Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Nyugodt (?) öregkor; Zárszó

“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. A hülyeségen túl című könyv utolsó fejezetei következnek.

Amikor az ember túl van az ötödik X-en, lassan végiggondolja, hogy mit és hogyan kellett volna másként csinálnia. Vagy jó volt ez így? Akkor kezdtem érezni, hogy öregszem, amikor a nosztalgia rám tört. Pár évig még vígan(?) eléldegélhetünk, a nehezét már megcsináltuk…

Egyszer éppen Pesten jártunk Verával, a lélekgyógyászomhoz mentünk egy dobogókői kirándulás után. A rendelőtől nem messze laktak Ottó szülei, kocsival csak 5 perc kerülő. Gyorsan jött az ötlet, hogy minden bejelentés nélkül nézzük meg őket. Utoljára Ottóék esküvőjén találkoztunk mindkettőjükkel, úgy 30 éve. Felszóltam a kaputelefonon.

– Péterkém, gyere gyorsan! – mondta Ottó mamája.

Nagyon megható pillanat volt, igyekeztünk nagyokat nyelni mind a négyen, látsszon, hogy erősek vagyunk. A mamája nem változott semmit, a papában az „öreg Ottót” láttam magam előtt. Ugyanúgy ült a széken karba tett kezekkel, mint a fia 30 évvel ezelőtt, egy régi fotónkon. Régóta terveztem, hogy egyszer felkeresem őket, talán akkorra lettem elég erős, hogy beszéljek velük. A barátom halála óta minden ünnepen képeslapokat váltottunk. Én mindig kérdeztem a lap végén, hogy mi van az unokával, de válasz sosem jött. Biztos csak később kapták meg a lapomat, már nem tudtak erre a kérdésre reagálni. Megtudtuk, hogy régóta nem tartják a kapcsolatot, a haláleset óta minden szál elszakadt közöttük, és nem a nagyszülők hibájából…

Mindent elmeséltek a régi dolgokról és magunkról. Próbáltam egy idő után vidámabb irányba terelni a beszélgetést:

– Hogy van Ottó nővére? – akinek az esküvőjén még Klárival voltam.

– Ő  már 10 éve meghalt, leukémiában.

Csodáltam őket, hogy ilyen erősek voltak végig, az idő ilyen esetekben biztos nem gyógyítja be a sebeket. Végül csak félórát voltunk velük, többet nem is terveztünk. Látszott, hogy mindannyiunknak jó volt a találkozás. Telefonszámokat cseréltünk, meg hogy majd találkozunk, meg egyebek. Mindenki tudta, hogy ez valószínűleg nem így lesz, valószínűbb, hogy már sosem találkozhatunk így, négyen…

Mikor Verával beszálltunk a kocsiba, a fürdő ablakából Ottó mamája integetett felénk. Mint annak idején a gyerekeinek tette. Akkor biztos nem volt könnyes a szeme. Verával a kocsiból integettünk vissza párás szemekkel. Mondtam is:

– Milyen jó, hogy itt vagy velem, a mi életünk szerencsésebben alakult! Ki tudja, mi lesz a vége, de mi legalább a most történteket el tudjuk mesélni a gyerekeinknek, akik tudják, hogy kikről, mikről beszélünk! Ők kinek mesélik ezt ma este?

Mikor este hazaértünk, felhívtam őket. Megköszöntem, hogy olyan rendesek voltak.

– Még meg sem kínáltunk titeket semmivel sem, legalább egy kávét adtunk volna. – mentegetőzött a mama.

– Mindent megkaptunk tőletek, köszönjük! – feleltem.

***

Pár hónappal később a tervezett mátrai össznépi haddelhadd következett. Először (és valószínűleg utoljára!?) én szerveztem a kirándulást. Sosem én voltam a család motorja, ezért én is csodálkoztam magamon. A rokonságot mindig Vera pátyolgatta, én igyekeztem a háttérben maradni. (Minél hátrébb…) Most igyekeztem mindenkinek a legmegfelelőbb megoldást kitalálni. A fiúk a családjukkal kettő, a lányomék csak egy, mi Verával három éjszakát terveztünk. Egy szállodában foglaltam szállást, de Hajniéknak már nem jutott hely, ők maguknak szervezték. Verával kora reggel elindultunk, hogy legyen idő mindent összekészíteni. Sorozatban készültek a palacsinták, a híres zöldborsóleves. Ezt vittük magunkkal, nehogy éhen haljon valamelyik utódunk…

Első utunk Apám sírjához vezetett. Gyönyörű napsütés volt, biztos ő is élvezte volna, ha nem csak lélekben lehet velünk. Éváéknál összefutottunk Zolival és a feleségével is. (Ez spontán sikerült, nem én intéztem.) Rövid beszélgetés után vágtattunk intézni a másnapi kollektív zabálást. Vera egy héttel előbb már telefonon foglalt helyet az egyik étteremben, de biztosra akart menni, így személyesen is bejelentkeztünk.

– Akkor holnap fél egyre, 12 főre, ahogy megbeszéltük! – mondtam a górénak.

– Rendben, 12-re, fél egyen! – válaszolta.

Na, öreg, amikor gyerekkorunkban együtt fociztunk a hegyen, még nem voltál ennyire kretén, gondoltam magamban. Bár én sem lettem értelmesebb, de legalább nem lett belőlem hülye pincér. Az idő engem igazolt…

Gyors ebéd után jött volna a szunya, később a bunya, ahogy Verával a szabink alatt évek óta csináltuk, de ebből most semmi sem lett. Folyamatosan csöngött a telefonunk, hogy ki merre jár, még mennyi van hátra a nyugalomból.

A recepciós ecsetelte a szobák beosztását:

– Egy az emeleten 4 főre, kettő egymás mellett 2-2 főre alattuk, és a távolabbi szoba a folyosó végén, ahogy kérni tetszett!

Mellettem állt egy anyuka a 4-5 év körüli gyerekével, hülyén nézett rám.

– Pár évtized és majd megért engem. Mi vagyunk a nagyszülők, nemsoká jönnek a haramiák! Most gyorsan megyek videózni, míg egyben van a szálloda! – mondtam kedélyesen. Látszott rajta, hogy hülyének néz. Kisanyám, majd belátod, hogy igazam volt.

A szobánkban egy hatalmas virágcsokor várt. Anyám intézte, Éva közreműködésével, Vera közelgő szülinapja alkalmából. Meglepetés, ez is nélkülem szerveződött. De nem ezt volt az egyetlen…

Folyamatosan érkeztek az aprólékok. Úgy terveztem, hogy Baluék apartmanjában húzzuk meg magunkat napközben, mert ott vígan elférünk. Azaz húzza meg magát a család, én meg addig pihenhetek a mi szobánkban, ha akarok. Az ötlet jó volt, a kivitelezés már kevésbé. Mivel Vera mindent hozott magával, ahogy egy jó nagymamától elvárható, a jövés–menés nálunk kulminált. Pechemre csengő volt a mi szobánkon, az ajtón nem volt kilincs a folyosó felől, úgy éreztem magam, mint egy portás. Hol a vízmelegítő kellett, hol joghurt, hol keksz, egyebek. Egy idő után a kulcsot az ajtóban hagytam kívülről, ha már vonulnak, legalább ne csöngessenek. Lassan mindenki átment önkiszolgálóba.

Szerencsére jó idő volt, az unokák a kertben hancúroztak. Öcsi gyerekei nagyobbak pár évvel, mint Baluéké, egészen jól elnavigálták egymást. Az esti családi sétán csak a strapabíróbbak vettek részt. Én is csatlakoztam.

Mivel én voltam az idegenvezető, ecseteltem a másnapi lehetőségeket. Az autós kirándulás mellett döntöttek. Irány a siroki vár. Én voltam a felvezető autó, mert tudtam, hogy merre kell menni. Balu jött középen, hogy el ne tévedjen, és le ne maradjon. Öcsi zárta a sort. Én próbáltam a szokásos hegyi tempómat futni, de állandóan lemaradtak. 10 óra tájban tudtunk csak indulni, addigra készült el mindenki a reggelivel, folyó ügyekkel. Verával addig bejártuk a közértet, a leadott lista alapján beszerezni a család betevőjét. Én ilyen tájt már visszafelé szoktam jönni…

A túra alatt Hajniék is csatlakoztak hozzánk, jól sikerült a szervezés. Jó, hogy nem busszal voltunk, mert ott senki sem szidhatta volna a másikat. Kíváncsian hallgattam volna, hogy ki-ki, a saját kocsijában mit mond a család többi tagjáról. Kissé késett a menetrend, csak fél 3-ra értünk az ebéd helyszínére, a 12 fő legalább stimmelt. Ebéd utánra elígérkeztünk Éváékhoz, hogy megismerhessék a népes famíliát. Ők kérték, nem mi ajánlottuk.

Az első benyomás rögtön jó volt. Öcsi annyit mondott, amikor Zoli mellett álltam, hogy egy széria vagyunk. Kevés haj, bajusz, szemüveg, kis sör(bor)has, farmer, pulcsi. Pár perc múlva Hajni közölte, olyan vagyok, mintha Zoli öccse lennék! Hát igen, a lököttek hasonlóak. Külön klikkek alakultak. Vera orrba-szájba unokázott, én a gyerekeimmel és Zoliékkal beszélgettem. Öcsinek sokat meséltem ifjúságomról, már felkészült volt mindenben. Egy idő után mondta is Zoli neki, hogy már többet tud róla, mint ő maga. A gyerekek kérdezték tőle, hogy Apánknak már akkor is ilyen nagy pofája volt-e.

– Igen, de ahogy látom, azóta is sokat fejlődött.

Szóba került a könyv, ami az életemről íródik. Zoli rögtön kérdezte, hogy benne lesz-e, amikor négyen voltunk fent egy télen szánkózni? Ő Évával ült egy szánkón és az első ugratónál összetört alattuk a szánkó. Arról ír-e a haverom, hogy ugyanekkor Klárival egy másik szánkón siklottunk le a hegyen és közelgett a hegy vége? Hogy én, mikor láttam, hogy nem tudunk megállni, ordítottam, hogy ugorj, én ugrottam, Klári meg szánkóstól a patakba seggelt.

Éva annyit kérdezett, hogy meséltem-e, hogy éjfélkor indultunk Ágasvárra a turistaházba.

– Úgy emlékszem, erről már meséltem a barátomnak. – válaszoltam.

– Benne lesz, hogy amikor odaértünk, csak a kutya ugatott, tök sötét volt, és a ház ablakából kikiabált a turistaház vezetőjének a felesége:

– Peti hagyd abba!

– Igen, Peti vagyok, szeretnénk bemenni, egy kis bort inni! –kiabáltam vissza én.

– Peti ne ugass, gyere be!

– Azt szeretnénk, Éváék is itt vannak! Tessék kinyitni az ajtót!

Végül beengedtek, megtudtuk, hogy a kutyát is Petinek hívták…

Eszükbe jutott, hogy amikor kirándulni mentünk Mátraszentimrére a cukrászdában volt egy zenegép, amiben csak 3 külföldi szám volt a magyarokon kívül. Két Beatles, és egy Free. Mindig ezt hallgattuk, míg fagyiztunk. Pár alkalom után, mikor az utcába értünk, a cukrász lánya már indította is a szokásos számokat. Ezen kis vita alakult ki, hogy melyik volt a három szám, de a végén minden összeállt. Get Back, Don’t Let Me Down, All Right Now.

Egyedül csak a turistaház-vezető feleségének a neve nem stimmelt, tudtuk, hogy nem Sanyi néni! Hazafelé a kocsiban az is beugrott: Vali!

Gyorsan küldtem is Zolinak egy vezetékes SMS-t, mert néhány éve pont a Mátrában voltunk, mikor a távollétükben bekötötték a telefonjukat. A számot akkor felírtam.

„A Lajos bá feleségének neve: Vali!”

Teljesen megnyugodtam, láthatja a haverom, hogy 50 után is vág az eszem. Másnap kérdeztem is tőle, mit szólt az SMS-hez, amit küldtem?

– Hová?

– Hát a házatok számára!

– Sajnos, azt már 5 éve lemondtuk!

Akkor ki a fenének küldtem az üzenetet? Sosem derült ki. Fingja sem lehet, hogy ki a Lajos bá, pláne a Vali. Tudatlanul fog meghalni.

A következő nap is autóskirándulással indult. Ahol csak megálltunk, Balu háromszor is körbe járta a kocsiját, követ rakott a kerekek alá, nehogy elguruljon. A fia kérdezte is kétszer, hogy mindent bezárt-e, mehetünk-e már? – Minden rendben, mehetünk! – morgott Balu, sosem szerette, ha nyaggatják.

Pár lépés után a felesége kérdezte, hogy hol a kicsi.

– Ja, őt is bezártam!

Végül mindenki meglett. Az utolsó össznépi ebédet is túléltük. Hülyére zabáltuk magunkat, a fizetéskor bizonytalanná váltam a pályaválasztás kapcsán. Vaskos számla, lehet, hogy jó állás lett volna a pincérség? Baluék úgy döntöttek, hogy még egy éjszakát maradnak, a fiatalok mind szerencsésen haza is értek.

***

Verával abban egyet értettünk, hogy végül is minden terven felül jól sikerült, mindenki helyes volt. Még én is. Nagy szó. Én sem vagyok a régi. Ő két mondat közben, szokása szerint, elaludt. Én még sokáig gyömöszöltem a párnát. Eszembe jutott, hogy vagy 45 évvel ezelőtt éppen Apám céges kocsijával jöttünk haza a Mátrából, éjjel. Gyönyörű holdvilág volt, a sofőr leoltotta lámpákat, annyira világos volt. Én előző este, mikor a lányomékat vittem vissza a szállásukra, ugyanígy cselekedtem.

Úgy éltünk már lassan 30 éve egymás mellett, mintha nem is lett volna külön életünk azelőtt. Az ilyen találkozásokkor jöttek elő a régi emlékek, amiket az ember egyáltalán nem bánt meg, jó hogy megtörténtek. Mindenki indul valahonnan és megérkezik valahová. Hogy ez jó, vagy rossz, persze, magunkon múlik elsősorban, de a véletleneknek is mindig fontos szerep jut. Vagy nem is véletlen a véletlen?

***

Egyébként az életünk a szokott mederben zajlott. A bolt eltartott minket. Nem dúskáltunk a pénzben, de amikor valamire kellett, mindig volt elég. Mivel a gyerekek már saját egzisztenciával rendelkeztek, már csak nyugodtan kellett élnünk. Nagy terveink nem voltak. Egyedül az üzletet szerettem volna egy kicsit rendbe hozatni. Erre nemrég nyílt lehetőség. Kicseréltettem a nyílászárókat, kifestettem. Nagyobb üzlet jobb lett volna, de ez már majdnem 20 éve működött, mindenki tudta, hol vagyunk. Speciális helyzetünkből adódóan a legkevesebb időt töltöttem az üzletben. Eléggé sajátos volt a nyitvatartásom, aki akart, így is mindig megtalált. Ott voltak a nagy hülye multik, az ott dolgozó rabszolgák éjjel-nappal nyitva tartottak, mi mégis kényelmesen elvoltunk. Ha szakértelem kellett, alkalmazkodni kellett hozzám. Szerencsére a konkurenciáknál csak szakmailag zoknik ügyködhettek, nem csoda, hogy ők is inkább hozzám küldték a sok szerencsétlen vásárlót. Én is tudom, hogyan lehetett volna nagyobbá válni. Sosem voltam egy házalós típus, aki akart, elért. Nem mentem a munka után. Nem szállítottuk ki az árut, akinek én kellettem, jött.

Pár éve került egy alvállalkozóm, Laci. Neki már valószínűleg az óvodában is fénymásoló volt a jele, abban volt profi. Egykorúak voltunk. Hasonló fazon volt, mint én. Kissé szétszórt, de megbízható és becsületes. Ő intézte a gépek üzembe helyezését, karbantartását, a tonereket töltését. Ez mindkettőnknek jó volt. Nekem szélesedett az áruskálám, ő új ügyfeleket szerzett magának a segítségemmel. Időnkét kissé ideges volt. Ekkor, mondjuk, a kezében tartott golyóstollat félbetörte és eldobta. Mindegy, hol volt, ha begőzölt, repült minden. Szerencse, hogy kettőnk közül valamelyikünk mindig normálisabb volt, kompenzáltuk egymás hülyeségét. Volt olyan, hogy bejött a boltba és szólt:

– Ma ne hívj, véletlenül a TV távkapcsolóját hoztam el hazulról a telefonom helyett. Mindkettőn ugyanolyan szar billentyűk vannak. Itt volt végig a zsebemben, csak akkor jöttem rá, mikor egész délelőtt nem hívott senki, és telefonálni akartam.

Az ilyen találkozásra mondják, megtalálták egymást.

Balu változatlanul egy multinál volt a vezérkar oszlopos tagja, programokat gyártottak és személyre szabták. Mindezt amerikai fennhatóság alatt, így a nyelvet is gyakorolhatta orrvérzésig. Időnkét átrepülte az óceánt, néha a Közel-Keletre ment okítani az arabokat. Öcsi már tanárokat képzett, néha drámát írt, aztán színrevitte a nebulóival. Ő is időnként átugrott az amikhoz, de bejárta egész Európát. Hajni változatlanul nálam dolgozott, lassan kezdett belejönni a bizniszbe. Szervezésben nagy volt, igyekezett mindent a saját szájíze szerint alakítani. Néha (sokszor…) össze is vesztünk valami bolti marhaságon, de munka után már elültek a viharok. Pláne, ha pár óráig nem találkoztunk.

A veszekedésben van jó és rossz is. A jó, hogy nem folytjuk magunkba a dühünket, jobb, ha kint van. Az nem biztos, hogy jobb, ha a külvilág előtt zajlik, de mi már csak ilyenek vagyunk. Volt kitől örökölnie szegénynek. A rossz az, hogy az ember dühében hülyét csinál magából. Gyorsabban jár az agyunk, mint a szánk, így néha nagy röhögésbe fullad a dolog. És a legrosszabb, ha ki is röhögnek.

Az ilyen viták kapcsán időnként új szavak vagy szállóigék keletkeztek. A „hülye spicsa” a spiné és a női alkatrész keresztezéséből született, a „ne hozzám hasonlítsd magamat” mondás Vera agykérgének terméke. (Dolák-Salyék heteket görcsölnek egy poénon, mi meg kapásból fingjuk az ilyeneket.) Volt olyan jelenet, hogy valaki szólt, hogy 20 darab akármi kéne gyorsan, számlázzuk, mire ide ér, mert rohan. Én levettem egy kupaccal a polcról és balról jobbra elkezdtem számolni. Hajni ugyanezt kezdte, csak másik irányból, 10-nél találkozott a kezünk. Nem hiszed, hogy önállóan meg tudom számolni, kérdeztük mindketten, egyszerre. Ha a munkáról van szó, sajnos, csak magamnak hiszek, ezzel ő is így van.

Lassan kezdtem érezni, hogy lassítani kéne, de ha a boltban voltam, ez nem sikerült. Itthon egyébként normálisnak tűntem, legalábbis magamnak. Olvastam az újságokat, hallgattam a régi jó, békebeli zenéket. A dilibogyóimat is idővel abbahagytam. A doki mondta is, hogy most tartsunk egy kis szünetet, szerinte tünetmentes vagyok, a meglévő hülyeségem már saját jogon van. Időnként elmentem az orvosomhoz, és megvizsgáltattam magam, mert a szegény orvos is élni akart. Aztán elmentem a gyógyszertárba, és kiváltottam az aktuális dózist, mert a patikus is élni akart. A kiváltott orvosságot azután a szekrénybe tettem, mert én is élni szerettem volna…

A gyerekek jól elvoltak magukban. Néha szólt a telefon, ekkor tudtuk, hogy valami segítség kellene. Hol pénz, hol valamit fuvarozni kell, hol az unokák nőtték ki a ruhájukat. Vera intézte a vásárlásokat, divatosan öltöztette az utánpótlást a helyi turkálókból. Ami neki kicsi volt, azt valamelyik leszármazotton láttam viszont. Hajnival napi kapcsolatban voltunk, az elég is. Időnként telefonált, hogy nincs villany, vagy a csukott ablakon beesik az eső. Volt olyan, hogy éppen valami új receptet talált a neten, rákot főzött. Hívott, hogy már egy órája főzi, még keményebb, mint valaha. Kérdeztem:

– Sót tettél a vízbe?

– Minek? A zacskóra rá volt írva, hogy sóstengeri – válaszolta.

Éreztem, ha egyszer végre nyugdíjasok leszünk, akkor is szükség lesz ránk, vagy legalább a nyugdíjunkra. Majd ülünk Verával (ha még megismerjük egymást) kézen fogva a tolókocsiban, mert a járókereten már elkopott a gumi. Ő hívogatja a rokonságot telefonon, hogy nem kell-e valami segítség, én meg a walkman-emmel a fejemen hallgatom a Cat Stevenseket, ha még hallok valamit. Ez a Cat Stevens sem tud a seggén maradni, 1978-ban abbahagyta az aktív zenélést. Mire végre megszereztem az összes lemezét, írtam neki egy köszönőlevelet, széppé tette az életet a zenéje, további lelki nyugalmat kívántam neki. Erre, ahelyett, hogy a nyugton maradna, ekkora elismerés mellett már csak a nyugdíjat kéne várnia, hát nem elkezdett megint lemezeket kiadni?! Erre költhetem a nyugdíjamat én is, mikor új fogsor kéne, mert a régit már félig lerágtam.

***

Pár évvel később egyszer Hajni panaszkodott, hogy fáj a hasa. Gyerekkorában is sokat nyavalygott, sosem találtak nála semmi szervi bajt. Időnkét ész nélkül bezabált, néha meg „egészséges” életet élt, azaz nem nagyon evett semmit. Mondtuk is neki, a stressz és a hülye életmód és biztos a fogamzásgátló hatása okozza a panaszait, majd rendbe jön, mint máskor. Pár hét múlva azzal állt elő, hogy valószínűleg beakadt egy unoka! Mondtam neki, nyugi! Anyáddal is voltam így, jó pár terhességi tesztet lehugyoztunk 50 után, nem testvérke volt, csak klimax! Igaz, te elég korán kezded, de ahogy ismerlek, mindig klimaxosnak tűntél. Ezen megint jól össze is vesztünk. A legnagyobb sértés mindig az volt neki, hogy:

– Olyan vagy, mint nagyanyád! Néha rém aranyos vagy, néha kibírhatatlan!

A klimaxot illetőleg, nem nekem lett igazam. Néhány hónappal később volt az esküvőjük, már útban volt az originál unokám. Parádsasváron volt a procedúra, szerencsére, szóval a Mátrában. Verával egy nappal előbb mentünk fel, hogy egy kicsit rápihenjünk a dolgokra. Én világéletemben utáltam a tömeget, szerencsére nem nekem kellett szerveznem. Lassan nem is lesz már rám szükség, de ezt akkor nem bántam egy kicsit sem. Csak a szűk baráti és családi kör volt jelen. A Három falu templomában volt az egyházi szertartás. Én, mint a boldog atya kísértem be a lányomat. Még a kapuban mondtam neki:

– Szép vagy! Kár, hogy nős vagyok, lehet, hogy én is elvennélek feleségül! – ekkor kezdett mosolyogni, de gyorsan hoztam a szokott formámat – Persze, csak akkor, ha nem ismernélek közelebbről!

Végre ezen nem veszekedtünk, jót nevettünk az egészen. A buli már a szállóban volt, a család apraja-nagyja ott ropta a táncot. Én kint ültem magamban az erkélyen, nagyokat slukkoltam a cigimből. Hát, ezt is megcsináltuk! Hála Istennek, a tánciból kimaradtam, mindig bot lábam volt, vagy ahogy a gyerek orvosom mondta, dióverők.

Éjféltájban visszamentünk a szállásunkra, ránk fért egy kis nyugalom. A következő időszak nem lesz könnyű, de együtt Verával abban is tudunk segíteni. Szerencsések vagyunk! Egy modern Teréz anya és egy mérgezett egér összefutott az életben. Felnevelt egy meg nem értett zsenit, egy túlélőbajnokot, és egy szervezőfenomént! Van egy csomó unokánk, még bővül is a család! Békében és harmóniában éltünk, mi kell még!? Ennyi.

Szépen egymás mellé feküdtünk a franciaágyban és felhőtlenül egymáséi lettünk. (A vén kecske is megnyalja a sót! Sőt! Az egész sótartót…) Ha szerencsénk van, még egy pár jó évünk lehet.

A következő pár hónap az unokavárás jegyében telt. Hajni nagy pocakkal tüsténkedett körülöttem. Bár nem javasolt előre vásárolni a születendő gyereknek, én mégis elszántam magam. Titokban vettem egy pár világoskék bébizoknit és egy sapkát. Hát igen, mivel a sereg megszűnt, inkább fiú legyen, mint kurva, ahogy szól a kifordított aforizma! A vőmnek meg saját tapasztalatból vásároltam néhány praktikus holmit. Bementem egy védőfelszerelés boltba. Ismerős nő volt a tulaj, kérdeztem is:

– Nem maga volt néhány éve a belvárosi kis üzletben hasonló profillal?

– De, onnan ismerjük egymást? – és a belém karolt. – Mit adhatok?

– Egy pár füldugó kéne.

– Milyen munkához?

– Nem munkához, unoka ellen. A lányom hamarosan szül!

– De jópofa! – vágott hátba kedélyesen.

– Mennyibe kerül?

– 80 forint az egész.

– Akkor adjon rögtön két párat, hátha ikrek lesznek!

Hülyén nézett rám pár pillanatig, majd nevetve ismét hátba csapott:

– Aha, már értem!

– Kérek még egy szájmaszkot is.

– Azt meg minek?

– A szaros pelenkák kiszállításánál nagy haszna lesz!

– Maga rém jópofa! – és közben folyamatosan paskolt.

– Most már inkább fizetnék, mielőtt teljesen agyon tetszik verni.

Szorítottam, hogy ne hal (mint én), vagy bika (Hajni) legyen az örökös. Mázlinkra, rák (Vera) lett, így az elkövetkező 50-60 évben majd leápolja a világot. Mindenkin segít majd, annak ellenére is, hogy van, amikor nincs is rá szükség. Ha jól választ majd társat, szép élete lehet.

Szerencsére a szülésnél nem kell ott lennem, én biztos bele is pusztulnék. A vőmmel jó volt a kapcsolatom, mondtam is neki, ha egyszer végre abbahagyhatnám az üzletet, ti vihetnétek tovább. Én majd, mint hülye nyugdíjas, a szaktanácsot adom jó pénzért.

Komplikációmentes szülés volt. Verát napokig nem is láttam, állandóan náluk volt, igyekezett az alapfogásokat betanítani. Aludni járt haza, rögtön eldőlt, mint az Castro séta közben, olyan fáradt volt. Én meg csak forgolódtam az ágyamban, és a jövőn agyaltam. Mi, hogyan lesz ezután? Hajni helyett mást kár felvenni, egyedül meg sok nekem már. Vera úgyis családozik tovább. Lassítanom kéne, egyedül csak kibírok néhány hónapot. Az elején még jó is volt, hogy csak a saját hülyeségeimet kellett kibírnom, el voltam a vevőkkel, mint a befőtt.

Egyik nap, zárás után éppen a kasszát csináltam, amikor kezdett a bal karom zsibbadni. Ismerős érzés, már volt ilyen fénykoromban, amikor topon voltam a hülyeségben. Egy fél dilibogyó megold mindent, fél óra és jobban leszek. Mondta is a dilidoki, hogy egy idő után lassan ismét visszahülyülök, akkor majd újra kell szednem a csodaszert. Itt az idő, a régi vagyok ismét. Csak ültem az íróasztalomnál, az ajtó bezárva, a sötétítő behúzva, „nyugodtan” várhatjuk, hogy „normális” legyek újra. Miért a többes szám? Én és a pánikbetegségem.

Egyre szarabbul éreztem magam, hiába a gyakorlottság, ilyen esetekben mindig betojtam. Hiába volt velem Vera ilyenkor, és nyugtatott, hogy nincs semmi baj, rögtön jobb lesz, én ekkor is mindig elbőgtem magam tehetetlenségemben. Most végre bőghetek nyugodtan, nem jön vevő, akinek azt kell újra mesélnem, hogy bocs, csak pollenallergiám van, attól ilyen piros a szemem.

Most meg nem jön senki. Ezzel most nekem kell megbirkóznom egyedül, jobb, ha nem is tudja a családom. Az utóbbi években nem voltam ilyen állapotban, már lassan én is elhittem, hogy meggyógyultam.

Lassan a mellkasom is szorítani kezdett, biztos a szokásos dili, most fokozottabb a stressz, mert egyedül vagyok! Próbáltam más dolgokra gondolni, talán akkor gyorsabban túl leszek a rohamon. Sajnos mindig csak rossz jutott az eszembe. Apám is ennyi idős volt, amikor meghalt. Véletlen, de a legfrissebb unokám is pont most volt két éves, mint Hajni akkor…

Az is eszembe jutott, ha most feldobnám a pacskert, egy szavam sem lehet. Mindent elértem az életben, amit szerettem volna. Találtam egy tökéletes párt. Mióta őt megismertem, arra vágytam, hogy vele élhessem le az életem, ha most vége is lesz, ez nekem sikerült. Van egy szuper családom, bár egy kissé mindenki frusztrált, de az enyémek. Eszembe jutott, hogy egyszer, mikor éppen Öcsiéknél voltunk Verával, csöngött a telefon, Öcsi vette fel, valamelyik barátja hívta délutáni programra. Most nem jó, a szüleim vannak itt nálunk, válaszolta. Pedig én tulajdonképpen egy vadidegen pali vagyok neki…

Ha most kifekszem, vajon Anyám eljön-e a temetésemre? Pár éve, amikor még fent járt a Mátrában, kérdeztem Tőle, hogy volt-e Apámnál a temetőben? Csak annyit válaszolt, hogy halottakhoz nem járok, a szüleimnél sem voltam már vagy két éve. Ennek kapcsán az is felsejlett, hogy amikor az össznépi hacacáré kapcsán voltunk fent, azt a virágot, amit Anyám szervezett Verának a szobába, indulásunk előtt elvittük Apám sírjára. Lehet, hogy ő nem jár halottakhoz, mégis vitt virágot a volt férjének, igaz, kis segítséggel.

Lassan már ülni sem tudtam, éreztem, hogy lecsúszom a fotelból. A padlón feküdtem, vártam, hogy valami legyen végre. Hívok rögtön egy taxit, mindjárt otthon leszek a párommal. Kitartás, már csak pár perc, nyugtattam magam. Közben megszólalt a bolti telefon, de bekapcsolt az üzenetrögzítő. A vevők tudják, hogy én ilyenkor már nem dolgozom, otthon szoktam lenni. Próbáltam felvenni, de nem sikerült.

Pár pillanat múlva a táskámban is megcsörrent a mobilom, de az még messzebb volt. Éreztem, hogy Vera keres, de képtelen voltam a táskáig elkúszni. Mindig tudtuk egymásról, hogy a másik hol van, ha a várt időpontra nem értünk haza, hívtuk egymást:

– Minden oké? Jössz már? Várlak!

Lassan teltek a percek. Feküdtem és közben járt az agyam. Szegény unokám, mire végre megértené a világot, én már nem leszek sehol? Nekem is fura volt az első három évem a lányommal. Azután belejöttem. Az unokában az a jó, ha már megunod, hogy veled van, csak szólsz a szüleinek, hogy vigyék, elég volt. Ezt a saját gyerekeddel sosem teheted meg.

Vajon a barátom, P.W., tényleg megírja, amiket évek alatt elmeséltem neki? A családomon kívül egyáltalán érdekes-e valakinek, amiket feljegyzett? Szeretném látni, ha most vége lesz, mi lesz a családommal nélkülem? Vera biztos teljes erővel unokázik tovább, most már nem tudom visszafogni, hogy néha lassítson. Balu továbbra is éli a „szórakozott professzor” életét, és idegeskedik mindenen, mint a mamája? Öcsi továbbra is szerencsés lesz, mindent kipróbál az életben, mert mekkora lehetőség, ahogy mindig mondta? Bármilyen állatságba kezdett, mindig talpra esett. Hajni és a párja viszi tovább az üzletet, úgy, ahogy én szerettem volna? Az unokák miatt nem izgulok, azokat hála Istennek, már a szüleik nevelik, úgy, ahogy ők jónak látják. Anyám vajon belátja, hogy Vera mindig is szerette őt, annak ellenére, hogy néha úgy viselkedett vele szemben?

Én fura kapcsolatban voltam Anyámmal. Az első 10 évünk felhőtlen volt. Miután Verával és a gyerekekkel összekerültünk, már nem csípte a fejemet, vagy csak a magánéletbeli problémáit vezette le rajtunk, ki tudja. Az elmúlt tíz évben már normálisak voltunk egymással, talán, ha egyszer tisztázzuk a dolgokat, ez előbb is rendeződött volna? Szeretem őt, minden hibájával együtt, kár, hogy ezt nem tudom elmondani. Talán, ha tényleg születik egyszer egy könyv, abban szembesül az akkori énjével, és belátja, hogy mi csak jót akartunk neki és magunknak is. Remélem, egyszer azért a kezébe kerül a könyv, vagy csak egy piszkozat, mi már ezt sosem fogjuk egymás között rendezni. Remélem, nem sértődik meg az elmondottakon, én úgy láttam, ahogy lediktáltam. Ő biztos másként, de a közös nevező talán meg lesz valamikor. Lehet, hogy ezt már nem fogom megélni, de jó, hogy nem maradt bennem. Olyan ez, mint amikor az Ottó szüleivel találkoztunk. Tulajdonképpen nem volt semmi, csak a lelkünket tettük rendbe.

Nem bántam meg semmit, amit eddig tettem, ha újra kezdhetném, másként szart sem érne az egész. Boldog vagyok, hogy mindezt átélhettem, minden nehézség ellenére! Győztünk! Ez a fontos! A többi meg le van szarva nagy ívben!

Ilyen lehet, amikor az ember élete végén lepereg a filmje? Nekem tartalmas életem volt a hülyeségem ellenére is. Sokan biztos hülyének tartanak, ebben van is némi igazság! De normálisan mit érne az egész, ha így is jó volt!? Sőt!

Arra még emlékszem, hogy ismét megszólalt a telefonom, de már nem láttam, hogy merre van.

A kurva életbe!

ZÁRSZÓ

Mint az előszóban írtam, ez nem az én életem története. Most vissza kell cserélnem a szerepeket. A Péter halála utáni eseményeket már Vera és a gyerekek mesélték tovább, már ahol én nem voltam jelen.

Vera egy idő után érezte, hogy valami nincs rendben, rohant az üzletbe. Az ajtó zárva volt, de a lakatok nem voltak kívül felrakva. Tudta, hogy baj van. Miután segítséggel betörték az ajtót, már késő volt. Infarktus.

Egy darabig nem tudta feldolgozni a történteket, mégis több mint harminc évet töltöttek együtt. A bénultság pár napig tartott, a gyerekei vele voltak mindig. Lassan eszébe jutott, hogy pár évvel ezelőtt, amikor műtötték, írtak Péterrel közösen egy végakarat félét. Ennek egy példánya a páncélban volt elzárva, a másik példány a nővérééknél volt. Péter akkor külön is írt pár mondatot. Neki sem mutatta meg.

Ebben csak annyi állt, ha meghal valamikor (előbb-utóbb ez mindannyiunkkal így lesz), csak egy kis búcsúztatót szeretne, szűk körben, azután pedig hamvasszák el, és locsolják szét a temetőben, ahogy ez mostanában szokás. Hozzá ne járkáljon senki, ő sem ment a nagyszülei sírjához sem az utóbbi 30 évben. Az utolsó kérése az volt, hogy otthon, egy megjelölt helyen van egy kazetta, melyen ő válogatta össze a kedvenc zenéit, azt szeretné utoljára „hallani”. Az utolsó mondat az volt, hogy „Szeretlek Benneteket, és majd odafönt újra találkozunk. Nem sürgős, nem kell sietni, én már nyugodt vagyok, mint még soha!”

Egy hét múlva volt a búcsúztatás. Esett az eső rendesen, mintha ő szervezte volna. Mindig is mondta, hogy szereti az esőt.

A nyitott koporsóban feszültnek látszott az arca. Nem ilyennek ismertem. Sosem volt egy kisimult pasi, de akármilyen hülyén is volt, nem látszott rajta.

Csak 15 perc volt a zene, persze, többnyire Cat Stevens. Megható volt nagyon. A családja is némán állt, ki-ki elvolt a saját gondolataival. Éppen az Örökre szépek című Katona Klári szám hallatszott, mikor a lánya súgott valamit a mellette álló testvéreinek. A fiúk csak bólintottak, és elindultak a koporsó felé. Mindenki döbbenten figyelt.

A fiúk odamentek Apjukhoz, gyengéden a háta alá nyúltak, és oldalra fordították.

Ekkor jutott eszembe, hogy Péter mindig is mondta, hogy háton nem tud feküdni, csak oldalt! Lehet hogy abszolút nem igaz, de én akkor úgy láttam, hogy kisimult az arca. Már teljes a nyugalom, ez látszott is.

Lecsukták a koporsót.

Eddig még hősiesen tartottam magam, igyekeztem nem a családra nézni. Egyik percben a legkisebb unokája egy szál virágot vitt a nagypapa koporsójához. Úgy kétéves lehetett, nem is nagyon tudhatta, hogy hol van, és miért.

Ezt a jelenetet én is megkönnyeztem, úgy tűnt, mintha már láttam volna valahol. Vagy olvastam róla?

Másnap a helyi újságban csak egy rövid hír jelent meg a család kérésére, hogy Péter már odafönt pörög tovább. Megköszönték a vevők és a szállítók együttműködését.

A hamvasztás utáni búcsúztatón már csak a szűk család volt jelen. Aznap reggel, mikor felébredtem, láttam, hogy szemerkél az eső. Mindig nagy szervező volt, már fönt is átvette az irányítást!? A temetés időpontja után 10 perccel később már sütött a nap… Eszembe jutott egyik jellegzetes mondata:

„Ha egyszer nem találtok, keressetek a hipochondrián!”

Vera egyszer azt mondta nekem:

„Ha egyszer odafent találkozik az első férjemmel, az biztos vállon veregeti egy kicsit, mert végül is jó kezekbe kerültek a gyerekei.”

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.