Regényújság / Álomtalanítás ÷ 10. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A kilencedik rész múlt héten jelent meg, itt következik a tizedik.
Kora reggel azon kapta magát, hogy a konyhaasztalnál aludt el, és alig emlékezett a rémálmaira, ami miatt rettegve felcsörögte az agyturkászt. Épp csak felemelte a fejét az asztallapról, amikor megszólalt a mobilja – félreérthetetlen hangon, az irodából hívták, a sürgősségi vonalon, amit soha nem kapcsolhatott ki vagy némíthatott le.
– Hullivan nyomozó, azonnal jöjjön be, itt van az ügy gyanúsítottja, és csak magával hajlandó beszélni!
– Mi…? Csak így besétált? Hozzánk?! Fegyvere van?
– Nincs! Teljesen üres kézzel érkezett, információt akar adni, de csak a nyomozást vezető tisztnek mondja el.
– …Máris ott vagyok! Kísérjék az egyes kihallgatóba! Teljes készültség az egész őrsön!
Saját rekordját megdöntve, két perc alatt induláskész volt, fülén a telefonnal, és öt perc alatt ki is gurult a társasház garázsából. Franket hívta, hogy azonnal jöjjön, az őrsre hajnalban besétált a körözött személy. Ha egy rendőr társa látta volna, meg is büntette volna száz dollárra, amiért fülhallgató vagy kihangosítás nélkül, a kocsit irányítva telefonál… És még egy sms-t is küldött Dr. Weissnak: „köszi, doki, minden oké, most ügyem van, majd keresem”. Plusz gyorsan hajtott, de kipakolta a megkülönböztető jelzést a szélvédő elé, így a két sarokkal arrébb posztoló kollégái csak integettek neki lazán, mint a szurkolólányok, és nem büntették meg.
Felelőssége teljes tudatában vigyázott mindeközben a városban közlekedőkre, de kerülgetnie kellett az őt el nem engedőket – pont mint egy számítógépes játékban.
Dé jà vu…
◆ ◆ ◆
Az egyes kihallgatóban nem volt más, csak egy óriási tükör a falon – amely megfelelő világítás mellett láttatni engedte a mögötte figyelő személyzetet –, egy óra a másikon, valamint egy asztal és két szék (illetve pluszban kinyitható székek az ajtó mellett, ha esetleg egy jakuzányi maffiatag kihallgatására kerülne sor). Az ajtó mellett egy kisrendőr vigyázta a teremben lezajló események biztonságos lefolyását. Az egyik széken Connie ült, lehajtott fejjel és összekulcsolt kézzel a bilincsben, majd felemelve fejét csak merengve várt. A másik szék üres volt.
◆ ◆ ◆
Shauni egy táblagéppel és iratokkal az egyik, kávéval a másik kezében besuhant a szobába, és leült a gyanúsított elé.
– Látom, hatott a migrén elleni gyógyszer. Emlékszik rám?
– Tényleg, maga az…! – mosolyodott el a nő – Köszönöm a tippet. Nincsenek véletlenek… Már akkor jönnöm kellett volna. Igazából nem a pirula hozott ide, hanem az igazság… Vallomást szeretnék tenni.
– Önnek jogában áll hallgatni, illetve tudomásul venni, hogy minden, a vallomásában közölt információ felhasználható ön ellen a bíróságon. Fogadhat ügyvédet, vagy az állam kirendel egyet önnek… – kezdte hadarni a nyomozónő a letartóztatási sablonszöveget, amellyel meglepetését kívánta leplezni.
– Beszélni szeretnék – szakította félbe Connie. – Ügyvéd nélkül.
– Bátor asszony. Hallgatom. Ráérünk – kortyolt bele Shauni a kávéjába. Ez egyre érdekesebb lesz.
– 2015. november 17-én, kedden, reggel fél kilenckor megöltem Thomas Liedeckert és a többi bent tartózkodó kollégát, előre megfontolt módon, marok- és géppisztollyal, egyetlen okból: azt akartam, hogy mind bűnhődjenek meg a tetteikért.
– Mi volt a bűnük? Kérem, fejtse ki.
Hullivan gyomra összeszorult az idegességtől. Mire megy ki a játék?
– Thomas Liedecker minden nővel lefeküdt, aki a cégnél dolgozott, családi állapota ellenére, továbbá velem is, egy munkahelyi bulin, akaratom ellenére.
– Megerőszakolta magát? – kérdezte a nyomozónő, nem mintha meglepte volna. Ha Leidecker andromániás volt, akkor bizony szexuális vágy hajszolta éjjel-nappal. Akár erőszakra is sort keríthetett, ha nem kapta meg azonnal, amit akart.
– Igen. Randidrogot csempészett az italomba, amíg a vécében voltam… Miután megittam, éreztem, hogy szédülök, furcsán tompává vált a világ. Mindent érzékeltem, de nem tudtam semmit tenni. Bevitt egy sötét szobába, és bár lelkem minden erejével ellenálltam, a testem nem engedelmeskedett. Ő pedig kihasználta tehetetlenségemet, többször is durván magáévá tett. Nem tudtam rendesen kiabálni sem.
– Utána miért nem fordult a hatóságokhoz? – csapott le Shauni a legégetőbb kérdéssel, mert egyrészt nem bírta sokáig hallgatni a részleteket, hogy ne hasson az érzelmeire, másrészt pedig a legvégsőbbig tisztázni akarta az indokokat.
– Egyfelől szégyelltem magam, hogy én is tehetek róla, hogy nem figyeltem az italomra, hogy egyáltalán bulizni mentem… Ő pedig azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a karrierem, sőt akár meg is öl, ha bárkinek erről bármit is elkotyogok… Nekem mindenem a munkám, gyerekkorom óta egy nagynevű médiacég fotósa akartam lenni… Bejártam a szamárlétrát. Mindent a pályámért tettem, kihagytam a családalapítást is. Nem akartam, hogy ez a szemétláda mindent szétcsesszen az életemben… Elég volt engem! Így hát hallgattam. Egészen nyolc hétig, amikor is kiderült, hogy terhes vagyok. Nagyon régen nem voltam már senkivel, az erőszak után pedig pláne nem, így biztos lehettem benne, hogy ő az apja… Kétségbeestem, bementem hozzá és megfenyegettem, hogy kitálalok és tönkreteszem… Ő akkor a falhoz nyomott, és alternatív korrupt eszközként belengette, hogy nem csinál ki, hanem segít anyagilag és átszervez a legismertebb reklámcéghez középvezetői állásba, ha elvetetem a gyereket és továbbra is tartom a szám… – Connie itt elérzékenyült és eltört a mécses. Shauni átnyújtott neki egy zsebkendőt.
– Mi történt azután?
– Nem tudtam megtenni. Engem nagyon szigorú, bigott episzkopális szülők neveltek föl, akik szerint az élet mindenkor tisztelni való, bármilyen forrásból érkezzen is. Mert erről nem tehet egy ártatlan gyerek! Erről nem ő tehet… Elmentem az abortuszklinikára, kértem időpontot, de aznap végül nem mentem el. Helyette átnéztem a ruhámat, amelyben a buliban voltam, de a sokk miatt elhajítottam a hálószobám sarkába, hogy nem maradt-e rajta hajszál, bármi. A helyszínelős tévésorozatok haszna! – kacagott fel. – Találtam is hajszálat, és nem az enyém volt, így elvittem a klinikára, hogy apasági tesztet csináltassak. Ha máshogy nem, a gyerekén keresztül állhattam volna bosszút Liedeckeren. Nem voltam teljesen tiszta tudatban, mégis világosan láttam, mit akarok tenni… Életet akartam a halál helyett. Kezdetben ez volt a célom.
– Értem. Folytassa! – egy korty a kávéba, a hallottak feldolgozása folyamatban.
– Egy darabig járhattam be anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna az állapotom. Dolgozni akartam ugyanúgy, mint eddig, és egy alkalmas pillanatban fellépni és tönkre tenni őt. De ő lépett előbb, egyik nap, amikor már a negyedik hónapban voltam, berángatott az irodába, hogy már látni a hasam, pletykálnak is, így most azonnal vagy elintézem az abortuszt, vagy másnap be se jöjjek. Akkor döntöttem, ő pedig kirúgott. Első dolgom volt elmenni egy tévécsatornához és egy újsághoz, hogy leleplezzem őt, de mindenhol zárt ajtókkal fogadtak. Biztos ismeri Leidecker családját, mind befolyásosak, itt egy kormányzó, ott egy iparmágnás, és ez a féreg a reklámszférába fúrta be magát… Egy hónappal a kirúgásom után, az ő üldözése miatt beállt stressz miatt elvetéltem… Akkor állt be nálam a totális vörös köd, és elhatároztam, hogy kinyírom őt is, és a cégben dolgozókat is – mert mindenki tudta, mi folyik ott, és senki nem tett semmit!
– Az önbíráskodás soha nem megoldás.
Miért nem a rendőrséghez fordult?
– Maga szerint tettek volna valamit? Ki hisz egy egyedülálló, harmincas nőnek, ha azt mondja, randidrog segítségével megerőszakolta a befolyásos főnöke, és gyereket is vár tőle? Csak ízléstelen viccek táptalaja lett volna a sztorim!
– …Igen. Talán. – Shauni próbált nyugodt maradni, de egyre kevésbé sikerült neki. Eszébe jutottak az éjjeli rémálmai is… – De folytassa! Előre megtervezte, ugye, hogyan végezze ki őket?
– Könnyű dolgom volt, Amerikában majdnem minden háztartásban van fegyver. A nagyapám vietnami veterán volt, a nagybátyám meg pisztolybolond, így volt alapom. A tervet már csak ki kellett találni. Hajtott a bosszú, az egyetlen érzelem, ami bennem megmaradt. Csak a kivégzést tudtam megszülni, minden más élet meghalt bennem… Látta a Kéz, amely a bölcsőt ringatja c. filmet? Lehet, hogy nekem is jót tett volna, ha csak úgy kizuhanok egy ablakból az üvegházra, és meghalok… Nem volt már senkim és semmim. Kedd reggel is csak az a táska fegyver, ami nálam volt.
Már a lelkem is elhagyott… Ha érti, mire gondolok… Átvette a hatalmat a bosszúvágy, az igazság öntörvényű hajtása. Ezért jöttem el, a megérdemelt büntetésért, a társadalmi vonalon. A lelkem már előre megkapta a büntetését, és azóta megnyugvást nyert…
A kikérdező nyomozónő majdnem félrenyelte a kávéját.
– Elképzelni sem tudom, hogy nyugodhat meg tizennégy ártatlan megölése után, de tudja mit, magára hagyom.
– Tartóztassanak le, hadd menjek a börtönbe, vagy végezzenek ki, tudom is én. A küldetésemet befejeztem, a bűnösök megbűnhődtek, immár tiszta vagyok – zárta le Connie hideg merevséggel a hangjában.
– Maga beteg! – Shauni undorodva kelt föl a székről.
– Önnek nincs visszavonhatatlan bűne?
Miért lett rendőr? – hajolt előre a bilincsbe vert vádlottja.
– Hogy elkapjam az ilyen pszichopata szarházikat, mint maga! – Hullivan az asztalra csapott, felpattant hirtelen a tablet és a dosszié, a kávés pohár is pördült egyet.
– Csak mert elvégeztem a rendőrség munkáját? Maga kiállt volna mellettem, ha előbb találkozunk? Mit tett volna a helyemben? Maga mit tett volna, ha megerőszakolják, és ott marad egy súlyos teherrel a testében és a szívében? Mennyi esélye lett volna? Maga is nő, akárcsak én! – vetette oda Connie, akit most kihozott a sodrából a nyomozónő bezártsága.
– Fogalma sincs… – Shauni összehúzta a szemét, ahogy lejátszódott előtte a saját tragédiája. – És ez nem is a tárgyhoz tartozik! Mindenkinek van választása, hogy a jó és a rossz között döntsön. Az élet egy szemétláda, de nem kötelező szemétként élni! Én befejeztem magával!
A nyomozónő leszegte a fejét, felemelte kezeit, nem tűrt további szócséplést. Ez jel volt Franknek és a biztonságiaknak, hogy jöjjenek be a kihallgató melletti megfigyelőből a szobába, és vigyék el Connie-t rabláncon, a megbeszéltek szerint.
◆ ◆ ◆
Connie-t elvitték, hagyta magát, célja volt ezzel a viselkedésével. Érezte, hogy a vele szemben álló rendőrnőt is magával sodorta a története. Be akarta bizonyítani, hogy amit tett, bűn ugyan, nem jogszerű, de érthető indok. Saját maga előtt már tisztán feltűnt, hogy a rendőrség
csak elítéli, de nem érti meg a bűnöst. Meglehet, ez nem is a feladata… Talán Isten feladata megérteni a bűnöst. A vétket nem szereti, de a vétkest magához emeli, ahogy Adrian pásztor mondta. Az a pár óra, amit együtt töltött vele, a beszélgetés, az ima, sokkal többet segített rajta, mint bármilyen pszichikai relaxáció. A gyilkosságot nem törölte el, sem az érzést, amivel önmagát is megsebezte – hogy tudni illik, mégis csak neki kell élnie ezzel a tudattal, mennyi embert ölt meg. Amit eltörölt, az az, hogy azt gondolja, nincs, aki meghallgatná, aki útmutatást adna, hogyan tovább. „Isten ennyire jó?” – kérdezte, mikor egy megvilágosító érzés nyílt ki a szívében, mint egy nagy fekete ajtó, amelyen keresztül beáradhat ez a megfoghatatlan fény. Akkor tudta, hogy megérintette ennek Az Istennek az ujja. Ő pedig, mint egy totyogó kisgyermek, megragadta ezt az ujjat, hogy aztán soha többé ne engedje el. Olyan esélyt kapott, akár fentről, akár önmagából kiindulva, melyet csak kevesen kapnak. Olyat, mint Pál apostol, vagy a megtért lator. A testét börtönbe zárhatták, de a lelkét nem. Connie Marshall tudta ezt jól, és azt is, sosem lesz egyedül a kóterban, mert vele lesz Jézus. És vele nem vetél el, ő nem csalja meg, nem erőszakoskodik vele, nem gyilkolja meg, hanem mindörökké vele marad, az ő új hite szerint.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 11. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.