértő az állatokra nézve: az áldozatot röhögcsélve megalázni, kínozni alighanem csak az egymást is kegyetlenségre hergelő emberek képesek.
Három halott, 15 félig agyonvert zsidó – elenyésző, majdhogynem szóra sem érdemes tétel ez a borzalmas XX. századi sok tízmilliós áldozati számvetésben, Kunmadaras mégis történelmi szimbólummá vált, a nagy világégés és a holokauszt után ott és akkor voltak először (és újra) halálos áldozatai a Magyarországon ismét végigsöprő s pogromba torkolló antiszemitizmusnak.
A történettudomány, ha meglehetős késéssel is, de nagyrészt feltárta az 1945-1946-os zsidóellenes atrocitások históriáját. Előbányászta a bizonyító erejű iratokat, egybevetve azokat jó néhány ellentmondást is feloldott, rátalált az előzményekre, kimutatta, vagy legalább is valószínűsítette az okokat és a következményeket.
Závadánál mindez „csak” a kiindulópont, hiszen regényének megírásakor közreadásakor korántsem ismeretterjesztői, felvilágosítói hevület vezette (miközben, mellékesen, mint említettem, ennek a „feladatának” is eleget tett). Őt a konkrét történetben is az örök kérdés,
az örök emberi (mondhatnám persze, az embertelen) viselkedés megfejthetetlen talánya izgatja,
s az a mechanizmus, amely a felelősség fel nem ismerését, elhárítását „segíti” elő.
Ehhez, keresve sem találhatott volna Závada jobb főhőst, mint regénye elbeszélőjét, a valóságból és az írói fantáziából gyúrt Hadnagy Sándornét. Kunvadason és a regény-országban minden az ő szemszögéből látszódik. Az áldozati nézőpont ilyetén „megkerülése” többszörös írói telitalálat, hiszen Hadnagyné maga is áldozat, miközben sodródó cinkos is, mert – férjféltésből, rettegésből – néma marad, amikor módja és talán lehetősége is nyílna az üres részvétnél többre, a szólásra, s olykor még az érdemi cselekvésre is. Amelyre, kérdi kimondatlanul is a regény, vajon ma mennyien vállalkoznánk, vállalkozunk?