Ha ezeket a lépéseket követi, könnyedén regénnyé formálja az élettörténetét
Sokaknak a legkézenfekvőbb írói nyersanyaga a saját élete. Nem véletlenül nagyon népszerű műfaj az önéletrajzi ihletésű regény. Ennek definíciója első megközelítésben igen egyszerű: olyan eseményeket mesél el, amelyek megtörténtek a szerző életében, de a történet nem minden szereplője, eseménye valós. Innentől kezdve viszont az író igen tág határok között mozoghat, hiszen a sztorit mesélheti ő maga is (vagy egy őt szimbolizáló szereplő), követve a ténylegesen lezajlott eseményeket, de bánhat teljesen szabadon is a realitással és a fantáziájával, mindössze néhány valós elemet felhasználva az életéből. Akárhogyan is, a cselekményszövés közben mindig segítségére lehet a valóság, bátran támaszkodhat rá, vagy el is rugaszkodhat attól. De hogyan vágjunk bele és mire ügyeljünk, ha önéletrajzi ihletésű regényt akarunk írni?
Legyen egy központi figura
Mivel ez is regény, természetes, hogy van főszereplője. De ez a központi alak még egy ilyen regénynél sem feltétlenül azonos az íróval, bár kétségkívül ez a leggyakoribb megoldás. Nyugodtan lehet azonban egy ismerősünk, barátunk, akinek a szemszögéből meséljük az életünk történetét, vagy egy teljesen kitalált figura, aki ugyanazokkal, vagy nagyon hasonló eseményekkel szembesül, mint annak idején mi magunk. Ez utóbbi megoldás sokszor segíthet is életünk regényszerűvé alakításában, hiszen ha nem „mi” vagyunk a főszereplők, kevésbé igyekszünk görcsösen ragaszkodni a történtekhez, szabadabban alakítjuk a fantáziánkkal is a cselekményt. A lényeg azonban, hogy a leginkább a regényírás szabályaihoz ragaszkodjunk, és a központi figura valóban főszereplőként viselkedjen az elbeszélés keretein belül, legyenek céljai, és legyen valamilyen konfliktus, amivel meg kell küzdenie.
Támaszkodjunk az emlékeinkre
Az a jó az önéletrajzi regényben, hogy a történet kulcspillanataihoz a saját emlékeinket, érzéseinket idézhetjük fel. Éppen ezért az emlékezetünk nagyon fontos szerepet kap egy ilyen alkotói folyamatban – még ha nem is pont ugyanazokat az eseményeket meséljük el, nem is ugyanabban a sorrendben. A főbb konfliktusoknak ugyanis valószínűleg köze lesz a velünk egykor történtekhez, ezért érdemes újra, igen alaposan felidézni, hogyan is zajlottak a dolgok, mit éreztünk, mit gondoltunk közben. Jó módszer, ha mindenekelőtt valamilyen negatív érzést idézünk fel, hiszen még ha happy enddel is ért véget a sztori, valamilyen konfliktusra szükség van az olvasó érdeklődésének fenntartásához. Ha tehát például ez a negatívum egy szerelmi csalódás volt, emlékezzünk vissza, hogy milyen körülmények között került rá sor, kik voltak a szereplők, milyen érzések kavarogtak bennünk és hogyan tudtunk egy idő után felülkerekedni a nehézségen. Ez a felidéző folyamat egyrészt azért is fontos, hogy a főszereplő érzéseivel, reakcióival tisztában legyünk, de nagyon hasznos azért is, mert a többi szereplő motivációit, megnyilvánulásait is világosabban fogjuk látni.
Keressük azt, amit nem tudunk
Az önéletrajzi regény segít felfedezni saját emlékeink hiányosságait is. Merthogy az emlékezés nagyon sok esetben torzítást is jelent, és – bár nem szívesen valljuk be – sokunk egészíti ki a fantáziájával, a vágyaival azt, ami már a múlt homályába veszett. Az önéletrajzi regény lehetővé teszi számunkra, hogy a alegnagyobb szabadsággal felfedezzük mindazt, amit nem értünk az emlékeinkből (például, mert hiányosak, vagy sosem mondták el nekünk a miérteket), és olyan történetet hozzunk létre, amelynek van értelme. Ez a megoldás akár katartikus is lehet, hiszen – legalább a fantázia szintjén – választ kaphatunk (adhatunk) azokra a kérdésekre, amelyek régóta izgattak minket. Ha tehát van kedvünk, írjunk olyan regényt, amely azt tárja fel, amit nem tudunk a saját életünkről, és csak akkor elégedjünk meg a végeredménnyel, amikor valamilyen formában megnyugtató választ nem adtunk magunknak ezekre a kérdésekre, hiányokra. (Vagy nem alkottunk olyan paradoxont, amelyet békességben el tudunk fogadni.)
Figyeljünk a ritmusra
Ennél a műfajnál könnyű abba a hibába esni, hogy az ember csak a szereplőkre, eseményekre, ok-okozatokra ügyel, miközben elhanyagolja a történet ritmusát. Pedig egy jó regénynek kulcseleme, hogy milyen ütemben zajlanak az események, mikor történnek a fordulatok: ezen múlik, hogy mennyire lesz hatásos. Ne féljünk attól, hogy nem mesélünk el lineárisan mindent, az elejétől a végéig! Ne akarjunk mindent részletesen elmondani, kifejteni! A lényeg, hogy az író külső szemszögéből tudjunk rátekinteni erre a történetre (is), ne pedig az átélő szenvedélyével, hiszen csak így fogjuk tudni megadni a cselekmény megfelelő lendületét. Ne ijedjünk meg, ha ez csak egy többedik szerkesztési fázisban sikerül!
Adjunk időt az utómunkára
Az önéletrajzi ihletésű könyveknél más műfajokhoz képest valószínűleg nagyobb szükség van az utómunkára, szerkesztésre. Az első változat elkészítése után tudunk ugyanis igazán távolságot venni a szövegtől, hogy valóban regénnyé formáljuk a hozzánk érzelmileg közel álló szöveget. Ilyenkor lehet a részleteken jobban dolgozni, például egyes helyszíneket jobban leírni, egyes szereplőknek nagyobb mélységet adni (kibontani a személyiségét). De ilyenkor figyelhetünk fel (és javíthatunk ki) olyan hibákat is, amelyek abból adódtak, hogy túlságosan bevonódtunk a történetbe, és nem voltunk elég objektívek, vagy, ha úgy tetszik, fikciósabb szemszögből tudunk rátekinteni. Ebben a szerkesztési munkában segíthet például, ha hangosan felolvassuk magunknak a szöveget (ez egyébként bármelyik szöveg szerkesztésénél nagyon hasznos), mert így jobban tudunk olvasóként viszonyulni hozzá.
Borítókép: Vince Fleming / Unsplash.com