Lapmargó / Árulkodó adattár
Főkonzulok, követek és nagykövetek, 1945-1990.
Szerkesztette: Baráth Magdolna – Gecsényi Lajos
Elsőre unalmasnak tűnő, de kifejezetten jól forgatható, tanulságos és böngészésre csábító kiadványt adott közre a szerkesztőpáros. A kötet fő szenzációja: több száz főrangú diplomata, gyakorta másutt fellelhetetlen életrajza vált hozzáférhetővé, mégpedig a leghitelesebb helyről, a Külügyminisztérium egykori Humánpolitikai Főosztályának iratanyagából, amelyet ma már a Magyar Nemzeti – leánykori nevén: Országos – Levéltár őriz. A lexikon szócikké sűrített biográfiai adatok elé Baráth Magdolna kismonográfiányi tanulmányt írt a külkapcsolatok alakulásáról és a folyamatosan változó apparátusról.
Ezt követi az úgynevezett archontológia, vagyis országos bontásban is nyomon követhető, kik és mikor váltották egymást a külföldi külképviseleten (nagykövetségen vagy „csak” főkonzulátuson), mikor és mely országokkal volt, illetve szünetelt a diplomáciai kapcsolat.
E 300 oldalas mű
ékes bizonyítéka annak, hogy az internet korában is mennyire van, lehet helye egy (ki)nyomtatott adattárnak.
Pedig elvileg minden ellene szól: a speciális életrajzi lexikon információi korántsem véglegesek – és hadd tegyem hozzá, tévedésektől sem mentesek. Ám még a tévedései is nagyon árulkodóak, hiszen azok a „törzsanyagból”, vagyis a Külügyminisztériumból származnak.
Mindezekre csupán egy példa az 1956-ban Lev Konduktorovként elhíresült Kós Péter históriája. A washingtoni követség és a magyar ENSZ Képviselet megbízott vezetőjéről a forradalom sajtója úgymond kiderítette, hogy valójában nem is magyar, hanem szovjet állampolgár, s a Kós is csak felvett neve. A leleplezés az után történt, hogy Kós október 28-án, csatlakozva a szovjet fődelegátushoz, a Nagy Imre-kormány nevében tiltakozott a magyar belügyekbe való beavatkozás ellen. A szövevényes történet részleteit mellőzöm. (Akit netán érdekel, annak Az átkos múlt hetek című húsz évvel ezelőtti könyvemet ajánlom.) Az viszont tényként szögezhető le, hogy Kósnak, az adattár állításával szemben – nem Lev Konduktorov volt a születési neve, hanem Raab Leó.
A diplomáciatörténeti kutatásokhoz, a szocializmuskori elit behatóbb vizsgálatához a megjelenése pillanatától megkerülhetetlen és valóban hiánypótló könyv, persze, néhány éven belül bizonyosan elavul, hiszen adatait napról napra kiegészítik, pontosítják majd a témával foglalkozók. Ám ezek mit sem változtatnak majd azokon az összefüggéseken, melyeket éppen az az összeállítás mutatott fel először és nagyon plasztikusan. Azt például, hogy az alcímben jelzett időszakban, 45 év alatt mindössze négyszáz diplomata váltogatta egymást a mintegy másfélszáz magyar követségen.
Rendkívüli követként és meghatalmazott miniszterként utazott Moszkvába 1945 októberében a Horthy-korszak meghatározó történésze, Szekfű Gyula, aki bizalmasai körében úgy fogalmazott, hogy a Vörös Hadsereg által felszabadított Magyarországra a töröknél is borzalmasabb hódoltság vár ismét. E váteszi jóslatában csupán az időpontot tekintve tévedett, az viszont máig kérdés – feszegetik újabban a történészutódok –, hogy e tudás birtokában miként vállalhatott politikusi – és bűnösnek tekintett rezsimet legitimáló – szerepet a tekintélyes férfiú.
Efféle morális problémái a rendszerváltásig őt követő 12 nagykövetnek már nem voltak.
Budapestet képviselni a nagy testvér országában csak a legmegbízhatóbb kádereknek adatott meg, s a Moszkvát-járt fődiplomaták számára a poszt nem egyszer jelentett ugródeszkát a hatalom még felsőbb köreibe. Molnár Erikből például újabb és újabb tárcák élére kerülő jolly-joker miniszter lett, Münnich Ferencből miniszterelnök, Marjai Józsefből a magyar szocialista gazdaságpolitika tótumfaktuma, Szűrös Mátyásból pedig a Kádár-párt külügyi titkára, országgyűlési elnök, a rendszerváltás pillanataiban ideiglenes köztársasági elnök, majd – önminősítése szerint – antikommunista ellenálló. A Kádár-korszak utolsó moszkvai nagykövete, Rajnai Sándor vezérőrnagy pedig, mondhatni egész életében ingázott a szovjet főváros és az általa különböző posztokon irányított magyar politikai rendőrség között.
S a moszkvaihoz hasonló szúrópróbákat a más országokba akkreditáltak lajstromával is végezhetünk. Franciaországban például, amikor a legendás külügyér, Auer Pál tiltakozásképp lemondott posztjáról, azt egy volt köztársasági elnök, Károlyi Mihály vállalta el, az utána következő követek és nagykövetek esetében az alkalmasság kritériuma szinte a súlytalanság lett. S Izraelbe 1967 és 1989 között még ez sem „kellett”, merthogy az arab-izraeli háború után Magyarország – szovjet intenciót követve – befagyasztotta az addig is csupán ideiglenes ügyvivői szinten tartott diplomáciai kapcsolatokat.
<hr />
<a class=”reklamgomb” href=”http://adlibrum.hu/konyvkiadas.html” target=”_blank”>Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!</a>