Lapmargó / Az ellentetje sem igaz
Nyerges András: Reciprok
„Ha ez a regény jó, akkor ezt a regényt nem Granicsári írta. – Ki más írta volna? (…) – Sajna biztosat csak akkor mondhatok, ha megnéztem melyik kiadó adta ki. … – A Szépirodalmi. Ettől okosabbak lettünk? – Én igen, tudniillik megint az történt, ami mindig történni szokott, ha egy kézirat, amit odafent politikailag fontosnak tartanak, annyira rossz, hogy még a célnak sem felel meg. Ilyenkor irányítják a Szépirodalmiba, és mire onnan kikerül, szinte elfogadható lesz. (…) Ennek a kiadónak van egy lektora, Czupri Áron, aki bármiből tud bármit csinálni, szarból vajat, fércműből sikerkönyvet, lapos brosúrából új magyar szatírát. Kapiskálják már, hogy miként jött világra a Fenékig tejföl?”
A fenti párbeszéd idézetet Nyerges András új, az 1960-as évek legelején játszódó vérbeli szatíraregényéből metszettem ki. Abból a részből, ahol az irodalmi berkek jó ismerője, a Rákosi-korszakban József Attila-díjasként tündöklő, majd levitézlett, az új, a kádári érában a megnyerendő értelmiségi szerepét eljátszó Sunyó Sándor világosítja fel a Brasil eszpresszó törzsvendégeit, valójában mi is történik a színfalak mögött.
A presszóbeli mindentudó – ám outsider – hitetlenkedőket az sem győzi meg, hogy a regénybeli regény szerkesztőjének nevét Sunyó „kapásból” megmondja. A mai – az irodalmi berkek egykori legendáit már ismerő – olvasó gyorsabban kapcsol. Hát persze, volt az a Czibor János, akiről sokan és sokszor mondtak ezt, azt, legfőképp azt, hogy ivott, s hogy tényleg minden stílben játszott, vagyis írt, ha ráparancsoltak, ha megfizették, ha nő volt a dologban, ha …, ha …(ez nem a nevetés jelzése, hanem a talányé). És e szépirodalmis lektor, mint ahogy az a róla szóló lexikon-szócikkben is olvasható, 1961-ben lett öngyilkos, éppen akkortájt, amikor a Nyerges-regény játszódik, s benne Czupri Áron halála meglehetős bonyodalmakat okoz.
Belátom, soványka „leleplezés” ez. Valójában nem is annak szánom, hanem inkább jelzésnek: Nyerges, a kölcsönvett „rögvalóságot” stilizálja át, vasalja bele regénye szövetébe, ezzel teremt olyan új világot, amely már összetéveszthetetlenül nyergesi.
Mondhatni irodalmi, a pre-Kádár-kor szellemi zűrzavarának színrebontását, (vagy inkább:) élve- és halvaboncolását adja. A könyvet az írót ismerő-kedvelő nagyérdemű olvashatja akár úgy is, mint az önéletrajzi ciklus következő darabját. Az örökkön zakatoló agyú, gyermeki naivitással, furfangossággal és az ellenséges külvilágtól való (elő)rettegéssel monologizáló főhősben, Hóka György költőben ugyanis nem nehéz ráismerni a szerzőre. Aki ezúttal nem a főszereplő, „csak” figyelő krónikása a látszólag egyszerű históriának: egy korántsem tiszta múltú „parasztproletár” író elevenbevágó, persze azért óvatos szatíraregényével berobban a „hallgató írók” teremtette légüres irodalmi térbe. Mint utóbb kiderül, Granicsár nyersanyagából valóban a briliáns képességű, ám amorális szövegbarkácsművész Czupri faragott sikerkönyvet. A korántsem hamvaskorában felkapott új üdvöske azonban csak igen rövid ideig fürödhetett a kapott dicsőségben, hamarosan alázuhant, mert…
De nem csak a poénlelövés miatt nem folytatom, hanem azért sem, mert nem is a történet a lényeg.
Az „ördög”, a hatalmi-irodalmi-gépezet működése a plasztikusan ábrázolt mikrotörténések garmadájában rejlik,
például abban, hogy mennyire meg lehet valakit alázni egy irodalmi díj harmadik fokozatával. Ezt tökéletesen bebizonyítja a parodisztikus, a dolgokat végsőkig facsaró hajlamát ezúttal is maximálisan kiélő Nyerges, aki nem spórol: szinte minden oldalra adagol kuncognivalót. A történet végére azonban az olvasó megérti és osztja a szerző keserű-józan végkövetkeztetését: az ellentetje, a reciprokja sem igaz semminek.