„Nálam az írás mindig egy felvetéssel kezdődik: »mi van, ha?«”

„Nem a problémák határoznak meg minket, hanem az, ahogyan ezekkel szembenézünk, és ahogyan továbbhaladunk” – tartja negyedik regénye, a Félszárnyú angyalok egyik fő üzenetének Bálint Erika írónő. A Könyv Guru Kiadónál nemrég megjelent kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, hogyan talált a Down-szindrómás gyereket elfogadó család történetére, miért ikreket tett a regénye főszereplőivé, mi izgatta igazán egy fogyatékkal élő gyereket nevelő család életében, és mi az előnye az egyes szám 3. személyú elbeszélésnek.

Egy házaspárnak ikerlányai születnek, de az egyik baba Down-szindrómás. A fiktív családtörténetet olvasva akaratlanul is felmerül az olvasóban, hogy talán azért is ásta bele magát egy ilyen történetbe, mert közelről ismer ilyen sorso(ka)t. Hogyan talált erre a sztorira, mi volt az inspirációja a regénynek?

A mai információdömpingben nem feltétlenül kell, hogy a saját életemből, vagy tapasztalataimból merítsek. Persze a témaválasztásnak mindig van személyes oka is, azok a dolgok érintenek meg, amelyek fontosak számomra, vagy amelyekre érzékeny vagyok. Ilyen például a másság kérdése, legyen az bármilyen típusú, és az, ahogyan az egyes ember és a társadalom egésze reagál rá. És hogyan lesz ebből egy történet? Nálam az írás mindig egy felvetéssel kezdődik: „mi van, ha?”. Ez lesz az alapszituáció, amire majd ráépül a cselekmény, a „hogyan tovább” kérdésére válaszolva. A Félszárnyú angyalok esetében a „mi van, ha?” az unokahúgom munkája kapcsán merült fel bennem, aki egy olyan iskolában dolgozik, ahová fogyatékkal élő gyerekek járnak. Neki köszönhetem azt is, hogy kapcsolatba kerültem a családdal, ahol az a tizenhét éves Down-szindrómás lány él, akivel elbeszélgethettem, és akinek az édesanyjától nagyon sok segítséget kaptam, nemcsak Noémi karakterének megformálásában, hanem abban is, hogy ne tévedjek el ebben a számomra addig szinte teljesen ismeretlen világban.

Nagyon plasztikusan bemutatja a tagadástól és gyásztól az elfogadásig vezető utat, amit a fogyatékkal élők családjai többnyire végigjárnak. Mennyire kellett utánajárnia ezeknek a részleteknek, hogy hiteles lehessen a történet?

Az előbb említett személyes beszélgetések mellett sok időt szántam arra, hogy minél több ismeretet szerezzek a Down-szindrómával kapcsolatban. Számos magyar és angol nyelvű forrást tanulmányoztam, amelyek kifejezetten ezzel a témával foglalkoznak, beleértve szakmai cikkeket, szülők történeteit és közösségek megosztott tapasztalatait. Mindez érzelmi szinten is közelebb hozta hozzám a témát, segített, hogy minél teljesebben és valóságosabban tudjam megírni ezt a történetet. És hát az elfogadás, ami valóban központi szerepet kap a történetben. Azt gondolom, egy bizonyos koron túl már nem nagyon kell utánajárni a folyamat mibenlétének, mert bármi legyen is az, ami kizökkent minket a megszokott világunkból – betegség, veszteség, vagy épp egy fogyatékkal születő gyermek –, az utat hasonlóképpen járjuk be, míg végül elérkezünk egy újfajta egyensúlyhoz.

Az ikertestvér, Zoé helyzete külön is érdekes, hiszen ismert, hogy a „problémás” gyerek testvérét gyakran elhanyagolják a szülők, nem szándékosan, hanem egyszerűen azért, mert nincs rá energiájuk. Milyen tanulságokat tud megmutatni Zoé sorsán keresztül? És miért ikertestvért választott, nem pedig egy „egyszerű” húgot vagy nővért?

Azért nem „egyszerű” húgot vagy nővért választottam, mert az ikrek közötti kapcsolat egyedi, és az ő esetükben az egyensúly kibillenése még drámaibb lehet. Az ikerség adta erős érzelmi kapocs még inkább megmutatja, mennyire fájdalmas és összetett helyzet lehet, ha az egyikükre kevesebb figyelem jut.
Zoé alakja nemcsak az ikerség miatt érdekes és fontos aspektusa a történetnek. Az ő helyzete rávilágít arra, hogy a hozzá hasonló gyerekek gyakran erősnek tűnnek – mert ezt várják el tőlük –, ám az elhanyagolás (még ha nem is szándékos) hosszú távon komoly hatással lehet az érzelmi fejlődésükre és a kapcsolataikra. Zoé karaktere megmutatja, hogy ezek a látszólag erős testvérek is törődésre és figyelemre vágynak, és hogy az egyensúlyhiány a családban hosszú távú következményekkel járhat.

Miért volt fontos, hogy Zoé szakdolgozatot írjon erről az élethelyzetről? És milyen szerepe volt ennek a dolgozatnak a történetmesélésben? Egyébként egy valós tudományos munkából származtak az idézetek?

Bár a szakdolgozat nem létezik, és a benne található idézeteket én alkottam meg, arra törekedtem, hogy hitelesnek tűnjenek és megfelelő tudományos keretet biztosítsanak a történet számára. Ez a megközelítés lehetőséget adott arra, hogy megjelenjenek az olyan komplex kérdések is, mint az érzelmi elhanyagolás, az ikrek közötti különleges kapcsolat és a családon belüli egyensúly megbomlása. Ugyanakkor a szakdolgozat a fiktív történet része is, hiszen lehetőséget ad Zoénak, hogy feldolgozza azokat az érzelmi és családi dilemmákat, amelyek egész életét végigkísérték. Így a dolgozat nemcsak intellektuális feladat volt számára, hanem egyfajta belső utazás is, amely során megpróbálta megérteni és rendszerezni a saját tapasztalatait, és ezek által önmagát is.

Az egyik kulcsmomentum a regényben, amikor a „normalitás” témáját járja körül: mi számít tulajdonképpen annak. Ez a legfontosabb üzenet, amit a fogyatékkal élő gyerek kapcsán, a családi, egyéni megküzdésekről szeretett volna átadni a Félszárnyú angyalok történetével, vagy van még más fontos téma / tanulság?

A „normalitás” kérdése valóban az egyik legfontosabb témája a Félszárnyú angyalok történetének. Úgy gondolom, a normalitás csupán társadalmi konvenciók és elvárások mentén kialakított fogalom, mert minden ember élete és értéke egyedi, függetlenül attól, hogy illik-e a „normális” kategóriába.
A történet másik fontos üzenete, ahogy már korábban beszéltünk róla, az elfogadás, vagyis annak felismerése, hogy nem a „problémák” határoznak meg minket, hanem az, ahogyan ezekkel szembenézünk, és ahogyan továbbhaladunk.

Mi az, amiben a (magyar) társadalom változtathatna az attitűdjén / gondolkodásmódján a fogyatékkal élőkkel és családjaikkal kapcsolatban.

A magyar társadalom attitűdje a fogyatékkal élőkkel és családjaikkal kapcsolatban még mindig sokszor a kirekesztésre és a távolságtartásra épül. Több empátiára, nyitottságra és valós segítségre lenne szükség. Nemcsak a fizikai hozzáférhetőség javításáról van szó, hanem arról is, hogy a társadalom elismerje, mindenki egyenrangú tagja a közösségnek, és a fogyatékkal élő emberek is teljes, boldog életet élhetnek a maguk módján, ha megfelelő támogatást és elfogadást kapnak.

Miért döntött az egyes szám 3. személyű elbeszélés mellett? Mi az előnye és a hátránya ennek a picit távoságtartó narrációnak?

Ez a narrációs forma lehetőséget ad arra, hogy több szereplő szemszögét és érzelmi világát bemutassam, miközben megmarad egyfajta külső perspektíva. Az ilyen típusú elbeszélésmód segít abban, hogy az olvasó ne ragadjon le egyetlen karakter szubjektív élményénél, hanem az egész történetet, és a különböző szereplők dinamikáját átfogóan láthassa. Ez különösen fontos olyan összetett családi helyzeteknél, mint amilyet a Félszárnyú angyalok ábrázol.

Milyen nehézségei merültek fel a regény írása során? Mi volt más jellegű probléma az előző regényeihez képest?

A legnehezebb feladatot Noémi karaktere jelentette, mert azt akartam, hogy ne csak hivatkozási alap legyen, hanem egy élő személy. A másik, hogy bár drámai az alapszituáció, ne vesszek el az érzések világában. A történet rendkívül személyes és érzékeny témákat dolgoz fel, mint a Down-szindróma, az elfogadás folyamata, valamint a családok dinamikája egy ilyen helyzetben. A célom az volt, hogy ezek az érzelmi dilemmák ne váljanak sem túlzóvá, sem felületessé. Fontos volt számomra, hogy a szereplők érzései hitelesek és átérezhetőek legyenek, de közben megmaradjon az egyensúly az érzelmesség és egyfajta ironikus ábrázolás között.

Egy aktív életpálya után, viszonylag későn váltott és lett író. 2016 óta megjelent 4 regénye, jó pár novellája. Mi vitte az írás felé, és hogy látja: ki tud teljesedni új „szakmájában”?

Egy tragikus élethelyzetben találtam rá az írásra. Vagy ő énrám. De mindegy is. Hálás vagyok érte.

Négy megjelent kötettel a háta mögött mi az, amit minden kezdő írónak a lelkére kötne? Mire kell a leginkább ügyelni egy jó történet megírásakor?

Sajnos nincs receptem erre. De azt gondolom, hogy az íráshoz is, mint mindenhez, amit el akarunk érni az életben, két dolog elengedhetetlen: a feladattal (céllal) szembeni alázat és a kitartás.

Készül az 5. regény? Ha igen, szabad elárulni róla már valamit, például, hogy milyen témát jár majd benne körbe, és mikorra várható?

Mostanában novellákat írok. Kísérletezem a témákkal, stílussal, nézőponttal. Még nem tudom, lesz- e valamelyikből regény.