Mit tegyünk, ha túl hosszú lett a regényünk első változata?

Megírtuk a regényünk első változatát, és büszkén ránézünk a dokumentum alján a karakterszámra – majd hirtelen elbizonytalanodunk: „Nem lett ez egy kicsit sok?” Nem kell megijednünk. Az, hogy az első kézirat túlságosan hosszú, (szinte) teljesen természetes. Ebben a verzióban benne van minden: a történet, a háttér, a körülmények, a szereplők élete és sokszor a mi gondolataink is. A végleges változat azonban már arról szól, ami igazán számít. Ebben a posztban végiggondoljuk, hogyan dönthetjük el, valóban túl hosszú-e a kézirat, milyen szempontok alapján érdemes rövidíteni, mikor lehet értelme több kötetben gondolkodni – és miért nem a terjedelem a legfontosabb kérdés.

Először pihentessük a szöveget

Ne essünk neki rögtön ollóval és a „delete” gombbal! A legjobb, ha néhány hétre félretesszük a kéziratot. Ez a pihenőidő lehetőséget ad távolságot venni a szövegtől: amikor újra kézbe vesszük, már nem „a saját szövegünket” látjuk, hanem egy történetet, amelyet olvasóként is értékelni tudunk. Így sokkal könnyebben észrevesszük, hol lassul a tempó, mely részek fárasztók, és hol marad meg a lendület.

Tényleg túl hosszú, vagy csak megijedtünk a terjedelemtől?

A (hosszabb) terjedelem önmagában nem probléma. Vannak történetek, amelyek egyszerűen megkövetelik a nagyobb ívet. Egy generációkon átívelő családregény vagy egy történelmi tabló természetes módon hosszabb, mint egy lélektani kamaradráma. A kérdés tehát nem az, hány oldalas a kézirat, hanem az, indokolt-e minden oldal/bekezdés.

Érdemes ezen a ponton végiggondolnunk: Minden jelenet előreviszi a cselekményt vagy a karakterek fejlődését? Van olyan rész (fejezet), amely nélkül érthető maradna a történet? Nem mondjuk el ugyanazt más formában még egyszer? Ha igen, azokon a helyeken valószínűleg húzhatunk.

Lev Tolsztoj Háború és béke című regénye is eredetileg jóval hosszabb volt, mint a ma ismert változat. A szerző számos filozófiai és történelmi kitérőt rövidített vagy teljesen elhagyott, hogy a cselekmény lendületesebb maradjon. Gustave Flaubert pedig a Bovaryné írásakor hónapokon át húzta és csiszolta a szöveget. Levelezésében úgy fogalmazott, hogy „minden szó fölösleges, ha nem nélkülözhetetlen”, és ennek a maximalizmusnak köszönhető a regény precíz ritmusa.

Szempontok a rövidítéshez

Amikor rövidítünk, ne csak a mennyiséget nézzük, hanem a funkciót is. Húzzuk ki: az ismétlődő jeleneteket, azokat a mellékszálakat, amelyek nem támogatják a fő konfliktust, és az olyan részletező leírásokat, amelyek megakasztják a történet folyását.

Ezzel szemben tartsuk meg: az érzelmi és cselekménybeli fordulópontokat, azokat a részeket, amelyek a karakterek egyediségét erődítik, és az olyan visszatérő motívumokat, amelyek mélyebb jelentésréteget hordoznak, túlmutatnak magukon. Sokszor segít, ha a rövidítés előtt elképzeljük, hogy a regényünkből film készül. Vajon melyik jelenetet vágná ki a rendező anélkül, hogy a néző elveszítené a fonalat? Ezek a részek alighanem az első számú jelöltek a húzásra.

Néhány technika, ami segít a döntésben

• Vonjunk össze jeleneteket: ha két rész hasonló célt szolgál, olvasszuk össze őket.
• Tömörítsük a párbeszédeket: a természetes beszéd sok fölösleges szót tartalmaz(hat) – egy regényben elég a lényeg. Nyugodtan kihagyhatjuk például a köszönéseket, elbúcsúzásokat (ha voltak), és ne magyarázzanak el olyasmit a szereplők, ami esetleg egyébként is tudható. Az is hasznunkra válik, ha hangosan felolvassuk a párbeszédeket, mert így kibukhat, melyik rész van túlírva.
• Ugyanaz kevesebb szóval: minden bekezdésből húzzunk ki legalább egy mondatot vagy szót, amit nélkülözni lehet, vagy fogalmazzuk kicsit át úgy, hogy rövidebb legyen. Ez feszesebb, erősebb szöveget eredményez.

Lehet, hogy nem egy kötet, hanem kettő?

Előfordul, hogy nem a szöveg túl hosszú, hanem a történet túl gazdag egyetlen kötethez. Ilyenkor érdemes megfontolni a többkötetes kiadást, ha: természetes töréspont mutatkozik (például generációváltás, új konfliktus, időbeli ugrás); a két rész külön is lezár egy-egy ívet; és a második (harmadik) rész nem csupán „utójáték” lesz, hanem új tétet is hoz. A többkötetes megoldás lehetőség arra, hogy a történet „lélegezzen”, és az olvasó is emészthetőbb adagokban kapja. A szétbontás tehát nem gyengeség, hanem tudatos szerkesztési döntés – de csak, ha a történet is indokolja.

J. K. Rowling eredetileg egyetlen regényfolyamban gondolkodott, végül hétkötetes sorozattá formálta Harry Potter történetét – minden rész egy-egy önálló fejlődési szakaszt mutat be. Ennél is nagyobbat álmodott Émile Zola a Rougon-Macquart sorozattal, amely húsz kötetben meséli el egy család több generációjának sorsát, mert a francia szerző felismerte, hogy egy ilyen méretű társadalmi tablót nem lehet egyetlen könyvbe sűríteni.

Más a helyzet, ha családtörténetet vagy önéletrajzot írunk

Az ilyen művek esetében különösen nehéz a húzás, hiszen minden emlékhez érzelmileg is kötődünk. De jó, ha tudjuk: az olvasót nem az érdekli, hogy mindent megkapjon, ami megtörtént, hanem az, hogy miért volt fontos, ami megtörtént. A családtörténet vagy önéletrajz nem krónika, hanem narratíva: válogatnunk kell, hogy az olvasó ne csak ismerje, hanem átélje a történetet. Ilyen esetekben érdemes tehát feltennünk a következő kérdéseket: Mely események formálták igazán a család vagy a főszereplő sorsát? Van-e központi téma (például újrakezdés, veszteség, összetartás), ami köré a történet szervezhető? Mely epizódok nélkül maradna érzelmileg üres, megindokolatlan a mű?

Aranyszabály: nem a hossz számít, hanem a tömörség

Egy 600 oldalas regény is olvasható lehet egy lendülettel, ha minden jelenetnek súlya van, és egy 200 oldalas is untathat, ha nincs benne valódi tét. A jó regényra nem oldalszámra, hanem hatásra „mérik”. Ezt azt is jelenti, hogy a húzás nem veszteség, hanem a történet töményítése – mint amikor a borból párlat lesz. Ernest Hemingway híres jéghegy-elve szerint a lényeg a jéghegy víz alatt rejtőző részén található, ami a felszínről nem látható, de az egész szerkezet stabilitását adja. Ez azt jelenti, hogy a műveknek tömör stílusúnak kell lenni, minden „felesleges” rész nélkül, és a történet mélységét, a rejtett jelentéseket a „sorok között” kell megtalálniuk a befogadóknak. Az írónak természetesen tudnia kell mindazt, amit kihagy, mert ha azért hagy ki valamit, mert nem tudja, az lyukat hagy a műben. De a cél: a tömörség, sallangmentesség.

Stephen King egyetlen írói szabályban foglalta össze a lényeget: „A második változat = az első változat mínusz tíz százalék.” Ez az arány szinte mindig működik: a szöveg így feszesebb, dinamikusabb és olvasmányosabb lesz. Ahogy mondani szokták: a kevesebb nem mindig több, de az igazán lényeges mindig kevés.

Borítókép: Megan Watson / Unsplash.com