Regényújság / Álomtalanítás ÷ 7. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A hatodik rész múlt héten jelent meg, itt következik a hetedik.
A rendőrőrsön még égett a villany, éjt nappallá téve dolgoztak a médiamészáros ügyön a körzet védelmi erői. Hullivan és DiMarco nyomozótisztek irodájukban ügyködtek: a nagy plexitáblát firkálták tele a bűncselekmény összefüggéseinek folyamatábráival és eseménytörténeti fájával. Fénymásolt fotókat ragasztottak a faágak csúcsára, 17 ágon függött egy-egy kép. 15 halott és két élő, ebből egy lehetséges gyanúsítottal: az egyik áldozat fiával. Neki nem volt alibije, ezért behívták még délelőtt, és bevallotta, hogy munka helyett titokban az egyik ügyféllel hancúrozott.
– Hoppá! – tette hozzá Frank egy kis hatásszünettel.
– Apu nem örült volna neki, ha kiderül, gondolom – morogta Shauni, idegesen fürkészve Leidecker képmását. „Basszus, ez jóképű volt, franc belé, bár valami nem smakkol vele… De nem tudom, mi…” – futott át az agyán.
– Apu legfeljebb annak nem örült volna, hogy ő nem kapott helyet a buliban. Irgalmatlan puncimágnes volt, nő nem maradt szárazon a közelében, a kissrác nem takargatta az igazságot – ecsetelte kollégája, mire a nő eleresztett egy vaskos, szexista kérdést:
– Mindenkit meghajtott a környezetében, akinek nem volt farka, mi?
– A tengerimalacnak sincs farka – viccelődött Shauni stílusán partnere, mert feszültté tette a nyomozónő vulgaritása.
– Hülye! – kapta meg a magáét.
– Annyi bizonyos, hogy andromán volt a fickó, így biztos, hogy voltak, akik nem szerették.
– Például a felesége és a gyerekei, akik közül, ugye, a kis Tommy „kilőve”. Na, nem úgy, mint az apja, höhö, jó, ez nem vicces, bocsánat – sandított Frankie felé a nő, nehogy megint valami egetverő marhaságot kapjon a fejéhez illemtan címén.
– A felesége kerekesszékbe került januárban, combnyaktörés és gerincsérülés, beszakadt alatta a padlásfeljáró. A biztosító igen szép összeget perkált neki, de ettől még nehézkesen mozog, a két kisgyerekkel a suliba speciális autóval szokott menni – ecsetelte DiMarco, és hozzátette: – Ezt is Tommy mondta el a kihallgatóban, ő a legidősebb. Három srác, meg egy szexmániás apa, hát nem irigylem az anyjukat…
– Az alibije is igazolta a srácot? – érdeklődött Shauni, miközben ügyködött a tabellán.
– Igen – sóhajtotta kollégája, ahogy eszébe jutott az eset. – Egy negyvenes nő. Tényleg együtt voltak aznap reggel, a nő lakásán. A srác alig tizenkilenc… Inkább nem kommentálom.
Közben kis gallyak sikerültek a terebélyesedő fa-ábra köré: a nemrégiben elbocsátott alkalmazottak képei. Négy nő volt és két férfi az elmúlt két évben elbocsátottak között, közülük azonban egy férfi és három nő önként távozott. Közülük is bárki lehetett az elkövető, hiszen az indíték – a bosszú – bármelyiküknek rendelkezésére állhatott. Akit tudtak, behívtak, kikérdeztek, egy kivételével, akit nem találtak az otthonában. A kihallgatott személyek mind szolgáltattak leinformálható alibit: legtöbben az új munkahelyükön kezdték a napot, egyikük a beteg anyja mellett ült aznap, a másikuk meg fejtágító konferenciára ment.
Shauni a táblára jegyzetelte a neveiket és alibijüket, sorban, a képek alá:
Amy E. Tyler – munkahely
Ben J. Cortez – kórházi ápolás
Ava M. Mitchell – munkahely
John T. Benson – munkahely
Maria S. Lee – konferencia
Connie V. Marshall – nincs alibi
Rápislantott Connie V. Marshall nevére és képére, egy rövid fekete hajú, vékony arcú és szájú, nagy szemű asszony nézett vissza rá. Carrie Ann Moss ugrott be neki róla…
– Te, Frank – szólt elgondolkozva –, ez a nő nekem rohadtul ismerős.
– Melyik?
– Connie V. Marshall. Tutira láttam már valahol – bökött a tollával a fotóra, mikor DiMarco is odanézett – Mi volt a beosztása a cégnél, és miért került el onnan?
– Nézzük csak – rendezgette át a paksamétákat Frankie, keresve a nyilvános cégadatokat
tartalmazó iratot –, meg is van. Két éve vették fel, fotós-retusőr volt, ez gondolom az, aki a kattintgatás után jól megfotosoppolja a képeket.
Az ilyeneknek köszönhetjük a Glamour címlapon pózoló, köldök nélküli Avril Lavigne-t, meg az eszméletlen öreg Madonna kemény dudáit…
– Kösz az infót, erre pont nem voltam kíváncsi! – tettetett öklendezést partnere, aki rettenetesen unta a pasik nőkkel szembeni szexista megnyilvánulásait. – Tovább…!
– Tavaly ment el, kirúgták, hogy miért, az nincs, csak annyi, hogy egészségügyi szabadságra ment, és végkielégítést kapott. Ő volt az egyetlen, akit a megkérdezettek közül nem sikerült utolérni. A szomszédai három napja nem is látták. Ez okot adhat találgatásokra…
– Ne találgassunk. Talán csak elutazott – szólt rá Shauni, mert ezt sem szerette, ha kollégája nyakló nélkül spekulált. Mindazonáltal zavarta, hogy nem tudta hová tenni emlékeiben az arcot. Ráadásul egész friss volt az emlék…
– Kizárt, hogy valami fotós kiállításon láttam volna ezt a nőt, de valahol találkoztam vele. Baszki, tele van a fejem az üggyel, nem bírok rendesen gondolkozni – Shauni kiakadt, és az ajtó felé vette az irányt, odaszólva Franknek: – Tudod, mit, hozzak egy kávét neked is?
– Az nagyon jól esne! – könnyebbült meg
a férfi, hogy végre valakinek eszébe jutott, amit ő is elfelejtett. Rátromfolt, hogy le ne maradjon a kedvességgel: – Sőt, ideje rendelnem valamit a kínaiból. Te is kérsz?
– Nem, ma rohadt rosszul vagyok. Majd bekapok lent a kávégép mellett egy szendvicset.
Azzal Shauni már kint is volt az ajtón.
Az étel- és italautomaták a földszinten voltak, hogy mindenki számára hozzáférhetőek legyenek. A vendégek érmével, a dolgozók hivatali mágneskártyával juthattak hozzá a hadtáphoz. Az őrizetes cellára várakozó rabosítottaknak egy nyakonverés volt az ára, úgyhogy ők nem próbálkoztak a gépekkel.
A nyomozónő – amíg várt a kávéjára, és bontotta a szendvicsét – villanásokat látott, ahogy az ismeretlen ismerős arcképét igyekezte felkutatni agya rendszerében. Átkozottul jó volt a memóriája, de amióta agyturkászhoz járt, mintha mindent nehezebben ért volna el. Ellenben egyre többször látta az álmaiban szereplő támadókat, a barátnőit, az elrablást és egyéb szörnyűségeket, amelyeket nem tudott hova tenni. Szóval az agyturkász valamit tényleg elcseszett az agytekervényeiben. A képek azonban bevillantak, ahogy az lenni szokott, ha az ember erősen koncentrál: tegnap délután dr. Weiss irodája felé, az autóból kilépve egy nőt látott meg, ahogy magába roskadva ült egy padon… Segíteni akart neki, úgy emlékezett. A nő tiszta „Trinity” volt, ez ugrott be, csak azért ő átkozottul rosszul nézett ki… Oda is adta a kedvenc „migrenológusa” névjegykártyáját, látszott, hogy a fejét fájlalta… Aztán Shauni rohant tovább… Az a nő volt az… Ő volt Marshall!
Felfelé gyorsabban szedte lábait a lépcsőn, mint lefelé. Bekiáltott a szobába, amikor odaért, hogy:
– Connie V. Marshallt keresd meg és hívd be! …Köszi.
Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!
A folyó másik oldalán, a partmenti sétányon találta a tömeges, munkába menős csütörtök délelőtt. Mivel már egy ideje nem fürdött és nem váltott ruhát, Connie Valerie Marshall, korábban fotós-retusőr, jelenleg menekülő ámokfutó gyakorlatilag maga is hajléktalannak nézett ki. Az emberek kikerülték a földön gubbasztó nőt, rá sem hederítettek, éppen csak bele nem rúgtak. De Connie-t ez nem érdekelte, ő szándékoltan el akart tűnni, de még várt valamire, talán egy jelre, egy csodára, egy reménysugárra… Hogy megmenekülhet a lelke. Nem a börtöntől, nem a megvetéstől, hanem a pokoltól – de annak is a földi változatából, amelyet csaknem hét hónapja testközelből ismert. Életében először imádkozott, mikor feljöttek az első napsugarak: hogyha van isten, aki megmentheti, sőt Az Isten létezik, akkor mutassa meg neki az utat, hogy mit csináljon, miután bevégezte, amire hivatott, és leszámolt azokkal, akik meggyötörték az életét. Küldjön egy jelet, egy fénypászmát, akármit, csak mutassa meg azt az utat jól láthatóan, mert ő vaknak bizonyult, hogy meglássa. Nem várt megváltást, mert úgy tudta, a különös kegyetlenséggel gyilkolóknak semmi keresnivalójuk a mennyben… Már csak megbékélést akart
a saját útjával: végződjön bár a folyó medrében, vagy a börtön legsötétebb cellájában… Ő a legszívesebben a medret választotta volna.
– Tessék, aranyoskám – egy kéz nyúlt feléje, öreg és aszott, benne egy szendviccsel.
Összerezzent. Egyszerre szólalt meg benne az éjjeli támadója hangja és villant fel a régi emlék a GHB-vel fűszerezett fehérborról.
– Ne félj, csak egy kis reggelit szeretnék adni. Olyan elcsigázottnak látszol.
Egy idős anyóka volt, talán nyolcvanon is túl, egy kis kitűzővel a pulóverén. Az arca csupa mosolyt és szeretetet sugárzott, ami Connie-nak annyira idegen volt, mint még semmi ezelőtt. „Mit mosolyog ez? Hajléktalannak néz? …De hát én választottam ezt az életmódot, úgyhogy nyugodtan nézhet annak” – ötlött eszébe hirtelen.
– Köszönöm – vette el, és beleharapott. Akkor érezte meg, mennyire éhes, hogy csak a pirulákat és a kannásbort látta tegnap a gyomra. Volt még nála valamennyi készpénz, amit még a bűntett előtt vett ki a bankautomatából, de jártányi ereje sem maradt a sokktól és a kimerültségtől, így a földön ülve fogyasztotta el ennek a földönkívüli tekintettel ránéző asszonynak az adományát.
– Ne haragudj már, hogy letegeztelek, de tudod, Isten minden teremtménye egyenlő, és az Urat se magázzuk, meg aztán talán az unokám ennyi idős, mint te. Ugye nem vagy több huszonötnél?
Connie elmosolyodott.
– Aranyos magától, köszönöm a bókot, de már harminchét is elmúltam…
– Ugyan már – legyintett joviálisan az öreglány –, én csak ötvennel vagyok idősebb!
– Az szép kor – bólogatott elismerően a volt fotós, jelenleg hajléktalan tömeggyilkos, és kedvesen tette hozzá–, milyen jó egészségnek tetszik örvendeni, gratulálok.
– Ó, aranyoskám – kuncogott a dédanyai örömökkel is büszkélkedő asszony –, a jó Istent illeti a gratuláció, csak az Ő kegyelme miatt maradhattam ilyen hosszú időre életben!
– Ne haragudjon már – harapott utolsót Connie, és elfogyott a szendvics –, ha megkérdezem, de miért emlegeti folyton ezt az istent?
– Hadd mutatkozzam be, ha már idáig jutottunk, Hattie vagyok, és azért emlegetem a Teremtőmet, mert adott nekem egy küldetést, és amíg el nem végzem, addig nekem itt kell lennem a földön.
„Na, jól hangzik, kifogtam egy Jehova tanúját” – morgott magában a gondolati síkon a nő, aki eddig a földön ült, de erre a feleletre lassan felállt. Nem akarta megbántani, de állt volna tovább, mert nem akarta ezt hallgatni, a színes hablatyot valami magasabb létformáról…
– Hát nekem is van egy küldetésem, illetve csak volt, nekem meg már mennem kell, de örültem a szerencsének, izé, áldja meg az isten, én meg köszönöm a szendvicset, és éljen még sokáig egészségben, drága Hattie…!
Már épp fordult volna meg, hogy eliszkoljon, amikor az idős asszony szavai ütötték meg a fülét és a szívét:
– Aki jelet kér, az jelet kap, és a küldetésnek nincs vége, mert a küldetés te magad vagy.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 8. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.