„Megéri erőt venni magunkon és belevágni izgalmas utazásokba”

„Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen vaskos kötet lesz belőle” – idézi fel rendhagyó útikönyvének megírási folyamatát Laczkó Zsuzsa. A Könyv Guru Kiadónál megjelent Túl a negyvenen – Úti élmények, úti kalandok negyven országban című kötet szerzője arról is mesél, hogy miben segítette a pandémia a könyv elkészültét, miként képes felidézni ilyen részletesen évtizedekkel ezelőtti úti élményeket, mi volt a legcikibb esete utazásai során, és hogyan győzte le buszfóbiáját.

Bár naplót szokott írni az utazásairól, de könyvet most állított össze először az élményeiből. Mi volt a kiváltó ok vagy motiváció, hogy belevágjon egy több mint 500 oldalas kötet megírásába?

Imádok utazni, ez, azt hiszem, nyilvánvaló. Ez a könyvemnek az alapja. Mások utazási élményeiről is szívesen olvasok már gyerekkoromtól. Anyukámnak járt a Nők Lapja, az Utazás rovatát olvastam el először, majd Fehér Klára, Vadas Zsuzsa és más nagy utazók kalandjait. De a könyvírásnak másfajta előzményei voltak. Szakmai könyveket írtam korábban, nyelvtanárként vizsganyagokat, majd a magyar mint idegen nyelv tanáraként készségfejlesztő gyakorlókönyveket készítettem a Debreceni Nyári Egyetemen. Próbálkoztam elbeszélésekkel is, és álnéven néhány romantikus női regénnyel, amit magánkiadásban adtunk ki. Ennek a könyvnek a közvetlen motivációját Medgyes Péter Világgá mentem című kötete adta. Kedvet kaptam, hogy én is megosszam másokkal az utazási élményeimet, tapasztalataimat. A pandémia idején, amikor nem lehetett utazni, a régi emlékekbe menekültem, és akkor kezdtem el írni ezt a könyvet. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen vaskos kötet lesz belőle.

Milyen típusú naplót szokott írni utazások közben? Csak címszavakat szokott egymás mögé vetni, vagy részletesen idézi fel az élményeit? És mikor van erre ideje: még menet közben, vagy már itthon?

Ez változó, mikor mire jut időm. Régebben – akkor bizonyára több energiám volt, és jobban be tudtam azt osztani – mindig részletes naplókat írtam. Különösen, ha ketten utaztunk a férjemmel. Akkor napközben is vittem magammal a kis füzetecskémet, és ha valahol várakozni kellett, vagy pihengettünk egy parkban, esetleg a vonaton utaztunk, gyorsan előkaptam a noteszt, és lejegyeztem az addig történteket. Ha erre nem adódott lehetőség, esténként vagy másnap mindenképpen pótoltam. Igyekeztem naprakész lenni a jegyzetelésben. Előfordult, hogy a vicces vagy érdekes sztorikat is ott, frissen, melegében leírtam. Amikor barátokkal vagy csoporttal utaztunk, erre nem mindig jutott idő, akkor maradtak a címszavak, egy-két emlékeztető mondat, és itthon pótoltam a hiányokat.

A napló csak részben adhatja vissza az élményeket, helyszínek varázsát. Mennyire kellett kiegészíteni ezeket a könyvhöz? Mi mindennek kellett még utánanéznie, vagy esetleg egykori útitársaival beszélgetnie, hogy összejöjjön a megfelelő mennyiségű anyag?

Teljesen igaza van: a naplóban nem szerepelnek azok a konkrét kultúrtörténeti információk, amikről a könyvben szó esik. Az adatokat természetesen pontosítottam könyvekből, internetről. Ráadásul hadilábon állok a számokkal: a dátumokat és az egyéb ilyen jellegű információkat meg kellett keresnem, többször is ellenőriztem őket, pontosíttattam a párommal. Szerencsére még elég jó a memóriám, és mivel vizuális típus vagyok, nagyon sok helyszínt vagy megtörtént esetet fel tudok idézni, látom ezeket magam előtt. De természetesen sok mindent elfelejtettem már. Amikor utazom, nemcsak útinaplót vezetek, hanem rengeteg fotót, sőt videót is készítünk, és ezekben is megőrződnek az emlékek. A Covid-időszak alatt előszedtem ezeket, és virtuális utazásokkal szórakoztattam magam, miközben írtam a könyvet. Ha hiányzott valami, azt az internetről igyekeztem pótolni.

Mint írja, a buszozástól rosszul van, és az autót sem nagyon szereti. Hogy lehetett így ilyen sok országot megjárni? Hiszen szinte lehetetlen csak vonaton és repülőn mindenhová eljutni…

A vonatozás a nagy kedvencem, és amíg létezett az Eurodomino – egy-egy országra kiterjedő, több napos, korlátlan utazásra szóló – bérlet, gyakran azzal utaztunk. Így jártuk be Svájcot, Ausztriát, Hollandiát, Csehországot, Olaszország északi részét. Interraillel jutottam el Portugália több városába, valamint Angliában és Skóciában is sokat vonatoztam. A távolabbi helyszínekre számomra a repülő a legkényelmesebb, de természetesen sokszor előfordult, hogy autóval vagy busszal utaztam. Az évek során igyekeztem leküzdeni az ellenérzéseimet, fegyelmeztem magam, és ha az észszerűség (és az anyagi megfontolás) úgy diktálta, az autóbuszt vagy a kocsit választottam. Az első angliai és római utamat sok Daedalonnal és óriási önfegyelemmel, busszal tettem meg. A szigetek jó részét is így, vagy kocsival jártuk be. Sokat fejlődtem ezen a téren, de ha tehetem, inkább csak rövidebb távokra vállalkozom.

Nem klasszikus útikönyvet akart írni, inkább amolyan sztorizós élménybeszámolót. Az előszóban említ két hasonló előképet is. Mi volt ezzel a fő célja: kedvet csinálni az utazáshoz, átadni valami fontos tapasztalatot, vagy inkább csak kellemes olvasmányélményt biztosítani?

Mindhárom szerepet játszott a megírásban. Úgy gondoltam, hogy azok az olvasók, akik szeretnének utazni, de még nem volt lehetőségük eljutni az általam meglátogatott városokba, kedvet kaphatnak hozzá. Meg akartam mutatni, hogy pár napért is érdemes kimozdulni, hiszen sok élménnyel gazdagodhatunk ennyi idő alatt is. Motiválni próbálom azokat is, akik kevés pénzt tudnak utazásra szánni: bérelt lakásban, apartmanban is nagyon jól érezhetjük magunkat, nem csak a többcsillagos hotelekben. Igyekeztem a saját példámon bebizonyítani azt is, hogy megéri erőt venni magunkon, és legyőzve a „buszfóbiánkat” belevágni az izgalmas utazásokba. Az is célom volt, hogy néhány kellemes órát szerezzek azoknak is, akik „csak” a könyv által, virtuálisan utazgatnak. Remélem azt is, hogy azok az olvasók, akik szintén jártak már a könyvben szereplő helyeken, olvasás közben szívesen felidézik saját élményeiket is.

A kellemes vagy meglepő élmények mellett a kínosakat sem hallgatta el. Melyik kalandját érzi ebből a szempontból a legcikibbnek?

Nehéz egyetlen esetet kiválasztani, hisz mindegyik más volt.

Kínosan éreztem magam fiatal diáklányként a magyar honfitársaink előtt, amikor orosznak néztek Leningrádban, és nem a legszalonképesebben beszéltek rólam. Fülig pirulva hallgattam, és nem mertem megszólalni magyarul.

De eléggé meghökkentem és feszengtem a bangkoki sztriptízbárban is a szokatlan showműsor alatt. A szakadt nadrágos vagy cipős sztorikat inkább humorosnak fogtuk fel.

És melyik útja/sztorija a kedvence az egész kötetből? Melyikre emlékszik legszívesebben?

Ezt a kérdést már többször feltették nekem, és nem tudok rá egyértelműen válaszolni, ugyanis nincs egyetlen kedvencem. A legtöbb utazásra szívesen gondolok, alig van olyan hely, ahova nem vágyom vissza. Ha csak egyetlen utat választhatnék, akkor az a thaiföldi lenne, hiszen az volt számomra a legtávolabbi, a legegzotikusabb, ahol egy különleges világba csöppentem bele.

Alapvetően tematikusan válogatta a történeteket, de ezen belül mik voltak a főbb szempontjai? Volt esetleg olyan, amit, bár érdekesnek tartott, de valami miatt mégis kihagyott a könyvéből (például, mert túl személyes vagy nem elég szalonképes lett volna)?

Nem hagyományos útikönyvet akartam írni, hanem inkább történetmesélőset. Ezért próbáltam tematikusan és nem időrendben összeszedni a szerintem érdekes, változatos és izgalmas eseményeket. A fejezetek címei is sokat elárulnak a tartalmukról, mint például: Repülni jó, Amikor a sors átírja az útitervünket, Eltévedtünk, Mint a mesében, Elszalasztott lehetőségek, Enni jó. Jól gondolja, hogy akadt néhány sztori, ami bekerülhetett volna a könyvbe, de az említett okok miatt mégis kimaradt. Arra is törekedtem, hogy csak olyanról meséljek, amivel egyetlen könyvemben szereplő ismerőst, barátot sem hozok kínos helyzetbe, nem bántok meg.

A történetek egy részét képzeletbeli barátnéjának írt levélben fogalmazta meg. Miért volt hasznos a levélformának ez a stílusváltása? Mit lehetett így elmondani, amit normál prózában nem (vagy másképp)?

A második rész, a képzeletbeli barátnémnak írott levelek egy-egy konkrét, nem túl régi utazást mesélnek el. Ezekben az itt és most élmények közvetlenül elevenednek meg kultúrtörténettel, ismeretterjesztéssel kombinálva. Ide be tudtam csempészni olyan személyesebb megjegyzéseket, érzéseket, véleményeket is, amikre a normál prózában nem lett volna lehetőség. Talán ötletet is sikerült adni néhány olvasónak, hogy mit érdemes meglátogatni az adott helyszínen.

Mennyi idő alatt készült el a kézirattal? Mikor tudott időt szakítani az írásra hétköznapi feladatai mellett? És mi volt a legnagyobb nehézsége írás közben? Hogy oldotta meg?

A Covid-járvány miatti karantén idején kezdtem el írni a könyvet. Ez akkor menekülést, lelki feltöltődést is jelentett. Az bizonyos értelemben könnyebbség volt, hogy akkor bezárult, lelassult az életünk, a hétköznapok nem olyan rohanósan teltek, mint előtte. Az otthonlét alatt jobban be tudtam osztani az időmet, több jutott az írásra. A legnagyobb nehézséget az jelentette, amikor csak vázlatos feljegyzéseket tartalmaztak az útinaplóim, és én sem emlékeztem a részletekre. Ilyenkor a férjemet faggattam az ő emlékeiről, vagy a fantáziámat használtam, és kreatívan kiegészítettem a sztorit, de előfordult, hogy teljesen kihagytam egy-egy utazás leírását. Két és fél év alatt készült el a kézirat, utána még javítgattam, korrektúráztuk.

Maradtak a tarsolyában még kiadatlan sztorik? Tervezi azokat is kötetbe gyűjteni?

Igen, akad még néhány régi történetem, na és a kézirat lezárása, 2022 nyara óta is utazunk, szorgalmasan gyűjtöm az új élményeket. Szívesen írnék újabb könyvet is, remélem, hogy sikerül. Ez nagyban függ ennek a kötetnek a fogadtatásától is, hogy mennyire tetszik majd az olvasóknak.