Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Mézes hetek, hónapok, évek

“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. A hülyeségen túl című könyv kilencedik fejezete következik.

Azon a nyáron járt le a kocsi műszaki vizsgájának érvényessége. Előző délután szépen kipucoltam, reggel kellett vinnem a szervizbe. Aznap éjjel a lányokkal a kertben aludtunk. Reggel, persze, szakadt az eső. Épp a szerviz elé értünk, egy biciklistát átengedtem a zebrán. A mögöttem jövő nem számíthatott arra, hogy megállok, én meg nem számítottam arra, hogy belémzúg. Az esőben nem látott minket, vagy vakondszindrómában szenvedett, mit én néha. Ugrottam ki a kocsiból, mikor hátraértem, láttam, hogy elég foghíjas a kocsi, a szépen összerakott és lesikált járgány szanaszét hevert a betonon. Roncsok mindenfelé. Egy Lada állt mögöttem, azon nem látszott semmi. Szegény ürge, tekerte le az ablakot, én meg teljesen elborultam, és dühömben az ablakon át kihúztam a bácsit a Ladából. Közben mondtam a magamét, ezt most a fiatalabb olvasók miatt nem ecsetelem. A biciklista – akit átengedtem – volt a szervizes, vigyorogva mondta, hogy ezzel a kocsival ma ne próbálkozzak a vizsgán. A bácsit úgy fél órán keresztül szapultam, a családom úgy tett, mintha nem is ismernének. Nem voltak valami büszkék rám.

A szervizből telefonáltam néhány üzletbe, hogy a leeső alkatrészeket hogyan tudnám pótolni. Nem kaptam semmit. Ekkor hívtam Stokest, a taxist. Végigjártuk az összes bontót, mire mindent összeszedtünk. Otthon szétvált a család. Én mentem vissza a szervizbe, Vera a nővéréék postaládáját ment kiűríteni, mert épp nyaralni voltak. A lányom otthon maradt, mert éhes volt. Verával egyszerre értünk haza. Az előszobában, konyhában vér! Úristen, mi történt? Egy véres levél várt minket az asztalon. Hajni a zsemlével együtt a tenyerét is felszabdalta. Rohanás a körzeti orvoshoz, onnan már elküldték a rendelőbe. Futás oda. Ott találkoztunk, épp a beutalóját várta a kórházba, egy kis varrásra. Mindhárman zokogtunk egy kicsit. Ismét hívtam Stokest, a rendelő elé. Mikor odaért, csak annyit mondott, hogy ma már csak akkor hívjatok, ha színházba akartok menni!

Mindez biztos közrejátszott abban, hogy a lányom úgy döntött, hogy Pestre megy továbbtanulni, reklám és marketing szakra. Kollégista lett. Később reklámszervező szakon elvégzett egy főiskolát is.

Verával új életünk kezdődött ekkor. Még sosem voltunk ketten, gyerekek nélkül. Szokatlan volt, de ennek is meg voltak az előnyei. 20 év házasság után kezdődtek a mézesheteink. Igyekeztük is mindent bepótolni, ami eddig esetleg kimaradt. Csak a telefonokat kellett kikapcsolni, ha egy kis együttlétre vágytunk. Persze később rögtön vissza is kapcsoltuk, ha segíteni kell valamelyik gyereknek, kéznél legyünk.

***

A lányom jól elvolt Pesten. Minden hétvégén hazajött. Kaja, pénz, mosás, és már ment is vissza. Balu is megnősült, már egy fiuk is született. Egy darabig Miskolcon éltek az anyóssal, majd egy lakáscsere nyélbeütésével visszatértek Debrecenbe. Az egyetem mellett még egy másik iskolában is tanított angolt. Öcsi és a felesége egy alternatív iskolába mentek tanítani. Kamatoztatva angliai kapcsolatait, időnkét Amerikába járt oktatni. Ekkor, hogy ne szakadjon el tőlünk teljesen, faxon kommunikáltunk. Néhány idézet ezekből:

1998.04.08

„Valamelyik reggel épp Mamával megyünk a közértbe a napi betevőt beszerezni. Előttünk a pénztárnál áll egy pofa. Fején lila, kötött sapka, kb. 5 centi magasan feláll mindkét oldalon a fülvédője. Zöldkockás télikabát van rajta. Kissé csudáltam, mert kint +15 C fok volt. Mindkét fülében fülhallgató, abban őrült zene szól. Ismerősnek tűnt valahonnan. Szemből is megnéztem. A bátyád volt, épp indult tanítani az ifjúságot. Ilyen egy mai tanár…”

1998.04.12.

„A húgod pont úgy néz ki, mint a Kabos László! Nem olyan öreg, olyan vörös. Kicsit elszínezte a haját. Továbbra is Pesten szeretne maradni, de, ha veszünk Neki egy Opel Corsát, még az is lehet, hogy hazajön. Holnaptól spórolunk…”

1998.04.13.

„Tegnap a tüdőgondozóban megkaptam életem eddigi legnagyobb bókját. A szokásos tbc szűrés után kaptam egy idézést, ami szerint mielőbb keressem fel a szakrendelőt. A levél kézhezvétele után volt két napom, hogy végiggondoljam, milyen kórságaim lehetnek, éjjel azt álmodtam, hogy a doki a következőket mondja:

– Önnek valami tengeri betegsége van! Lazac? Homár? Ja, nem. Rák.

A vizsgálat után csak annyit állapítottak meg, hogy szívnagyobbodásom van. Mama szerint akár még 10-20 évet is elélhetek ezzel, csak időnként vissza kell gyömöszölnöm a kitüremkedett részeket. Az ijedtségtől kissé nikotinos lett a bugyim, magyarul kissé beszartam. (Csak képletesen, a vizelet-visszatartási és egyéb gondokat csak úgy a 70-es éveimre tervezem.) Most már orvosi papírom van arról, hogy csupa szív ember vagyok!”

1998.04.17.

„Tegnap este a Keresztapáddal beszélgettem. Enyhe túlzással a következő volt a csevelyünk:

Ő:        Tegnap éjjel az Arany Gold csatornán volt egy oltári fasza film. Ebben állandóan kureltak. Arról szólt, hogy van egy pasi meg egy nő, éppen nagyot dugnak. A szomszédos házból nézik őket, keresztül a kerítésen. A kerítés 8-as gömbvasból készült, 4-es szögvassal volt összefogatva. Alul végig volt betonozva, hogy esetleg a kutyák ne tudjanak átmászni, úgy, mint nálunk a kertben a Lilafejűék felől. Szóval, kurelnak rendesen. Szép nagy ház volt, volt vagy 200 négyzetméter. B 30-as téglából készült, a teteje hódfarkú cseréppel volt lefedve. Jó sok lehet az adója, mert a mienk is most emelkedett 7.000 forintra. Egy fél évre!

Én:       Mi történt a filmben?

Ő :       A nő apja mondja a lányának, hogy ezzel a palival ne keféljen, mert kitagadja az örökségből. Azok meg ennek ellenére csak dugnak, mint a nyulak. A nőnek olyan p…ja volt, mint egy betonkeverő. Ne, nem olyan, mint amit öt éve a Lacival vettünk közösen, és azóta nálam van. Azért van nálam, mert három éve már meg is halt, addig sem kellett neki, most meg már pláne nem. A papának akkora garazsa volt, hogy három Skoda is befért volna egyszerre. Oltári fasza kocsija volt, a márkáját nem ismerem, de a csomagtartójába legalább öt zsák csirketáp befért volna. Ekkora kocsim lenne, nagyobb kaput kéne csinálnom. Az anyag meg is lenne hozzá. Faszán meg is hegeszteném.

Én:       Mi lett a film vége?

Ő:        Fogalmam sincs. Elaludtam! Az ilyen fasza filmeket miért éjféltől vetítik?…”

1998.04. 20.

„A múlt hétvégén Mamával Bükkszentkereszten voltunk. Ott van egy szenthely. Állítólag az erdei kövek gyógyerőt sugároznak. A TV-ben is láttuk, ahogy emberek ülnek a köveken, meg fogják a fákat. Gondoltam, nekem sem árthat. Fél óráig ültem egy nagy sziklán. Prosztata, aranyér, méretnagyobbodás… Talán csoda történik? Este már éreztem a misztikus erőket. Félóránként jártam pisálni. Hideg volt a mágia…”

1998.04.22.

„Húsvétkor Anyáddal és a húgoddal Lillafüreden voltunk. A Palota Szállóba mentünk ebédelni. Egyszer élünk, vagy mi a franc! A recepción mondták, csak a Reneszánsz étterem van nyitva. Rezonanc? Kérdezett vissza Hajni. Tök elegáns volt az egész, szépen terített asztalok, anyagszalvéták, mifene. Kértünk 3 üdítőt és az étlapot. Nem volt olcsó, de jó drága! Abban maradtunk, hogy máshol eszünk. Csak az üdítő 1.800 forint volt. Az étlapot olvasgatva mondtam a húgodnak, ezt kihozatom Neked: Kakastöke pörkölt. Anyád úgy elkezdett röhögni, hogy még a könnyén kívül az orra is kicsordult. Hogy segítsek rajta, átadtam neki az előttem lévő kendőt. Ő azt hitte, hogy a zsebkendőm, és belefújta az orrát. Ezen meg mi kezdtünk el röhögni. Lopni csak nem fogunk, nem vihetjük magunkkal. Szépen összehajtogattam, és visszaraktam a helyére.

A következő vendéget sajnálom, mikor szétbontotta a tépőzárat…”

Ezek után abszolút megértem, hogy Öcsi mindig hazajött a tengerentúlról, ennyi hülyeség csak magyarokkal történik meg. Ha kint marad, mikből marad ki?

Év végén végre megváltunk a tizennégy éves autónktól. Már minden baja volt, csak akkor indult, ha akart. A cégnek volt annyi pénze, hogy abból vettünk egy új kocsit. Kis autó, de vadi új. Annyira, mint az első volt. Érdekes, ha valaki megkérdezte volna tőlem kamasz koromban, hogy mit szeretnék az életben, biztos nem ezeket soroltam volna. Az is igaz, hogy ilyet sosem kérdezett tőlem senki. Akkor biztos azt mondtam volna, hogy egy dúskeblű barátnőt (volt ilyen), hosszú combokkal (ilyen is volt), egy nyugis munkahelyet (sosem volt), egy nagy kocsit és kis családot. Ezzel szemben van egy kis feleségem, helyén van mindene, és még ráadásul szeret is! Kis üzletem nagy felfordulással, népes családom, kis kocsim. Ember tervez, Isten végez! De elégedett vagyok. Ez a fontos, a többi nem érdekes. Csak dönteni kell tudni mindig. Mindegy, hogy mit, de önállóan! Azután már minden úgy alakul, ahogy az ember akarja. Szerintem a véletleneken múlik minden, csak ügyesen kell élni velük.

2001-ben végre a Mátrában találkozhattam a barátaimmal. Évával, Zolival és Ernővel több, mint 20 évvel ezelőtt voltunk együtt. Olyan volt minden, mint az előtt, csak egy kicsit megöregedtünk. Hiányoztak a távol lévők, de nagyokat nosztalgiáztunk.

Ősszel Anyám úgy döntött, hogy egy szeretetotthonba költözik. 70 éves múlt, egyedül nem lenne biztonságban. A lakását a lányomnak vettük meg, ő meg befizette belőle a beugrót az otthonba. Hajni pesti lett, ott kezdett dolgozni egy rendezvényszervező cégnél. Elég jól keresett, állandóan úton volt. Nem sokat találkoztunk vele, minden rendezvénye hétvégére esett. Mindkét fiúnál újabb gyerek született, már 4 unokánk volt. Vera volt a család motorja, állandóan sütött-főzött, annak függvényében, hogy éppen ki volt nálunk elszállásolva. Én igyekeztem menekülni a kicsik elől, mindegyik potenciális betegségforrás volt számomra. Karácsonykor mindenki összejött nálunk. Kicsit sokan lettünk, de pár napig kibírtam. Mindig mondtam nekik:

– Jó, amikor jöttök, de még jobb, amikor mentek!

Nyáron Vera nagyon forszírozta, hogy Öcsiékkel nyaraljunk Agárdon. Ott volt egy kis nyaralójuk, amiben télen az összes vízvezeték szétfagyott. Augusztusra sem száradt ki. Ők mindannyian mentek fürödni, én vállaltam, hogy a kertben csinálok egy kis rendet. Víz, tömeg, gyerekek, zaj. Inkább a dzsungelirtás! Dög meleg volt, nyuvasztottam a gyomokat. Mikor végeztem, egy kicsit beültem az árnyékba olvasni. A lábam kilógott a napra, de jólesett. El is bóbiskoltam. Mire a család visszatért, pirosra égett a lábam. Alig tudtam felállni. Este olyan pára volt a lakásban a vizes falak miatt, hogy a szemüvegemről törölgettem a csapadékot. Az ágyam felett kb. kétcentis repedés volt a mennyezeten. Ha van Isten, akkor éjjel rám szakad a tető! Mekkora egy marha vagyok! Két nap után haza is menekültünk. (Én vánszorogtam.)

***

2003-ban Vera kórházba került. Egy komoly nőgyógyászati műtétre kapott időpontot. Otthon megbeszéltük, hogy a műtét napján nem megyek be hozzá. A nővére kísérte be. Egész nap izgultam az üzletben. Ilyen egyedül sosem éreztem magamat. 24 éve voltunk együtt, mindent együtt csináltunk. Ő volt a legfontosabb az életemben, nem lehet, hogy baja essen! A gyerekek már a saját életüket élték, én meg most otthon ültem, tétlenül. A műtét sikerült, délben telefonált a sógornőm, aki végig mellette volt. Vera azt üzente, hogy délután vár. Csodáltam, mert, ugye, abban maradtunk, hogy az első napon nem megyek. Gyorsan zártam a boltot, taxival siettem a Klinikára. Az intenzív osztályon volt. Alig ismertem meg. Lógtak a csövek mindenfelé. Összefüggéstelenül beszélt, nem értettem egy szavát sem. Halálra rémültem. Apámat láttam a halála előtt ilyen állapotban. A hazautat végigzokogtam, mindegyik gyereket hívtam telefonon, de csak sírtunk egyszerre. Itthon még rosszabb volt, tök egyedül.

Cat Stevensen még sosem sírtam, de most nem bírtam tovább tartani magam. Végiggondoltam az életünket, semmit sem bántam meg, bíztam benne, hogy még sokáig együtt lehetünk. Másnap már jobban volt, és nem emlékezett semmire. Megint rájöttem, hogy a legfontosabb dolog az ember életében a szeretet. Ha lehetne választani, én dobnám fel először a pacskert, nélkülem kiválóan el van a társaság, ő nélkülözhetetlen a család összetartásában. Pár nap múlva haza hoztam, szép lassan rendbe jött.

Végre nyáron máshová is lejutottunk. Voltunk a Zemplénben. Egy ismerős hívott meg minket a házába. Kivettünk pár napra egy szobát a környéken. Egész délután Jagermeistert szopogattunk. Jókat beszélgettünk. Vagy 3 órán keresztül készítette bográcsban a pörköltöt, majdnem éhen haltunk. Egy kis vörösborral zártuk az estét. Sosem voltam nagyivó, talán leginkább inas koromban jártam a haverokkal sörözni a MOM büfébe, meg az Ádám Sörözőbe. Pár kilométer volt csak az út a szállásunkig, reméltem, hogy nem kap el a rendőr, hogy piásan vezetek. Antialkoholista létemre, ciki lenne megbukni. Jó, az antialkoholizmus erős fényezés, azért az alkalmanként napi egy pohár vörösbort, ami az orvosok szerint is kell a vérképzéshez, azt megiszom.

***

50 felé közeledve az ember néha elmereng.

Mi a jó a szexben ebben a korban? Az, hogy még működik! Gyerekfejjel egy 50-es már öregembernek tűnt. A párom még 25 év után is felizgat! Néha egy hülye ötletével, vagy egy újabb aggódással! (Csak hülyéskedtem, még mindig jól érezzük magunkat! A lányom nem is érti, hogy ennyi év házasság után mit eszünk még egymáson? Talán egyszer ő is megérti, milyen, ha két ember igazán szereti egymást!)

Az akció után csak ülök a konyhában, cigi, egy kis csoki, vörös bor. Kell ennél több? Pár év, és itt az impotencia, tüdőrák, cukorbetegség, gyomorpanaszok. Csodás jövő! Addig kell élvezni ezt a hülye életet, amíg még van! 50 után, már a nagyján túl van az ember. Lassan visszahülyül ismét gyereknek. Előbb-utóbb mindenki feldobja a bakancsot, ami még marad, azt élvezni kell! Ha normális családod van, amiatt meg muszáj minél tovább elhúzni a végét…

Hajni munkahelyet váltott. Egy fővárosi bevásárlóközpont fittnesstermében lett recepciós. Ez jól fizető állás volt, kár, hogy hétvégén is dolgoznia kellett, reggeltől estig. Izgultunk is, hogy a VIII. kerületből hajnalban és éjjel kellett ingáznia. Amit keresett, magára költötte. Egyik alkalommal, mielőtt hazajött, hatalmas műkörmöket csináltatott magának. Teljesen kibuktam, inkább a lakásodra meg kajára költenéd a pénzed! Ezen jól össze is vesztünk. Nem is szóltunk egymáshoz pár napig. Ketten voltunk otthon. Mivel még tartott a mosolyszünet, bejött a szobámba és csak annyit mondott:

– Hmm. – és hátat fordított nekem.

– Hmm? – kérdeztem vissza.

– Hmm, hmm! – szólt csukott szájjal, és mutatta a hátán a melltartója kapcsát.

– Ühüm! – jeleztem, hogy értem, hogy a hülye körmökkel nem tudja kikapcsolni. Gyakorlottan kikapcsoltam, mint ahogy egy 25 éve házastól illik.

– Hmm, hmm! – és bólintott.

– Hmm, hmm, hmm! – nyugtáztam a köszönetet.

***

Egyszer otthonról telefonált, hogy segítsek, vizet akar inni, de nem tudja letekerni a flaska kupakját! 250 kilométerre voltam tőle.

– Hívd ki a tűzoltókat, majd ők segítenek! Vagy tekergesd magad!

Ugye, milyen jó, ha a gyerek mindig számíthat a szüleire?

Öcsiék házat építettek maguknak Pest mellett. Vettek egy használt Volvót. Ahhoz képest, hogy sosincs egy buznyákjuk sem, tudnak élni. Baluék is házat vettek egy lakáscsere kapcsán, hitelből, Debrecentől 20 kilométerre, és ők is autótulajdonos lettek. Balu már a vásárlás napján neki is ment vele az autókereskedés kapujának. Ő sem változott sokat az elmúlt években. A család élete sínen volt.

Vera állandóan mindenkin segíteni akart, még úgy is, ha azok nem akarták! Egyszer egy áruházban egy öreg anyókát próbált a mozgólépcsőről lesegíteni. Csak ő esett el, a lába jó véres lett. Vallásos lévén vállalta, hogy egy öreg nyanyát patronál az egyházközség kérésére. Sajnálom, de engem az első pillanattól bosszantott ez a szeretetszolgálat, nem éreztem létszükségnek. Vera állandóan vonult hozzá, előtte felhívta, hogy mit vigyen. Az öreg k…va, ahogy én nevezem, ez persze, nem szó szerint értendő, hiszen sosem találkoztunk, csak egyszer láttam egy fényképen, igaz, rémisztő, szóval az egyház koros leánya igényes volt ám, piszkosul: szőlő (télen!), töpörtyű, cipő, ruhák, ilyesmi volt a szokásos kérés. Ráadásul volt családja, nem is csórók, gondolom innen az igényesség. Állandóan telefonált, már a szuszogásától is rosszul voltam. Húsvét hétfőn, reggel hétkor, szólt a telefon:

– Feltámadott Jézus! Halleluja! – ordította a fülembe.

– Hale, mondtam, még várhatott volna egy órát! – és leraktam telefont.

Máskor, mikor kórházban volt, Vera bement látogatni. A következő nap hajnali 5-kor ismét szólt a telefon. Nagy baj lehet valamelyik gyerekkel, csak ők hívnak ilyenkor, ha gáz van!

– Segítség! Segítség! – ordította a matróna a telefonba.

– Hogy, mi van? – kérdeztem félálomban.

– Életveszélyben vagyok!

– Mindannyian abban vagyunk, asszonyom, ilyen ez a mai világ! Tetszik tudni, hogy kit hívott? –ordítottam most már én is.

– Hát a Veráékat! – bömböli a hülye hangján. – Intézkedjen, segítség, meg fogok halni!

– Ezzel mindannyian így vagyunk, mondom, de tartson ki, intézkedem! –és suttogásra váltottam.

– Jó, de siessen, már nincs sok időm hátra – suttogta ő is.

– Akkor meg minek kapkodjak, csókolom – zártam a beszélgetést.

Közben Vera ott állt mellettem végig, a kezeivel jelezte, hogy nem akar vele beszélni! Na, cseszd meg, már leszarod az öreg tyúkot?

A nyanya délután újra hívott, pechemre csak én voltam otthon. Elnézést kért a hajnali felfordulásért. Válaszként csak annyit mondtam, hogy mostanában ne nagyon tessék Verát hívni, inkább a saját családját tessék csesztetni! Ezzel lett vége a szoros egyházi matronálásnak.

Vera amúgy nagyon normális, de ha a család a közelében van, teljesen felpörög. Biztos ilyenek a jó anyák, bár én a saját családomban ilyet nem tapasztaltam. Ekkor megszűnik neki a külvilág, csak az unokáival foglalkozik. Egyszer egy augusztus 20-i tűzijáték kapcsán még a retiküljét is ellopták a hátáról, észre sem vette! Szerintem a padon felejtette, mikor az unokákat emelgette, hogy jobban lássanak… Sajnos néha el is esik, állandóan rohan, ha gyerek van a közelben. Régen is szedte a lábait, de azóta eltelt pár évtized. Én akkor őrülök meg, ha a boltban vagyok. Pörgök, mint a mérgezett egér. Remélem, ha a mennybe kerülök, valami nyugis helyem lesz. Talán éjjeliőr lennék legszívesebben, ott egyedül lehetnék, és félnék, mint az állat.

Felhúzott lelkiállapotom időnkét rosszullétbe torkollott. Kezdtem rájönni, hogy pont fordítva működök, mint a normális emberek. Ha idegesnek kellene lennem, tök nyugodt vagyok, és fordítva. Miközben a boltban keverem a szmötyit, 90/60 a vérnyomáson. Ha végre hazaérek, és lefekszem olvasni 160/100 lesz. Ekkor szobabiciklire pattanok, tekerek fél órát, máris 120/60. Próbálkoztam néhány gyógyszerrel, de ezekről majd a következő fejezetben. Néha olyan szarul lettem, hogy azt hittem, itt a vég! Hol nem láttam fél óráig, hol zsibbadt a karom. Közben meg jöttek a vevők, akiknek nem lett volna jó, ha így látnak. Nekem sem. Volt úgy, hogy az infarktus kezdett nyalogatni, Vera javasolta, hogy menjünk át a szomszédos dokihoz. Rám adta a kabátomat, kiírtuk, hogy rögtön jövök. Az ajtóban megállít egy vevő:

– Hova megy, várjon, adjon egy tintapatront!

– Nem látja, hogy nincs jól, most viszem az orvoshoz!

– Látom, de nem tudok nyomtatni!

– Ha most itt feldobja pacskert, máskor sem!

Amikor kirándulni mentünk, előtte tök hülye voltam. Az úton csak akkor voltam jól, ha rosszul kellett volna lennem.

Szakad az eső, vagy akkora köd van, hogy a motorháztetőt sem lehet látni, teljesen kivirulok. Ekkor akkorákat röhögünk Verával, hogy néha jó lenne, ha belül is lenne ablaktörlő, mert néha leköpöm a szélvédőt kacagás közben. Egyszer épp egy piros lámpánál álltunk, mikor Vera éppen ivott a termoszból. A lámpa zöldre váltott, gázt adtam, de jött egy hülye biciklista, hirtelen fékeztem. Szerencsétlen Vera az egész koktélt a nyakába locsolta. Azután meg kis híján megfulladt, mert ránk tört a röhögés.

A hegyen pillanatok alatt normálissá váltunk. Sehol egy ismerős, ember is alig. Csatangoltunk az erdőben reggeltől-estig. Bár volt úgy, hogy rosszul lettem, akkor meg rohanás a szállásra. Na, már itt is hülyülök? Nem egy leányálom velem az élet, tudom.

Ezek ismeretében a lányom úgy döntött, hogy hazajön. Látta, hogy már mi sem vagyunk a régiek, neki meg elfogyott az állása. A lakását eladtuk, helyette egy kis pótlással vettünk egy másikat Debrecenben. Csak pár száz méterre lakik tőlünk, nincs velünk, de közel van. A lakásvásárlást és a tatarozást együtt intéztük ketten, Vera a háttérben maradt. Hajni vitte az egész költözést, ekkor kezdtem érezni, hogy nélkülem is működnek a dolgok. Régóta tudtuk, hogy kellene segítség a boltban, de megfelelő embert nehéz találni. Hülyét minek vennék fel, annak jó vagyok én. Ha értelmeset veszek fel, kiismeri a helyzetet, céget alapít, otthagy, és lenyúlja a vevőkörömet. Logikus volt, ha a lányom nem talál jobb állást, hozzám jön dolgozni. Így is lett. Lehet, hogy belejön idővel, igyekszik is rendesen, de valószínűleg sosem fogunk összecsiszolódni. Mindketten erős egyéniségek vagyunk, magyarul szólva nagy a pofánk! Hetente össze is veszünk valami marhaságon, van, amikor naponta. Legalább a vérnyomásom rendeződik. Most, ha rosszul vagyok, csak bevonulok a klotyóba (a tatarozás után lett már végre az is), és várom, hogy elmúljon. Közben ő foglalkozik a vevőkkel. Néha hallom az ajtón át, hogy valamit nem talál, ekkor kiszólok a budiról, a lelőhely ügyében. Mire végre elmúlik a vásárló, csak annyit mond:

– Aki szarul van, ne pofázzon!

Végül is igaza van, de rohadt szarul esik! Ezek után pár napig legalább nem veszekszünk, igaz, nem is beszélünk. Ritkán, de van, hogy normálisak vagyunk. Volt olyan nyaralásunk, amikor Verával csak egy komplett apartmant sikerült foglalnunk. Egy szoba tök üres volt. Mindegyik ágyat ki is próbáltuk…

Vera javaslatára szóltunk a gyereknek, hogy van egy szabad szoba, nem jönnek-e utánunk a barátjával. (Már az is van neki, együtt élnek.) Csuda jól elvoltunk, együtt és mégis külön.

Úgy döntöttem, hogy mivel a páromnak az egyik kerek szülinapja közelgett, megszervezem, hogy a család apraja-nagyját összeterelem egy hétvégére a Mátrába. Már a szervezés sem volt könnyű. Szerencse, hogy az unokák már kábé akkorák voltak, mint Balu és Öcsi volt akkor, amikor összekerültünk, már nem nyálgépek, mint aprólék korukban.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.