„Nem tartom magam írónak, legfeljebb egy jó tollú grafománnak”

„Azért a bevásárlószatyron, a konyhán meg a szülőszobán kívül – amit a magyar nőknek kínál a férfitársadalom – még van élet.” Ezt is meg akarta mutatni olvasóinak Husz Mariann, akinek első regénye, a Talpra esni kötelező klasszikus megküzdéstörténet egy több szempontból is magára hagyott 50 feletti nő szemszögéből. A Könyv Guru Kiadónál napvilágot látott regény szerzője arról is mesél, ki inspirálta a történet feldolgozására, mi a nagy különbség a férfiak és nők között ebben a korosztályban, miért volt jobb „régi módon” könyvet kiadni, és írás közben hogy feledkezhetett meg ő maga is a kéziratról négy éven át.

Miért érezte úgy, hogy ezt a – saját életétől ennyire távol eső – sztorit regényben mesélje el? Honnan merítette hozzá a többi anyagot?

Állítólag túlméretezett az igazságérzetem. Második férjemmel 45 évet éltünk jó házasságban. Ugyanahhoz a fodrászhoz jártunk. Egy alkalommal egy kulturált, ötvenes hölgy új frizurát kért, festetett, vágatott. Halkan mesélt a fodrászának. Távozáskor még be sem tette az ajtót maga után, a fodrásza hangosan, az egész üzletnek érthetően kiabálta: Képzeljétek, harminc év után lelépett a férje egy húszassal fiatalabb nővel! Ne mondd! – így a másik. Mostanában küldték előnyugdíjba is, magától nem ment volna. És jöttek a különböző, vigyorgásokkal kísért gúnyos megjegyzések. Ezért volt olyan búval bélelt? (Itt egy csúnyább szót használtak.) Bennem felment a pumpa, mert ki nem állhatom, ha nők a másik háta mögött tesznek rossz ízű, pocsék stílusú megjegyzéseket. Ne gonoszkodjatok! – mondtam. Ma mindennapos a válás, számtalan emberrel megtörténik. De ez most vele történt. Ez az ő fájdalma. Inkább vigasztalni kéne. Nem egy korai harmincas, aki könnyen talál mást. Ebben a korban jobban megszenvedni az ilyet. Bele tudom élni magam a helyzetébe. Férjem nem akarta, hogy tovább „népneveljek”, megszólalt: – Ha bele tudod magad élni a helyzetébe, írd meg! Mi lesz a történet? A többiek már rajtam mosolyogtak, hogy ilyen finoman, de azt üzente életem párja, hogy duguljak el, vagy ide se jövünk többet. Dühös lettem. Hazafelé már terveztem, itthon leültem a géphez, vázlatot írtam, ki legyen ez a nő, milyen közegben él, hogyan legyen juszt is boldog és mondhassa el magáról, hogy tudok én egyedül is ragyogni!  Megvolt a vázlat, felskiccelve a nacionáléja, elkezdtem írni. Egy hét után az első fejezetet felolvastam a férjemnek. Tetszett neki és bíztatott a folytatásra. Ő volt az inspirátorom. A kérdés második részére egyszerű a válasz. Alapanyaga maga az élet. Szerettem embereket megfigyelni. Eredetileg színésznek készültem. Utánzó képességem segített. Sok nővel dolgoztam. A könyvben szereplő figurák ismerősök, vagy különböző elmondások alapján szinte megelevenedtek előttem. Mindenki találkozik hasonló típusokkal. Megfeleződne a könyvek száma, ha csak a velünk történtekről írnánk.

Afféle megküzdési regény a Talpra esni kötelező, elsősorban az 50+os női korosztálynak. Hogy látja ezt a korcsoportot? Mik a legfőbb problémáik? Mi az, amiben segíteni tud nekik a regénye?

Nem gondolom, hogy csak az 50+osoknak való a regény. A nők bármely korban találnak benne ismerős helyzeteket, a férfiak tanulhatnak a női gondolkodásról. Attól, hogy főszereplője egy hatvanas nő, barátjává váló régi ismerőse lemeze pedig szintén a második oldalán forog, még nem lesz csak idősebb nők olvasmánya. Húsz, harminc, negyven éves szereplők veszik körül, tele problémákkal. Problémáik egy része saját korukból, más része a korból adódik, amelyben élünk. A mai Magyarországból. Minden nőnek azt üzeni, hogy mindenek ellenére az élet szép, olykor gyönyörű. Bármilyen nehéz is, soha nem szabad feladni. Harcolni kell az önazonosságunkért, megtalálni valódi önmagunkat. És ez kemény meló. Őszinteséggel, mások segítésével örömöt is lelhetünk benne.

És hogy látja az 50 feletti férfiakat? A könyvében elég sok negatív megjegyzés jut ennek a korosztálynak. Tényleg ennyire önzők és reménytelenek lennénk? Mi lenne az üzenete, ha egy ilyen korú férfiról írna regényt?

Ahogy a nőknél, úgy a férfiaknál sincs általában „a férfi”. Talán nem is volt soha. A mai rohanó világban a statisztikákat nézve elkeserítő, hogy a férfiaknál ez a kor az első infarktus és más katasztrófák jelentkezésének ideje. A férfiak kevésbé túlélők saját kitűnni vágyó harcias természetük miatt. Hajtja őket a korszellem, a mindig többet akarás, az állandó, központilag kreált ellenséggel való harc. A kudarcokat nehezebben viselik. Cégemnél több nő volt, mint férfi. Azt tapasztaltam, ha egy férfinek nem jött össze valami, hárított, kimagyarázott. Női kollégája ezzel szemben másodszor, harmadszor is nekiment a feladatnak, és általában sikerült neki. Nemrég egy találkozót szerveztünk a cég „első generációs” tagjai részére. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a 42 akkori kollégából kilencen már nem élnek. Ebből nyolc férfi. Két kivétellel mind az ötvenes éveiben hagyta itt e földi létet. A regényben több helyen kapni magyarázatot a kérdésre. Ha írnék, az elképzelt regényben

azt üzenném a magyar férfiaknak, hogy egyedül nem megy. Egy kicsit vegyenek vissza. Egyenjogúbban, egymást meghallgatva együtt kellene csinálni mindent. Hagyni az okos nőket érvényesülni.

Ha az ego helyett az IQ mozgatná cselekedeteiket, boldogabbak lennének és egészségesebbek. Ebben az országban is elkelnének okos női vezetők. Lassan egyedül nálunk nincsenek női miniszterek vagy miniszterelnök. Azért a bevásárlószatyron, a konyhán meg a szülőszobán kívül – amit a magyar nőknek kínál a férfitársadalom – még van élet.

Van valami oka annak, hogy a kétezres évek elejére tette a cselekmény idejét? Nem kortalanok a könyvében feldolgozott problémák?

A fodrász-történet 2005-ös az akkori társadalmi háttérrel együtt. Több nőt kellett bevonnom a történetbe, hogy a könyv általában a nőkről, és arról a korosztályról szóljon, akik nehezített körülmények között élték meg a nagy átalakulást. Akiket koruknál fogva elküldtek, mert a cégek mind huszonéveseket kerestek harminc éves gyakorlattal. Ami nonszensz. Ezért találtam ki a 48 lakásos társasház közös képviselőségét Icának, hogy több lakásba tudjak „betelepíteni” különböző nőket. Szerettem volna a társadalmi háttérre is rámutatni, erről árulkodnak az írás időpontjában történtekre való utalások, és a generáció múltjának, ifjúkorának emlegetése, felidézése. Lassan haladt az írás, mert rengeteget utaztunk. 118 országot jártunk be. 821 város 105 operaházában 183 különböző operát hallgattunk 346 estén. Remek koncerteken sok világhírű zenekart ismertünk meg. Az utakra, az előadásokra fel kellett készülni. A történelmi, építészeti és művészi vonatkozásokat – beleértve a múzeumok híres kincseit – én dolgoztam fel. Férjem poliglott nyelvtudása mindenütt segített, és egyszemélyes utazási irodaként működve mindent elintézett kettőnknek. Utazásainkról négy kötetet írtam, később egy blogot a Facebookon. Sokáig állt a regény írása. Tíz év múlva már majdnem kész volt, amikor a számítógépem felmondta a szolgálatot. Férjem mindent lementett az övére, mielőtt a szerelő felújította az enyémet. El is felejtettem a regényt. Férjem négy éve meghalt. Ismét elromlott a gépem, átültem használaton kívüli gépéhez a másik szobába. Műszaki analfabétaként azt is elrontottam. A kettőből csináltak egyet. Akkor találtuk meg egyéb írásaimmal együtt az elmentett szöveget. Meghatott, hogy a halála után is azt szeretné, hogy írjam tovább, fejezzem be. Lassan már lelkiismereti kérdésként fogtam fel, hogy megjelenjen. Ezzel tartoztam neki. Elkészült a könyv, óriási kő esett le a szívemről. Hallani a koppanást? A könyvben vázolt problémáknak csak nagyon kis része kortalan. Szerintem az adott kor által nagyon is meghatározottak, és változók.

Mennyire kellett megterveznie a közel 500 oldalas regény cselekményét, fordulatait? Készített vázlatot, vagy inkább intuitíven dolgozott?

Mi nők inkább intuitívak vagyunk. Én bizonyára. Fejben tudtam, mit akarok leírni, és folyt a szöveg az oldalakon. Később húztam a feleslegesnek vélt mondatokat. Ez okozott nagyobb nehézséget, a tömörítés.

Majdnem 20 év telt el a négy részben megjelentetett Tükörvilágom, Bolyongtam a Föld nevű bolygón című könyvsorozata óta. Miért váratott magára egy újabb kötettel ilyen sokáig?

Nem tartom magam írónak. Legfeljebb egy jó tollú grafománnak, akinek mondanivalója van. Barátaim szerint kifolyik a számon a szó, úgy írok, ahogy beszélek. Írónak lenni azért ennél több. A Tükörvilágomat hat kötetre terveztük, de közbe jött betegségek, egyéb okok miatt elmaradt az Észak Amerika és az Európa-kötet, bár minden országában többször jártunk. Fiatalon, a férjem, Lufthansa-igazgatóként ingyen, vagy nagyon kedvezményesen kapta a repülőjegyeket. Először nagyon távoli helyeket jártunk be, mert az utazáshoz, főleg ahogy mi csináltuk, kondíció kell, ami fiatalon még bőven volt. Egész napi városnézés és múzeumlátogatások után, fáradalmainkat este egy operaelőadáson vagy koncerten pihentük ki. A tömegturizmus megjelenése után már nem volt olyan érdekes, mi van az én tükrömben. Mindenkiében más. Onnantól volt egy blogom, amit minden nap szorgalmasan írtam az utazásaink alatt.

Mi az, amit tanulságként, írói tudásként felhasznált a nagyon más stílusú, olykor „élménykönyvnek” nevezett Tükörvilágom tapasztalataiból? Hogy tekint vissza azokra a kötetekre?

Nem gondolok rájuk írói tudásként. Szeretem őket, mert őrzik az élményeimet. Több helyre a megjelenés után is utaztunk, sajnáltam, hogy azok nem kerülhettek bele a kötetekbe. Minden kötet elejére egy életemmel összefüggő novella-féle került. Ez szól a családról, a gyerekkorról, munkahelyekről, szerelmekről, a korról és a koromról.

Milyen munkatempóban dolgozott az új regényén? Mennyi idő alatt készült el a kézirat?

Az első fejezet egy hét alatt lett végleges. Gyorsan írtam, csak ritkán. És, ahogy már említettem, négy év teljesen kimaradt, én is megfeledkeztem a szövegről. Lám, milyen az élet! Ha nem bénázok, nem rontom el István gépét, nem csinál a szakember a kettőből egyet, soha nem kerül elő a regény. És még mondják, hogy nincsenek véletlenek!

Akadt valami nehézsége írás, (vagy könyvkiadás) közben, amire nem számított? Ha igen, hogy oldotta meg?

Írás közben semmi nehézségem nem volt, de amikor elhatároztam, hogy kiadom, annál több. Bizonyára adódik a koromból, és abból, hogy könyvkiadóban is dolgoztam még az „átkosban” – nekem mást jelent a kiadó, mint a maiaknak. Mi a szerzőt ismertük, kiadói propagandistaként (akkor úgy hívtak) megtiszteltetés volt hogy például egy Fehér Klára szóba állt velem. A szerkesztője is mindent megtett, hogy a kedvébe járjon. Emlékszem, a szerkesztőt Icának hívták, nagyon jó kapcsolatuk volt. Egyszer bablevest hozott neki lábaskában az írónő.

Ma leginkább csak internetkapcsolat van kiadó és szerző között.

Én nem láttam se a szerkesztőmet, se a főszerkesztőt, még telefonszámot sem kaptam. Eltűnt a humánum egy nagyon is humanista szakmából. Mielőtt szerződtem volna, nyolc kiadóval beszéltem. Többeknek tetszett a kézirat, és azonnal pénzügyileg kalkuláltak. A legkedvezőbbet választottam. Úgy tűnik, az egész könyvkiadás csak üzletileg érdekli a kiadókat, csak a szerződés keménységét és végrehajtását ellenőrzik. Befizetsz egy csomó pénzt, majd megveteti veled teljes áron száz darab könyvedet, és közli, hogy az a szerzői példányod, amit megvettél. Most értettem meg, miért lett hirtelen a piacon annyi kiadó. Így biztos megéri, jó üzlet. Koromnál fogva a bölcsőprogramba nem férek, celeb sem vagyok, de mindenképpen szerettem volna letudni a „tartozásomat” néhai páromnak, belementem a „játékba”. És a fiam segített. Hogy a végén mennyit fizetek rá, még nem tudom, de közhírré fogom tenni. Csakhogy akinek nincs sok pénze, nem hiú az írói sikerekre, tegye máshová a pénzét. A sokpénzűek meg bármit kiadhatnak. Egyszer majd ezen a vonalon is rendet kell tenni. Ha majd a kultúrát nem egy gyógyszerész vagy egy rendőr irányítja.

Van esetleg tervbe véve további regény is? Ha igen, milyen témában és mikorra várható?

A „fiókomban” van még néhány elmentett írás. Két kisregény és néhány novella. Mind az emberi kapcsolatokról szól, és hogy abba hogyan szól bele a politika. Ráérősen át fogom nézni őket, és keresek olyan kiadót, aki képes még a régi módon könyvet kiadni. Megpróbálom. Legfeljebb nem sikerül. A mikorra várható kérdésre a válasz: attól függ, hogy találok-e.