Regényújság / Álomtalanítás ÷ 8. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A hetedik rész múlt héten jelent meg, itt következik a nyolcadik.
A rendőrautó fényjelzéssel, de hang nélkül megállt a ház előtt, és kiszálltak belőle a nyomozók, illetve rendőrök fedezésnek. Shauni és Frank egyből felkaptattak a lépcsőn a parcellaszerű lakáshoz, amely egyszerű egyendíszletként olvadt be a blokkházak tömegébe. 18-as volt az ajtaján. Az egész város tele volt ilyen garzonokkal – szinglizugnak hívták őket –, olyanok voltak, mint a sírhelyek, csak élő embereknek.
Ez a párbeszéd zajlott le köztük ezalatt:
– Mennyi időnk van T-ig?
– Még két óránk.
– Ajjaj, akkor siessünk, mielőtt ránk eresztik az FBI-t.
– Ne légy ilyen borúlátó, Hullivan!
– Végzés megvan?
– Adom.
A nő elvette a papírt partnerétől, és kiemelte zsebéből a fegyverét. Kopogtattak, de nem hallottak választ, ezért Shauni már rúgásra lendítette a lábát.
– Ne! – intette le Frank, majd kivett a zsebéből egy kis tolvajkulcsnak hajtogatott szöget, és ügyesen kavircolva a zárban, kinyitotta az ajtót. – Voilà! Az ész győzelme a nyers erő felett!
– Na, te csak ne hencegj a törvénytelen megoldásoddal! – tromfolta le évődve a kolléganője, majd sértődöttséget színlelve befurakodott elé a lakásba.
Az előszobában a kis asztalkán volt pár holmi, a fiókját kinyitva szokványos dolgokat találtak – érdektelen szórólapok, színes kulcstartók, telefontokok, kesztyűk voltak ott. Pillanatok alatt felmérték: itt egy hajadon nő lakik, aki közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, szeret mindenféle vacakot gyűjteni és bár teljesen logikátlanul, de félig-meddig rendmániás.
– Nincs itthon – nézett körül közben Frank, és belépett a nappaliba. Rend volt, de kicsit zsúfoltság uralkodott. A szoba közepe szabad volt, a koloniál szekrények a falakra tolva, egy szintén olyan stílusú íróasztal két székkel a könyvespolcok előtt. Az ablak elé egy kis asztalkát tolt a lakás tulajdonosa két székkel, de inkább teasaroknak tűnt, mint ténylegesen ott élő lakó mindennapi helyének. Inkább bemutatóterem volt könyvekből, giccses kisplasztikákból, mint egy régi detektívregényben. Frank bele is feledkezett egy körbenézésnyi időre.
Shauni egy pillantással letudta, és a kisszoba felé indult. Közben fegyverét vigyázzban tartva betért a fürdőszobába is, ahol rögtön a gyógyszeres szekrényt vizslatta meg. Alprazolam,
Rivotril, Vicodin, Zoloft, volt ott minden, ami egy bipoláris személyiségzavaros, mániás depressziós csak szedhetett. „Jézus isten” – Shaunit
kicsit sokkolta a látvány. De ez kétségtelenül nem annyira, mint Frank kiáltása nyomán kialakuló kíváncsiságának eredménye:
– Gyere, ezt látnod kell!
A kisszoba, ahova indult, egy csapásra tele lett velük. Mintha egy másik világba csöppentek volna: hihetetlen káosz és rendetlenség, mindenhol papírok, tervek, alaprajzok, fényképek, firkálmányok; egy fél fal tele az általuk vizsgált bűnügy szereplőivel. A figyelem középpontjába Tommy Liedecker, az első áldozat alakja állt, minden nyíl rámutatott. Az egyik sarokban egy táskát találtak, benne töltények hüvelyeikben, valamint egy rakás lövészeti és fegyvertartási könyvet. Nem is győzték nézni, ahogy szemeik előtt tökéletesre tágult a Médiamészáros képe Connie V. Marshall, volt fotós-retusőr, egyedülálló, harmincas nő lakásában.
Mindannyian felhúztak egy-egy kesztyűt, hogy a technikai elemzés során az ő ujjlenyomataikkal már ne kelljen bíbelődni.
Mindent kezdtek átnézni, csomagolni, hogy a technikusi részleg könnyen átvigye az irodába. Ment a telefonálgatás, hogy akkor ezt a szobát mindenestül lefoglalják. Kiadták a körözést is Ms. Marshallra, aki jelenleg ismeretlen helyen tartózkodott.
A nyomozónő odasétált Liedecker fotójához, ezekkel a szavakkal illetve:
– Hát ez durva, hogy ez a fura pasi pont egy mániás ámokfutót talált telibe.
– Nem volt mindig az – Frank egy dossziét lengetett a kezében, és kinyitotta Shauninak, aki belepillantott. Orvosi leletek voltak benne, meg ultrahangos terhességi felvételek, elbocsátási papírok, apasági teszt eredménye.
– Azt hiszem, ezt hívják indítéknak. Az apasági tesztet nézd. Tuti lopott mintából készült, mert kizárt, hogy Liedecker hozzájárult volna.
– Kemény – lapozgatta a mappa tartalmát Shauni. Igen jó felismerőképességgel rendelkezett, a bizonyítékok láttán hamar összeállt benne a kép. – Ettől én be tudnék kattanni. Megdug a főnököd, aztán kirúg a cégtől, mert vállalod a gyereket, akit aztán a stressz miatt el is veszítesz. Ezt hívja egy barátom többszörös gyásznak. Ha nem kattansz be tőle, akkor is évekig kezeltetned kell magad.
– Egy barátod? – kacsintott rá Frank a papírtömeg fölül.
– Na, most vagy hívj el randira, vagy hagyj békén – nézett rá hűvösen a nő.
– Majd, ha pasival akarok randizni, elhívlak – vágott vissza vigyorogva a férfi.
Bírták egymást, évek óta dolgoztak együtt, azért is mertek így csipkelődni. Bár meglehet, igazából tényleg el kellett volna menniük egy randira…
◆ ◆ ◆
Connie nem mehetett haza, mert már biztos megtalálták a lakását a rendőrök, de nem mehetett a szükségházba sem, ahol megismerte a támadóját. Nem tudta, hogy hova menjen, ezért pár percig hezitált és körbejárkált a téren, ahova érkezett. Egyre csak az öreg Hattie szavai jártak a fejében: „Aki jelet kér, az jelet kap, és a küldetésnek nincs vége, mert a küldetés te magad vagy.” Akkor egyenest futni kezdett, minél távolabb a nőtől, a hangjától, a pillantásától, a kéretlen szeretetétől… De most hova fusson?
Állt ott egy baptista imaház, ahova a harmadik tehetetlen kör után betért. Nyitva volt a kapuja, bentről kóruspróba hangjai hallatszottak ki. Nem tudta, mit énekelnek, sosem járt templomba, nem ismerte a dalokat, de ez most kivételesen tetszett neki. „Ó, mily hű barátunk Jézus” – énekelte a vegyeskar, és ő várta, hogy egy egyenruhába öltözött, afroamerikai csoporttal találja magát szembe, akik szinte táncolnak, és ez olyan nevetségesnek tűnt, hogy majdnem felkacagott – de bent csak egyszerű népek danásztak, egyszerű ruhákban, mint az átlagember. „Minden bajban megsegít.” Beült a padba, hogy hallgassa őket, és nagyon beleült a dallam a fülébe. „Mily jó elé imádságban / Vinni éltünk ügyeit.” Nem gondolta volna, hogy valaha besétál egy templomba, amióta gyerekkora után egyszerűen kisétált onnan. Ez a dal nem volt ismerős neki, mert az episzkopálisokhoz járt, vagyis járatták a szülei, aztán egyszerűen kinőtte a dolgot… Amióta elkövette azt a tettet, amivel elvégezte küldetését, most először megint kezdett valamiféle spiritualitást érezni.
„Gyakran nyugtalan a lelkünk, / Tévesek az útjaink, / Mert nem vittük hő imában / sten elé dolgaink.” – hallatszott.
– Na persze! – morogta maga elé.
„Jönnek próbák kísértések, / Nincsen örömcsillagod? / El ne csüggedj ily órában, / Lépj az Úr elé legott! / Ha legnagyobb az ínséged, / Van segítőd, mitse félj. / Hozd az Úrhoz imádságban, / Bármi kínoz, higgy, remélj!” – zengte a kórus.
– Örömcsillag…? Az mi a jó élet…? – kérdezte a nő, de csak magától.
„Fáradt vagy és megterhelve, / Jól esnék az enyhülés? / Fáradtak ereje Jézus, / Hozzá jönni, Ó ne késs!”
– Fáradt… de még mennyire… – sóhajtotta még mindig magában.
„Elhagyatva élsz e földön? / Tedd rá minden terhedet, / És hozd mindig bizalommal, / Az Úr elé ügyedet.”
– Milyen úr ez? – fakadt ki, és felállt a padban – Milyen úr engedi, hogy megerőszakolják az embert, aztán elvegyék tőle a gyerekét, az életét?!
A karmester megrendülve fordult meg, kicsoda kiabál itt kikelve magából?
– Lányom! – a helyi lelkész volt az, aki megszólította végül, és lejött a karzat mögül, ahol az Írást tanulmányozta. Odament hozzá, és a zokogástól rázkódó, összeroskadó asszony testét lesegítette a székre, majd mellé ült.
– Sajnálom, annyira sajnálom! De Isten nem csinált semmit! Isten nem csinált semmit! Nekem kellett rendet tennem! – kiabálta Connie ültében az ég felé nézve, ökölbe szorult és felemelt kezekkel.
A lelkész végigvárta türelmesen, míg a nő lecsillapszik, és tovább sírva arcát kezeibe temetve előredől. Ekkor a hátára tette kezét, mintha meg akarná áldani, de csak ennyit mondott:
– Ha neked kellett rendet tenned, de itt vagy összetörve, akkor bizonyosan nem sikerült.
Miért nem rendelsz Jézustól egy igazi nagytakarítást?
Connie felnyítt, lerázta a pásztor kezét a hátáról, karjait feje köré fonva:
– Még a házat is felgyújtottam abban a pucolásban, olyat tettem, ami soha többet meg nem változtatható, ha úgy tetszik, örök nyomot hagytam a világon!
A lelkész türelmes maradt, biztosan sok ilyen esettel találkozott már. Ekkora teherrel, amit ez a teremtés hurcolt magával, azért valószínűleg nem, de már nagyon tapasztalt volt.
– Bármit is tettél, kizárt, hogy ne legyen rá megoldás. Ha a földi büntetést meg is kell élned, az égi büntetéstől megmenekülhetsz. Jézus mellett, a Golgotán két lator halt meg, az egyiknek megígérte, hogy vele lesz a Paradicsomban, a másik viszont elkárhozott. Tudod, mi volt a különbség a latrok között? Nem a tettük, amivel az akkori legsúlyosabb büntetést érdemelték. Nem a helyzetük, hogy ki melyik oldalon volt. Egyes-egyedül a hozzáállásuk okozott náluk
változást. Az, aki a Paradicsomba ment, azt mondta az Úrnak, hogy hiszem, hogy te vagy az Isten fia, és most az én bűnömért is meghalsz, de az egy Isten előtt, nem az emberi törvényszék előtt. Mert tudta, hogy ő csak a saját bűnéért fog meghalni, míg a mellette szenvedő Krisztus az ő lelkéért is meghal.
– Lányom – szólította meg a még mindig karfonatba burkolózó Connie-t –, nem lehet akkora bűnöd, még amennyire hiszed is, amekkora bűnnel mi elválasztattunk Istentől, és amekkora bűnért cserébe az Emberfia meghalt és feltámadt.
– Fogalma sincs… – felelte mellette az embergubó – Nem is ismer… Akár sorozatgyilkos is lehetek…
– Pál apostolt ismered? Rengeteg ember vére tapadt a kezeihez. Persze még Saul korában, mikor a Szanhedrin, a legfelsőbb zsidó tanács tagja volt. Ha valaki, ő gyakorlatilag tömeggyilkosnak számított az akkori keresztények szemében. Üldözte a korai hívőket, mert hithű farizeus
volt. A Damaszkusz felé vezető úton haladt éppen, ahova szintén azért indult, hogy onnan Jeruzsálembe hurcolja a krisztiánusokat, hogy megölethesse őket. De Jézus ott és akkor meggyőzte Sault, hogy ne kergesse tovább őt, mert megszabadítani jött a földre. Téged is meggyőzhet a saját Damaszkuszod felé vezető utadon… Mindig van megmenekülés, lányom!
Connie gyomrába belevágott az érzés, mikor Saul–Pál emberölő múltját említette a férfi.
– És most mit csináljak?
– Az igazi kérdés, hogy te mit tehetnél, lányom?
– Mehetnék, feladhatnám magam a hatóságoknak…
– Ha így tennél, biztos helyes dolgot tennél.
– Vagy mehetnék a folyónak, meghalni és befejezni a sorsomat…
– Ha valóban ez lenne a sorsod, ahogy mondod, eljöttél volna ide ma este?
Connie felemelkedett, megtörölte a szemeit, elfogadta a lelkész zsebkendőjét.
– Mondja, hogy felejtsek, hogy szabaduljak meg? Valamitől, ami az egész életemet megváltoztatta?
– Nincs olyan megváltozott élet, amit az Isten a szeretetével helyre ne tudna állítani. Nincs olyan seb, amit ne tudna meggyógyítani… Ha engeded neki… A döntés rajtad áll.
– Nem! Miért történtek ezek a szörnyűségek velem? – meredt Connie a kezeire, önmagára.
– Miért tőlem kérdezed? – mosolygott rá
a baptista lélekpásztor. – Kérdezd meg Jézustól! Ha már idáig elhozott, vinni fog tovább is. A helyes útra terel, még ha nem is látod. A szörnyűségekkel sajnos tele van ez a bűnös világ, mert korhadt, mint egy rossz fa. Mi pedig hulló levelek vagyunk rajta, amelyeket Jézus féltő gonddal összegyűjtöget. Engedd, hogy téged is összegyűjtögessen!
Az asszony nem bírta tovább lelkileg, ismét sírógörcsöt kapott, előreborult megragadva a lelkész kezét, és így könyörgött zokogva elfúló hangon:
– Segíts, Istenem, segíts!
◆ ◆ ◆
Nehéz nap éjszakája volt ez a mai, Hullivan nyomozó hullafáradtan dobálta le a cuccait, táskáját, ruháját, nem törődve, hova esnek, majd reggel összeszedegeti – de most aludni akart. Egyenest az ágyához ment, ami a nappali közepén hevert, hiszen csak aludni járt haza, és azt nagyon szeretett otthon.
Az álom hirtelen lepte meg, amint lehunyta szemét, máris egy erdő szélén állt, a másik oldalán egy búzamezővel. Futni akart, de hirtelen megragadták a karját, és visszaráncigálták egy piros kabrióhoz. A motorháztetőre döntötték, miközben az arcához szorítottak egy édes szagú kendőt. Egy fiatal férfi volt a tettes, erőszakos jellemű, de nagyon megnyerő külsejű, ám a kislány most félt, rettegett tőle, mi fog vele történni… A kocsi mellett még három másik kocsi állt, és teljesen kihalt volt az egész környék. A nap delelőn sütött, ő pedig mintha fentről látta volna magát, ahogy aléltan fekszik a piros autó motorháztetején. A két szomszédos kocsi motorháztetején a két barátnője feküdt hasonlóan kiterítve, ütésekkel, horzsolásokkal tarkítva, hasonlóan erőszakos fiatalemberek ereje alatt rekedve. Mint három papucs – villant az agyába –, három kerekes papucs, és három szörnyű szűzágy három fiatal lánynak… Fájdalmat érzett az ágyékában, ahogy behatolt az idegen, durván, irgalmatlanul löködve, minden egyes mozdulattal egyre hasogatóbban… Könyörgött magában az égieknek, tündéreknek, minden szellemi erőnek, hogy mentsék meg, szabadítsák meg őt…
Felriadt a rémálomból, és akkor vette észre, hogy leesett az ágyból, és esés közben nagyon meghúzta az ágyékát. Alig bírt feltápászkodni, és elkavircolni a konyháig, ahol vizet töltött magának és egy hajtásra megitta. 1:38 – mutatta a konyhai óra. Még sokáig sajgott a combja belső része, masszírozta kicsit, hogy jobb legyen, de attól csak elzsibbadt, nem múlt el, ő pedig továbbra is holtfáradtan visszadőlt az ágyba.
Megint ott állt az erdőben, legalábbis fákat látott maga előtt, és akkor megütötték, mert arccal előre esett.
– Te kis kurva! – üvöltötték a fülébe – Ne üvölts már! Ha valakinek szólni mersz, megtalálunk és megölünk téged is, meg a kis kurva barátnőidet is!
Elkezdték húzni a földön, sikoltani akart, de nem bírt, egy hang sem jött ki a torkán. Az avar meg az aljnövényzet belementek a testnyílásaiba, feltörték a hasát, melleit, ahogy vonszolták az erdő belsejébe, majd otthagyták magára.
Aztán az egyik barátnője fölé hajolva látta magát, aki nem mozdult.
– Ashley meghalt! Meghalt! – rikoltozta mellette a barátnője, ő pedig csak meredt a testre bambán, lefagyva… Ott feküdt Ashley, kitörték a nyakát, és nem volt már benne élet.
– El kell ásnunk – hallotta a saját hangját –, hallod, Timber, segíts!
– De hát mit mondunk otthon a szüleinek?! – fakadt ki a sötétszőke lány.
– Azt, hogy Ashley meghalt?! Azt mondjuk nekik?! – most ő üvöltött, mint egy fába szorult féreg.
Egy perc matatás és kaparás után tette csak hozzá:
– Azt mondjuk, hogy eltűnt, nem láttuk. Én – rántotta meg elhunyt barátnője lábait – nem akarok megdögleni! Te meg akarsz?!
Timber sem akart, úgyhogy ástak egy gyermekméretű gödröt, és eltemették Ashley-t. Vele együtt eltemette a tudattalanjába ezt a tragédiát Shauni is tizenkét évesen, a millwood-i erdőben, 1990. március 4-én. Azt már nem tudta, hogy Ashley arcát csak tejesdobozok őrizték meg, csontjait pedig az erdőben széthordták a vadak, így sohasem derülhetett ki a bűntény.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 9. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.