7 klisé, amit mindenképpen kerüljünk el a regényünkben

Unjuk már, hogy a reménytelennek tűnő szerelem beteljesül, a rosszfiú zord külseje érző szívet takar, a professzor általában szórakozott és a világ végül mindig megmenekül? Pedig lehet, hogy a mi fejünk is ezekre a srófokra jár, hiszen annyit hallottunk, olvastunk, láttunk már ilyeneket. Kétségtelen, hogy írás közben nehéz mindig kreatívnak lenni, új és teljesen eredeti ötleteket ontani magunkból, és a történet alakítása során óhatatlanul ránk is leselkedik a közhelyesség csapdája. De pontosan mi is a klisé, és melyek a leggyakoribb irodalmi közhelyek, amelyeket érdemes lenne elkerülni?

Mi a klisé?

Irodalomban klisé alatt általában egy előre kiszámítható fordulatot vagy egy unalomig ismert szereplőtípust értenek (lásd e bejegyzés első mondata), de lehet ez egy elkoptatott szóhasználat is. Ami utóbbit illeti: nem sok jóval kecsegtet például a „Sötét, viharos éjszaka volt…” regénykezdet, vagy a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezés. Ugyancsak kerülendők, és ebben a posztban elsősorban ilyenekről lesz szó, azok a cselekményszálak, vagy egy történet alapjául szolgáló ötletek, amelyeket már sokadszor próbálnak regénnyé formálni.

De miért rossz ez? Ha belegondolunk, a beszédünk, az életünk és az olvasmányaink is tele vannak közhelyekkel. Ez részben igaz, de azért ne feledjünk néhány dolgot. Nemcsak a történetünk lesz unalmas, kevéssé eredeti, hanem például a közhelyek által megfosztjuk az olvasókat is attól a lehetőségtől, hogy a sztorink révén friss szemmel tekinthessenek rá valamilyen hétköznapi dologra, eseményre, a világ már általuk ismert szeletére. Ráadásul nekünk is árt, hiszen íróként nem kell megerőltetnünk magunkat, lustává tesz, nem használjuk igazán a képzeletünket, következésképpen ezek felhasználásával inkább visszafelé fejlődünk.

1. Szerelmi háromszög

Ez a egyik legrégebbi irodalmi klisé, amikor ketten is szerelmesek ugyanabba a személybe. Számtalanszor olvashattuk már a kifejletet, és éppen ezért elég nehéz újat mondani e felállásról. Persze egy romantikus regényben könnyen lehet, hogy nem tudjuk elkerülni a háromszög megjelenítését. Ha így alakul a dolog, legalább próbáljuk meg valahogy a feje tetejére állítani a szokásos sémát. A hőn áhított személy például ne válassza egyik jelentkezőt sem, vagy válassza a „rosszat”, vagyis akivel nem működik igazán a kémia, és a végén meg kell majd bánnia ezt a döntését…

2. Ellenségből szeretők

Még szintén a romantikus történeteknél maradva hasonlóan elcsépelt fordulat, amikor a történet elején egymást utáló, valamilyen formában ellenséges (fő)szereplők egyszercsak gyengéd érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt, és egymás karjaiba omlanak. Lehet kavarni a szálakat és menet közben izgalmas fordulatokat kitalálni, de aligha éri meglepetés az olvasót egy ilyen sztori végén. Talán azzal menthető a helyzet, ha árnyaltan bemutatjuk a két személy motivációit, és a történet mégsem happy enddel zárul.

3. És boldogan éltek, amíg…

Apropó happy end: ez lenne a harmadik kerülendő klisé a regényünkben, hacsak nem akarjuk a könyvet a tündérmesék szintjére süllyeszteni. Különösen igaz ez, amikor nem romantikus sztorit írunk, hanem thrillert vagy horrort. Utóbbi műfajokban nem szoktak boldogan befejeződni a történetek. De egyébként az életben is csak ritkán. A tetteknek mindig van követezményük, még ha nem is feltétlenül az, hogy meghal az illető szereplő, de valamilyen árat fizetni kell. A közhelyes befejezést elkerülendő próbáljunk mindig arra gondolni: mi történhetett a karakterrel ilyen előzmények után, hogyan folytatódhat az élete, mi az, amiben megváltozik, és mi történik, amikor kicsit magához tér az akár örömteli végkifejlet utáni időszakból?

4. A kiválasztott

Van egyvalaki, aki képes megmenteni a… világot. Gyakran ez a valaki fiatal, talán nem is különlegesen tehetséges vagy erős, vagy legalábbis nem tud róla. Ismét egy unalomig használt közhely, amire persze híres regényektől díjnyertes filmekig számtalan sztorit hőztak már fel. De nekünk nem muszáj beállni a sorba. Hiszen nem biztos, hogy a világ megmentése még mindig annyira lázba tudja hozni az olvasókat. Olykor sokkal többet mond, ha a főhős képes „csupán” önmagát legyőzni… De ha már ennél „a kiválasztott” formulánál szeretnénk maradni, gondoljunk olyan szerzőkre, akiknek sikerült ezt kreatívan használni. Például George Orwellre, aki 1984 című híres disztópiájában [és most vigyázat, spoiler következik!] a főhősnek látszólag világmegváltó szerepet szán, ám végül kiderül, hogy a totális diktatúra zsarnoksága elől senki sem menekülhet.

5. Tükröm, tükröm…

A főszereplő tükörbe néz, és… elmeséli, hogy is néz ki. Ez a típusú klisé különösen azokat a szerzőket fenyegeti, akik egyes szám első személyben írják regényüket. Kétségtelen, számukra nagy nehézséget jelenthet „önmagukat” érzékletesen megjeleníteni, hiszen senki sem szokta csak úgy kimondani, hogy is néz ki. Csak sajnos erre a sokszor alkalmazott tükrös szituáció sem megfelelő, mert egyrészt meglehetősen elcsépelt megoldás, másrészt rettentően mesterkélt is, hiszen a való életben nem nagyon szoktuk a tükörképünknek elmesélni, mit is látunk. Arról nem is beszélve, hogy ha az olvasó valósága és a főhős külleme között túl nagy a szakadék, akkor nehezen fogja tudni beleélni magát a helyébe. Ha már mindenképpen láttatni akarjuk „magunkat” ilyen helyzetben, inkább mások szavaiból, bizonyos történetfordulatokból derüljön ki, hogyan is nézhetünk ki.

6. Rossz / elhanyagoló / bántalmazó szülők

Hány rossz útra tévedt embernek vannak csődöt mondott szülei! Ez bizony igaz, de az is tény, hogy hányan nőttek fel ilyen körülmények között, mégsem váltak bűnözővé, pszichés beteggé, gyenge jellemű emberré, elkallódott tehetséggé. Éppen ezért, ha lehet, kerüljük a problémák gyökerét a neveltetésben megtaláló cselekményeket. Manapság ez már nem a kreatív írói fantázia jele, hanem inkább a szerzői lustaságé, amikor keresünk egy könnyen érthető és könnyen előállítható motivációt valamely nemtelen viselkedéshez. Ne sajnáljuk az időt és a fáradtságot az alaposabb lélekrajzra!

7. Mary Sue

Van egy szereplőtípus is (különösen a fikciós történetekben), amit érdemes messze elkerülni. A szakirodalomban Mary Sue-ként emlegetik a valószerűtlenül tökéletes karaktereket (Paula Smith 1973-ban írt paródiája nyomán). A többnyire a szerző által saját magáról mintázott figura általában nagyon fiatal vagy alacsony sorból származó hős, aki nagy mértékben idealizált, valószerűtlen módon sikeres mindenben, sokszor ő menti meg társait. Legtöbbször egzotikus neve van, olykor a külseje is különleges (például kirívó hajszín), összességében viszont szép, vonzó, emellett okos, gyorsan tanul, ügyességben, problémamegoldó képességben (és némely esetenként fizikai erőben) sem szenved hiányt, melegszívű, és mindig a jó oldalon áll. Ugye, már így olvasva is milyen émelyítő! De az igazi baj velük, hogy még csak a fejük tetejére sem lehet igazán állítani őket, hiszen minden főszereplőnek kell, hogy legyen legalább egy hibája, mert ez a hiba teszi őket valóságossá, és emiatt könnyebb kapcsolatot teremteni velük.

***

Természetesen számos más klisé is ismert még, de bevezetőnek ennyi elég, hogy magunk is tovább tudjuk gondolni, fel tudjuk idézni és főleg: fel tudjuk ismerni az elcsépelt alapötleteket. Egy következő posztunkban ahhoz adunk majd tippeket, hogyan kerüljük el a közhelyes történeteket, milyen módszerrel tehetjük eredetivé a szövegünket.