Regényújság / Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ A Dinnyés utcai különös eset

Rácz Katalin novelláinak témaválasztása, szarkasztikus, fanyar hangvétele a magyar irodalom gyökereiből táplálkozik. Stílusa hanyag, laza eleganciájú és élvezetes. Finom humorral átszőtt történetei rendkívül szórakoztatóak. A mai posztban egy szokatlan krimi olvasható.

– Még ilyet! – csodálkozott a detektív, amikor a vasalódeszkán fekvő holttestre pillantott. – Sohasem láttam még ilyen különös hullát.
A halott nő szeme csukva, fekete szempillái alatt fehér papírcsíkok, egyik szemöldöke szőke, a másik fekete, az arca pedig valami fehér, gipszszerű anyaggal bevonva. Kétrészes, piros kosztümjén soksok apró napocska, fehér blúzán pici piros virágok.
– Maga találta meg az áldozatot? – fordult a mellette álló, ősz hajú, pocakos, görbelábú tanúhoz.
– Nem, én nem. Ő akart hozzám jönni feleségül – motyogta a pocakos. – A Vidám parkban találkoztunk 1958-ban.
– Mikor?
– Hát 1958-ban. Július 8-án. – Pontosan emlékszem rá, mert akkor láttam életemben először banánt. Műanyagból volt. Ő árulta.
– De hiszen ez a nő még alig múlt húsz éves! – csattant föl a detektív.
– Hát nem is róla beszélek, hanem a feleségemről.
– Szóval, maga találta meg, vagy sem?
– Ezt a női hullát itt? Ezt igen, ezt én találtam meg.
– Mondja el, hogy történt – nógatta a detektív.
– Hát, az úgy volt, hogy jöttünk haza a Pistával a Dunapartról, aztán nagyon megszomjaztunk. Merthogy egész nap pecáztunk, aztán csak néztük azt a sok vizet, de semmi itóka nem volt nálunk, mer az asszonyok csak vizet adtak az uzsonnához. Úgyhogy bementünk a Józsihoz ide a sarokra egy kisfröccsre. De amikor fizetni akartunk, akkor láttuk, hogy egyikünknél sincs pénztárca. Mivel a Pista lakik közelebb, azt mondta, ugorjak ide és kérjek az asszonytól egy kis italravalót. Ő nem mert jönni, tetszik tudni…
– Tudom, tudom – bólogatott a detektív, mert az ő felesége sem vette szívesen, ha a konyhapénzt a kocsmába hordta. – Térjen a lényegre.
– Szóval, jöttem a Kincsőhöz pénzt kérni. De hiába kopogtam, nem jött ki. Erre bejöttem a házba. Aztán itt találtam ezt a nőt. A vasalódeszkán.
– És nem nyúlt semmihez? – kérdezte a detektív.
– Nem én, nyomozó úr, nem tennék én olyat. Meg aztán vasalni sem akartam…
A detektív elgondolkodva nézett az ősz hajú tanú után.
– Még hogy nem akart vasalni – morfondírozott. – De hát nincs is itt vasaló! – állapította meg csodálkozva, miután alaposan szemügyre vett mindent. – Vajon hová tűnhetett?

* * *

Lajtos Pista két könyékre támaszkodva búslakodott a konyhaasztalnál.
A holttestet már elvitték, a szobát lepecsételték, így most kénytelen volt a konyhában barátkozni a fél liter kisüstivel, amit Józsi, a kocsmáros küldött utána a csapos fiúval, amikor megtudta, hogy mi történt.
Pista a kocsmában várta, hogy Kovács László mosógépszerelő visszaérkezzen a pénzzel, amit Kincsőtől, a feleségétől kellett volna hoznia. Ehelyett egy szőkebajszú, tejfelesszájú rendőrpalánta lépett az ivóba:
– Melyik a Lajtos István? – kérdezte Józsit, a kocsmárost köszönés nélkül.
– Ott ül, ni! – bökött a fejével a sarokasztal irányába Józsi kelletlenül.
Nem örült az ilyen vendégnek. Se köszönés, se ivás. Akkor meg minek jön ide?
– Maga a Lajtos István? – lépett hozzá a rendőrlegény.
– Igen, mit akar? – nézett fel Pista barátságtalanul, mert nem a rendőrre számított.
– Hát azt, hogy jöjjön velem. A főhadnagy úrhoz. Mert kéreti.
– Aztán hol van az a főhadnagy úr? – tudakolta Pista, aki amúgy nemigen félt a rendőröktől, mert a sógora is rendőr volt, meg kellőképpen idióta is, mégis vezető beosztásban volt – legalábbis azt állította –, így aztán azt gondolta, hogy a többi sem lehet valami nagy szám.
– Hát a házban. A maga házában – válaszolta a fiatal rendőr, mintha magától értetődő lett volna a dolog.
Pista nem értette az egészet, de úgy gondolta, békén hagyja a tejfelesszájút, nem lakik messze, mindjárt odaérnek, a főhadnaggyal talán jobban szót tud érteni.
De később már nem sok értenivaló volt.
Amikor meglátta a holttestet a vasalódeszkán, forogni kezdett körülötte a világ. Egyből megismerte Kincső piros kosztümjét és fehér, apró virágos blúzát, hiszen ő vette neki mindkettőt tavaly, a huszonharmadik születésnapjára.
Könnyes szemmel nézte a szegény nőt, és a detektív kérdésére, hogy megismeri-e a feleségét, csak bólogatni tudott.
Most, még mindig zaklatottan, de a sok pálinkától kicsit kábultan azon mélázott, vajon micsoda férj lehet ő, hogy életében észre sem vette, milyen szépen kikerekedett Kincső csípője az elmúlt évek alatt, és milyen gyönyörűek voltak nagy, kerek mellei.

* * *

H.P. nyomozó elgondolkodva rágcsálta pipája szárát. Utálta még a szagát is a pipának, meg mindenféle dohánynak, de hát mit tehetett, a detektívet mindenki pipával képzeli el, így aztán neki is volt egy. Meg néha abban is reménykedett, hogy ha előveszi, és rágcsálni kezdi, akkor talán egy kicsit ő is hasonlítani fog Sherlock Holmesra, legalább annyiban, hogy nagynéha támad egy-egy saját gondolata.
Eredetileg Horváth Péter volt a becsületes neve, de okulva az általa imádott amerikai filmekből, egyszerűen csak H.P.-nek, pontosabban Éjcs Pí-nek hívatta magát, mivel ez – legalábbis szerinte – a nagyság jelének bizonyult.
Szüksége is volt rá, hogy nagynak érezhesse magát, mert alig 163 centis magasságával, kopasz fejével, hatalmas, görbe orrával egyáltalán nem keltette a félelmetes, lángeszű detektív benyomását.
Nehéz napja volt. Itt van ez a hulla, és nem ért semmit az egészből. Azt sem tudja, hogy kezdjen neki a dolognak.
Gondolatai vissza-visszatértek az ősz hajú, pocakos tanúhoz.
Sehogy sem tetszett neki a viselkedése.
Ő volt ott egyedül, amikor a hullára talált. És az nemrég halt meg. Megszökhetett a horgászásból egy kis időre, ki tudja. És azután úgy intézte, hogy ő találja meg.
Vajon miért kezdett el hirtelen a feleségéről beszélni, amikor faggatni kezdte? El akarta terelni a figyelmet valamiről? Gyanús, nagyon gyanús…
És hová tűnhetett a vasaló?
Este hétkor találták meg a nőt. Ez vajon mit jelenthet?
A hétnek hét napja van, a hetedik a vasárnap. Isten akkor már megpihent. Mint ahogy ez a szegény nő is.
Talán valami más jelentősége is van ennek a hetes számnak? Nem tudom, nem tudom – sóhajtozott. – Hét tettes nem lehetett, az túl sok lett volna. Annyi ember biztosan hagyott volna valami nyomot maga után. Viszont csak egy vasaló tűnt el, tehát lehet, hogy csak egy tettes van.

* * *

Kovács László mosógépszerelő elgondolkodva méregette feleségét. Lenke sovány, mogorva asszony volt, erősen őszülő haját vörösre festette, de a tövét mintha mindig kifelejtették volna a festésből, ott erősen csillogtak ezüst szálai. Még 65 évesen is szívesen kenceficézte magát, szeme, szája és orcái egyformán piroslottak. Csípőre tett kézzel állt az ura előtt, és paprikásan ordítozta:
– Százszor megmondtam már, hogy vedd le azt a koszos cipőt, mielőtt bejössz a házba! De te sohasem figyelsz rám! Mindig csak a magad feje után mész! Én meg reggeltől estig gürcölök, mosok-főzök rád, takarítok utánad. De érdekel is ez téged! Hogy mindig én vagyok az áldozat!
Hát ez az – töprengett Kovács. – Negyven éve úgy tudom, hogy ő az áldozat. Most meg jön egy detektív a városból, és azt állítja, hogy Pista felesége az áldozat. Pedig ők milyen jól megvoltak! Szinte soha nem veszekedtek, még a kocsmába is elengedte néha az urát. Fiatalabb is volt a férjénél, nem úgy, mint az ő öreg csotrogány felesége.
Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, mi lenne, ha Lenke halt volna meg. Akkor most nem kéne a folytonos zsörtölődését hallgatnia. De rögtön elszégyellte magát a még a gondolattól is. Hiszen együtt húztak le negyven évet, most már igazán kibírja azt a hátralévő néhányat. Bár – gondolta – mégiscsak könnyebb lenne, ha úgy bánna velem, mint az az asszony a minap, akinek a mosógépét javítottam. Leültetett, itallal kínált, kímélt még a munkától is. Ő biztosan nem kiabálna így velem holmi koszos cipő miatt.
– Jól van, na – szólt megbékélve Kovács. – Mindjárt leveszem. Csak, tudod, megfeledkeztem róla. Annyi minden történt ma.
– Hát nem pecázni voltál? – kérdezte az asszony. – Na, ott aztán sok minden történik, mondhatom. Ennél izgalmasabb dolgot még sohasem láttam. Csak lóg a bot bele a vízbe, meresztitek a feneketek a széken, aztán bámultok meg bámultok, közben megszólalni sem lehet.
– Nem arról beszélek, hanem ami utána történt. A női hulláról. Aki nem te voltál.
– Miket beszélsz? – kérdezte a felesége. – Miféle hulla?
Erre aztán Kovács kénytelen volt elmesélni az asszonynak átulcettig mindent. Az hallgatta egy darabig, néha bele-belekérdezett, majd „Mindjárt jövök!” felkiáltással magára terítette a kardigánját, és már ott sem volt.
Rohant a Kereknád utcába, hogy minél több részletet megtudjon a nem mindennapi eseményről.

* * *

 

Guszti és Guszti töprengve ült a sötét teraszon. Nem mertek bemenni a házba, mert Guszti felesége ott sertepertélt a konyhában, s féltek, hogy meghallja, amit beszélgetnek.
– Nem értem, hogy történhetett – morfondírozott Guszti, akinek a felesége a konyhában sertepertélt. – Pedig ott kellett volna lennie. És mégsem volt ott semmi. Még nagyítóval sem láttam semmi nyomát, de annak sem, hogy eltávolították volna.
– Kár volt hazavinni – sóhajtott Guszti, akinek nem volt felesége. – Ott kellett volna hagyni a kozmetikában.
Guszti, akinek felesége ott sertepertélt a konyhában, valójában Gusztáv volt, csak Gusztinak becézték. Guszti, akinek nem volt felesége, az Ágoston nevet kapta a keresztségben. Óvodás koruk óta elválaszthatatlan jóbarátok voltak, talán a közös becenevük hozta őket össze annak idején, mert a természetükben nem sok közös vonás volt, kivéve talán azt a tulajdonságukat, hogy mindketten nagyon szerettek mókázni, kifogyhatatlanok voltak az ötletekben, hogyha tréfacsinálásról volt szó.
Guszti, akit Gusztávnak hívnak, nagydarab ember volt, 185 centi és legalább 100 kiló, dús fekete haját lófarokba fogta, busa szemöldöke alatt nagy barna szemei általában pajkosan csillogtak, de most inkább bűntudat és szorongás tükröződött bennük. Informatikus volt a becsületes szakmája, szerette is, egy nagyvállalatnál volt rendszergazda. Szívesen járt be dolgozni, imádta a nyüzsgést, a változatos munkát, az emberekkel való ügyes-bajos bíbelődést egyaránt. Feleségét is a vállalatnál ismerte meg. Könyvelő volt és folyton elszállt a program, amivel dolgozott, ezért naponta többször is hívta őt. A sok hibaelhárításnak aztán házasság lett a vége. Bár néha – most, hogy már jobban megismerte az ő okos kis feleségét –, kezdte azt gondolni, azok a gyakori meghibásodások talán nem is voltak olyan véletlenek.
Guszti – alias Ágoston – kicsit manószerű figura volt. Vékony, alacsony fiatalember, szőke feje mintha mindig kicsit ferdén állt volna, állandóan pislogott – valószínűleg a kontaktlencséje miatt –, és néha kicsit dadogott is. Ellentétben Gusztival, akit Gusztávnak hívnak, nem kedvelte a nyüzsgést, a problémákat is igyekezett kerülni, ezért ment levéltárosnak. Nőtlen volt, messziről kerülték a lányok, azaz nem kerülték, mert szívesen barátkoztak vele, szerették a társaságát, kedves, félszeg modorát, csak éppen férfiszámba nem vette egyik sem.
Mindketten 32 évesek voltak és életük legnagyobb üzletét készültek megvalósítani, amíg be nem következett a tragédia.
– Az nem lett volna tanácsos – szólt a másik. – Bármikor visszajöhetett volna a kozmetikus. És ha meglátja, hogy félig levetkőztettük, mindjárt más irányt vesz a nyomozás is. Így legalább nyugodtan fel tudtuk öltöztetni a saját otthonában.
– Jó ötlet volt a vasalódeszka. Majd azt hiszik, hogy a bejárónő a tettes – tette hozzá Guszti, akit Ágostonnak hívtak. Feltételezte, hogy az áldozatnak – már csak előkelő származásánál fogva is – van bejárónője.
Guszti, azaz Gusztáv csak bólogatott. Szép csendben szívta egyik cigarettáját a másik után. Mindketten gondolataikba merültek, hirtelen baljós csend vette őket körül.
Tudták, hogy mindkettőjüknek ugyanaz jár az eszükben: az a véletlen és értelmetlen haláleset, amelyet egyikük sem akart. Igaz, sokat szélhámoskodtak már életükben, de azok inkább viccek voltak, egyikkel sem ártottak senkinek.
Már óvodás korukban szívesen ugratták a többieket. Egyszer kicserélték a jeleket az öltözőszekrényeken, és jót mulattak, amikor a nádszálvékony Panni ruháját akarta felvenni a kövér, nagyra nőtt Reni, vagy amikor Lali csipkés bugyit talált a holmija között.
Később is sokat mókáztak. Érettségi után például, amikor az osztály egy része szerenádot adott a történelem tanárnőnek, aki nagy macskabolond volt, legalább hármat tartott otthon, Guszti, akit Gusztávnak hívnak, harsányan rázendített a

Macska van az úton,
Szépen kitaposva,
Lóg a szeme, lóg a bele,
Gyere babám, rúgjunk bele

kezdetű dalra.
Egyszer pedig mindketten megpályáztak egy boltvezetői állást.
Egymás után kaptak időpontot az állásinterjúra. Egyformába öltöztek, csíkos térdzokniba, sötétkék rövidnadrágba és matróz felsőbe. Az elképedt HR-es végül majdnem felvette Ágostont, annyira zavarba jött tőlük.
Ám ezek mind csak ártatlan csínytevések voltak a mostanihoz képest.
Ilyesmit még sohasem tettek. Amikor a hátsó ajtón belopóztak a kozmetikába, csak meg akarták lepni a lehunyt szemű asszonyt, ki akarták használni, hogy nem látja őket. De arra álmukban sem gondoltak, hogy ez lesz a vége.
Egyikük sem tudta, hogyan tovább, csak csupa reménytelenséget éreztek.
Hirtelen értelmetlenné vált az egész. Meghalt valaki, teljesen hiába, mert a keresett számot nem találták meg.

* * *

H.P. nyomozó főhadnagy megint nagyon szerencsétlenül érezte magát. Egyre csak a pocakos tanún járt az esze, tétova viselkedésén, bizonytalan habozásán. Tetemes pocakját elnézve lehetett akár nyolcvan kiló is. De nem volt jó erőben, talán fel sem tudta volna egyedül tenni az asszonyt a vasalódeszkára (ami viszont, úgy látszik, nagyon is jó erőben volt, mert nem csuklott össze a kb. ötven kilós áldozat alatt). Nyolcvan meg ötven az százharminc, osztva kettővel, az hatvanöt. Tehát az átlagsúlyuk hatvanöt kiló volt. Vajon miért pont ennyi – töprengett tovább keservesen.
Ezerszer elátkozta magában a percet, amikor rendőrnek állt, de most, közel az ötvenhez – amikor a holttestet megtalálták, már csak 8 napja volt hátra a születésnapjáig – nem volt más választása. Hiszen ezen kívül semmihez sem értett.
Elgondolkodott az „ezen kívül” kifejezésen. Vajon helyénvaló ez most ide? Milyen sokat is jelent ez a két szó! Egyáltalán nem mindegy, hogy ott van-e vagy nincs. Vagyis nagyon fontos.
Érdekes lenne tanulmányt írni: „Az ezen kívül kifejezés fontossága, alkalmazásának lehetőségei, elhagyásának következményei” címmel.
A segédje, Kapás Áron most fog diplomázni az esti egyetemen, éppen a szakdolgozatára készül. Majd szól neki, hátha megfelel ez a téma. Ennél érdekesebbet, izgalmasabbat úgysem talál magának. Hiszen például az ő esetében a kifejezés elhagyásának akár végzetes pszichés következményei is lehetnek.
– Nem hallod, már harmadszor hívlak! – ütötte meg a fülét felesége sztentori hangja.
– Mit nem hallok? – méltatlankodott H.P. nyomozó.
– Hát hogy kész a vacsora! – ordította most már türelmefogytán a nagydarab, bősz asszony.
– Megyek, megyek – morogta H.P. nyomozó, miközben azon töprengett, vajon miért pont háromszor hívta a felesége, miért éppen a harmadikat hallotta meg? Vajon mit jelent ez a hármas szám?
Vacsora közben óvatosan faggatni kezdte a feleségét. Szívesen kikérte volna a véleményét az ügyben, de kötötte a szolgálati titoktartás, nem beszélhetett róla. Mégis mindig megtalálta a módját annak, hogy meghallgassa a derék asszony józan megjegyzéseit a tárgyra vonatkozóan.
– Miért keni be egy nő az arcát hófehérre? – kérdezte óvatosan.
– Talán, mert jelmezbálba készül, és bohócot akar alakítani – válaszolta az asszony, aki nagyon jól tudta, hogy férje most a nyomozáshoz kéri a segítségét.
– És miért fekete az egyik szempillája és szőke a másik? – faggatózott tovább H.P. nyomozó.
– Biztosan egyszerre akar lenni jó és rossz bohóc. Fehér és fekete.
Jing és Jang. Világosság és sötétség. Nappal és éjszaka. Megvilágosodás és butaság. Vagy valami ilyesmi.
– De miért tesz fehér papírcsíkokat az összecsukott szempillái alá? – folytatta a kérdezősködést a detektív.
– Hogy mondtad? – kérdezett vissza az asszony. – Papírcsíkok az összecsukott szempillák alá? Hát miért nem azzal kezdted, hogy a kozmetikusnál találtátok meg a hullát?

* * *

Rozi, a vörös hajú kozmetikusnő hüledezve hallgatta a vénasszony elbeszélését. Telt keblei csak úgy rezegtek az izgalomtól, ahogyan szaporázta a levegőt.
Csaknem tíz éve dolgozott már kozmetikusként, de ilyen még sohasem fordult elő vele. Akadt már olyan esete, hogy valaki észrevétlenül távozott, de ez mindig csak a kezelés befejezése után, és – talán nem véletlen – a fizetés előtt történt.
Ezen a vendégen még meg sem száradt az arcpakolás, a szempilláján friss volt a festék, és csak az egyik szemöldökéig jutott el.
Nem lett volna szabad otthagynia, de hát férfihangot hallott a fodrászüzletből, kénytelen volt kiszaladni, megnézni, ki jött. Hiszen olyan ritkán lát férfit! Amióta a postás is nő lett, alig adódik alkalma valami kapcsolatra. Végtére is szerelőt sem hívhat folyton, nincs olyan sok elromolnivalója otthon.
De már nagyon bánta, amit tett. Ha nem koslatna annyit a férfiak után, ez a szegény nő talán még most is élne.
Amikor visszatért, és meglátta az üres kezelőszéket, annyira zavarba jött, hogy hirtelenjében nem is merte senkinek elmondani, mi történt. A nyitott franciaablakot látva rögtön tudta, hogy ott távozott a vendég, de azt hitte, önszántából. Talán nem volt megelégedve a munkájával és nem akarta, hogy befejezze. Ezt egy kicsit röstellte volna, ezért nem szólt senkinek a dologról.
De hogy meghaljon, méghozzá olyan félkész állapotban, arra aztán tényleg álmában sem gondolt!
Csak a kozmetikai kendőt hagyta maga után, éterszagúan. De honnan vette az étert? Azt ő semmire sem használja, valakinek kívülről kellett magával hoznia.
De vajon miért?

* * *

Pista arra eszmélt, hogy valaki csókot lehel a homlokára.
– Hát te meg mit búslakodsz itt a konyhában? – kérdezte Kincső, a felesége.
– Honnan jössz? Odaátról? – dadogta rémültem Pista.
– Hát persze, hogy odaátról – válaszolt Kincső értetlenül. – Odaát voltam anyáméknál Nádorvárosban. Mondtam, hogy későn jövök, mert segítettem neki baracklekvárt befőzni. Meg a vasalót is el kellett hoznom a szerelőtől.
– De hát, de hát… – hápogott Pista sűrűn pislogva. – De hát mi van rajtad?
– Mi lenne? – csodálkozott értetlenül Kincső. – Hát a tavalyi farmerom meg a tegnap vett pólóm. Talán nem tetszik?
– És hol van a napocskás piros kosztümöd meg az apró virágos fehér blúzod, amit tavaly vettem neked?
– Hogyhogy hol van? Minek az neked? Csak nem akarsz nőnek öltözni? – háborodott fel Kincső.
– Ne bolondozz már! – kérlelte Pista. – Csak éppen tudni szeretném, hogy hol van.
– Hát azt tegnap kölcsönadtam Marinak. Tudod, élete első randevújára készült, és nincs semmi ünnepi ruhája.
Pista ismerte Marit, Kincső barátnőjét. Helyes, kedves lány volt, 21 éves. Gyerekkorukban szomszédok voltak a Pásztor utcában, együtt nőttek fel Kincsővel. Mari súlyos szívrendellenességgel született, ezért szülei még a széltől is óvták. Legfeljebb csak a szomszédba, Kincsőékhez engedték át játszani, de ott is állandóan ellenőrizték. Sohasem mehetett sehová, így hát, bár nagyon csinos lány volt, udvarlója sem akadt egészen mostanáig. Édesapja ugyanis eltörte a lábát, és – hogy addig se álljon meg az élet a gyárban, ahol logisztikus volt – egy fiatal kollégája naponta meglátogatta, és együtt beszéltek meg minden problémát. A fiatalembernek egyre jobban megtetszett Mari, így mára már randevúra is hívta. Csodák csodájára még szülei is elengedték.
Mari Kincsőtől kért tanácsot, aki mindenféle útravalóval is ellátta arra vonatkozóan, hogy mikor süsse le a szemét, mikor piruljon el, és mikor nézzen odaadóan a fiú szemébe, kölcsönadta neki a legszebb ruháját, a kozmetikusát pedig megkérte, fogadja Marit a neki fenntartott időpontban.
Megbeszélték, hogy holnap reggel tízkor találkoznak, amikor is Mari visszahozza a ruhákat, és részletesen beszámol a randevúról.
– Tehát Mari volt az – sóhajtotta Pista, kicsit szomorúan, de azért megkönnyebbülve, hogy Kincsőt épen és egészségesen látja viszont.
Boldogan ültette ölébe a feleségét, és részletesen elmesélt neki mindent.
Ezután felhívták H.P. nyomozót, aki meghagyta Pistának a telefonszámát, és megegyeztek egy másnap reggeli időpontban, amikor felkeresik hivatali szobájában, és mindketten részletesen beszámolnak mindenről.
Néhány óra múlva, még mindig boldogan nézegetve alvó feleségét, megállapította, hogy bár nincs olyan szép kerek csípője és keblei, mint Marinak, ilyen gyönyörűszép sima, vágykeltő hasa egyetlenegy nőnek sincs az ő feleségén kívül. Még a szeméremcsontja feletti számok is inkább kívánatossá, vonzóvá tették, mintsem visszatetszést keltettek volna benne.

* * *

A temetés csendben zajlott.
– Isten adta, isten elvette – mondta a pap, és a szülők, akik nagyon szomorkodtak egyetlen lányuk elvesztése miatt, azzal vigasztalták magukat, hogy mégiscsak volt 21 szép évük Marival, igazi ajándék ez, hiszen annak idején, amikor megszületett, néhány évnél többet nem jósoltak neki az orvosok.
Nem mertek másik gyerekre vállalkozni, féltek az esetleges újabb megpróbáltatásoktól.
Guszti és Guszti névtelenül koszorút küldött a temetésre „Sohasem felejtünk” felirattal, „két jóbarát” aláírással.
H.P. nyomozó természetesen részt vett a temetésen és minden apróságra felfigyelt. Észrevette ezt a koszorút is, elgondolkodott rajta, vajon ki lehet az a titokzatos barát, aki a neve feltüntetése nélkül búcsúzik az áldozattól. Méghozzá kettő is. De miért pont kettő? Miért nem egy vagy miért nem három? Barátja végtére is akárhány lehet az embernek. (Neki magának ugyan egy sem volt, de hát a jelenlévők mindig kivételek, gondolta.)
Kincső, miután őszintén és illendően kisírta magát barátnője temetésén, odament H.P. nyomozóhoz, hogy megkérdezze, mikor kapja vissza végre a kölcsönadott piros színű napocskás kosztümjét és az apró virágos blúzát. Nem mintha bármikor is fel tudta volna venni többé, de úgy gondolta, a dolgok valamiféle megszentségtelenítése, hogy a szeretett férjétől kapott ruhája, amely a legszebb ünnepi viselete volt, amelyben legkedvesebb gyermekkori barátnője meghalt, ott hever holmi rendőrőrsön, és durva kezek tapogatják, esetleg viccelődnek, poénkodnak rajta.
H.P. nyomozó sajnálattal közölte vele, hogy a ruha fontos nyomravezető tényező, és amíg a tetteseket meg nem találják, nem szolgáltathatják vissza őket. De megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rá.

* * *

– Mindez biztosan azért történik velünk, mert most az egyszer hasznot is akartunk húzni a mókából – sóhajtotta Guszti, akinek felesége volt, a temetés utáni estén.
Szokás szerint megint kint ültek a verandán, az ajtót most is jó alaposan bezárták, nehogy behallatszódjék valami is.
Guszti, akinek felesége volt, szomorúan gondolt arra, hogy életében még semmit sem titkolt el az ő aranyos kis galambocskája elől, és lám, most ide jutott. Egyszer el kell mondania neki, igazán nem lenne helyénvaló, ha mástól tudná meg az igazságot.
Az egész dolog úgy kezdődött, hogy hármasban heverésztek az akarattyai strandon, amikor Gusztinak, akit valójában Ágostonnak hívnak, támadt egy kiváló üzleti ötlete. A fürdőzőket nézegetve megállapította, hogy egyetlen barna vagy fekete gumimatracot sem lát. Tehát ez bizonyára hiánycikk, hiszen a strandon lévő árusítóhelyeken is csak piros, sárga, zöld és egyéb hagyományos színű matracok voltak. Márpedig a hiánycikk ebben a mai világban nagyon ritka kincs, vele valóban nagy üzletet lehet csinálni!
Továbbfejlesztve a gondolatot – vagyis tovább nézegetve a gumimatracokat –, rájött, hogy a szokásos Vodafon vagy Sundance felirat helyett kívánság szerint gyárthatnának a barna vagy fekete gumimatracokra egyedi feliratokat is, ilyeneket, mint például:

„Addig idd a vizet, amíg hideg!”

esetleg:

„Drága bogárkámnak, hogy el ne süllyedjen az élet mocsarában.”

Ez már nem az ő dolga, majd kitalálják a megrendelők. Nekik csak – mert természetesen az üzletet is Gusztival közösen képzelte el – el kell kezdeni gyártani a megfelelő színű matracokat, némi reklámot csinálni a feliratozás miatt és már megy is minden magától.
Guszti, született Gusztáv felesége már el is készítette az üzleti tervet: 2,5 millió forintra volt szükségük az induláshoz. Jónéhány bankot megkerestek, de valahogyan egyik hitelügyintéző sem hitt igazán leendő vállalkozásuk sikerében, ezért aztán ilyen-olyan kifogásokkal, mindenütt elutasították őket. Nem maradt más hátra, készpénzt kellett szerezniük.
Ekkor történt, hogy Guszti, akit Ágostonnak hívtak és kontaktlencséje volt, váratlanul értékes információkra bukkant a levéltárban.
Az Aradon kivégzett tábornokokkal kapcsolatosan folytatott külső megrendelésre kutatásokat, amikor Okolicsányi József őrnagy iratai között – akit a szabadságharc leverése után 6 évi várfogságra ítéltek Aradon, de 1851-ben kegyelmet kapott – utalásokat talált egy, az osztrák hadseregtől elrabolt jelentős mennyiségű aranyra, amelyet a szabadságharc leveréséig ideiglenesen a zürichi Banque de Lion széfjében helyeztek el.
Okolicsányi József kiszabadulása után még sokáig őrizte a titkot. Halála előtt, 1868-ban, fiának írott levelében tesz említést róla – először és utoljára.

„… Ezért fiam kötelességül hagyom reád, hogy ezt a kincset Te és leszármazottaid addig őrizzék, mígnem Szent Hazánk el nem nyeri méltó függetlenségét a nemzetek sorában. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, hívassék a családban minden elsőszülött leánygyermek Kincsőnek, emlékeztetvén Titeket arra, hogy milyen kincs őrzésével bízott meg Benneteket általam a történelem. A kincshez tartozó bankszámlaszámot, melyet mindeddig híven őriztem emlékezetemben, ezennel saját véremmel e kutyabőrre írva mellékelem.”

Az Okolicsányi család, nagyon büszke lévén híres-neves ősükre, valamint tiszteletben tartva a családi hagyományokat, ettől kezdve minden elsőszülött leánygyermeke hasára rátetováltatta a titkos svájci széfhez tartozó bankszámla számát, miután a gyermeket megkeresztelték, természetesen Kincső névre. A kutyabőr sorsáról többé nem esik szó, sajnos, ezt már nem lehetett fellelni a levéltárban. A női hasra történő tetoválásról is csak egy, már a huszadik században keletkezett iromány tesz említést, családi hagyományként, amely leánygyermekről leánygyermekre száll, de eredete addigra már a homályba veszett.
Nos, miután Guszti, akinek kontaktlencséje volt, sikeresen összekapcsolta az 1868-ban keletkezett levelet a huszadik századi családi hagyománnyal, beszámolt a dologról Gusztinak, akinek felesége volt, és közös erővel elkezdték felkutatni a jelenleg is élő Okolicsányi leánygyermeket, Okolicsányi Kincső néven.
Nyomozásuk hamarosan kielégítő eredménnyel járt, mivel Guszti, akinek kontaktlencséje ugyan nem volt, de felesége annál inkább, sikeresen behatolt az Állami Népességnyilvántartó adatbázisába, ahol egyetlenegy élő Okolicsányi Kincsőre bukkant.
És – csodák csodája – ez az egyetlenegy is itt lakott majdnem a szomszédban, a Dinnyés utcában!
Ekkor már mindketten úgy érezték, hogy eljött a barna és fekete gumimatracok ideje.

* * *

H. P. nyomozó gondterhelten ült az íróasztalánál.
Egyre csak az elmúlt hét eseményein járt az esze. Sehogyan sem tudta, merre induljon el azt ügy megoldása érdekében.
Felvette a keze ügyébe eső ceruzát, és gondterhelten kezdett el firkálgatni a jegyzettömbjére:
1 vasaló tűnt el
7 órakor találták meg a hullát
8 nappal a születésnapja előtt
3-szor szólt rá a felesége nyomozása közben
65 kg a tanú és az áldozat átlagos testsúlya
2 névtelen jóbarát küldte a koszorút a temetésre.
Arra eszmélt, hogy behallatszik a harangszó a nyitott ablakon.
Sóhajtva felcihelődött, és elment a szomszéd kiskocsmába, hogy vegyen magának valami harapnivalót.

* * *

– Megtaláltam, főnök! – fogadta lelkendezve Kapás Áron tizedes rendőr az ebédjéről visszatérő H.P. nyomozót. – Itt van ő is meg a tettestársa is! Az utasításai alapján már gyerekjáték volt az egész!
– Miféle utasításaimra gondolsz? – kérdezte a meglepett nyomozó, miközben szórakozottan mustrálgatta a nagydarab fekete lófarkas meg a kicsi szőke ferdefejű fiatalembert.
– Hát erre itt, már nem emlékszik? – dugta az orra alá a fiatal segéd a papírfecnit:
1783652
ezen kívül?
– Szóval, ahogy meghagyta, megkerestem a telefonszám gazdáját, kimentem hozzá, és ijedtében mindent bevallott. Először megpróbált úgy tenni, mintha mindent egyedül követett volna el, de amikor megmondtam neki, hogy biztos vagyok benne, rajta kívül másik tettes is van, bevallotta, hogy a cimborája is részt vett a dologban, együtt eszelték ki, és együtt hajtották végre a dolgot.
– Jó munkát végeztél, fiam – dicsérte meg elégedetten H.P. nyomozó az ifjú rendőrlegényt.
– Bocsánatot kell kérnem magától, főnök – dadogta elpirulva a tizedes. – A gondolataimért. Merthogy volt olyan nap, amikor azt hittem, maga sohasem fogja tudni ezt az ügyet megoldani. Alulértékeltem magát, ezért elnézést kérek. Ígérem, soha többé nem fog előfordulni velem, hiszen ilyen bravúros nyomozást még a rendőriskolán sem tanítottak nekünk!
– Semmi baj, fiam – vigasztalta H.P. nyomozó, amúgy amerikai módra, azzal a különbséggel, hogy most tényleg nem volt semmi baj, ellentétben az amerikai filmekkel, ahol akkor mondogatják, hogy semmi baj, semmi baj, amikor leszakadt az ég, leesett a meteorit, kigyulladt a ház vagy gengszterek kiirtották a szegény gyerek egész családját. De hát nem lehet minden tökéletes, elvégre nem élünk Amerikában!
H.P. nyomozó azzal töltötte a délutánját, hogy kihallgatta a két Gusztit.
Azok részletesen bevallottak mindent, kezdve a gumimatracoktól a levéltári kutatásokon át egészen addig, hogyan figyelték ki, miként jár Okolicsányi Kincső a kozmetikushoz. Ott aztán a franciaablakon keresztül beosontak, felhúzták a lány szoknyáját és keresték a tetoválást, de ott bizony semmit sem találtak. Vittek magukkal egy kis étert is, hogy szükség esetén elkábítsák Kincsőt, ne tudjon kiabálni, de erre egyáltalán nem volt szükség, mert alighogy suttogva elkezdték vetkőztetni, a lány azonnal elcsendesült. Ezért az éterrel próbálták meg lemosni a hasát, hátha megtalálják a tetoválás nyomait, de bizony így sem találtak semmit. Ekkor aztán – félve, hogy Rozi, a kozmetikus bármikor visszajöhet – gyorsan felkapták a lányt, és kocsival elszállították a Dinnyés utcába – hitük szerint – haza.
Csak ott vették észre, hogy a lány meghalt.
Azt, hogy ki volt az áldozat, az újságban olvasták, a temetésre nem mertek elmenni, de koszorút mégiscsak küldtek, mert rettenetesen sajnálták, ami történt.
Mindketten nagyon megbántak mindent, többet soha nem tennének ilyet.
Gusztinak csak egyetlen kérése volt, hadd hívhassa fel a feleségét, hogy elmondja neki, mi is történt valójában, hiszen megfogadta, nem engedik a dolgokat odáig fajulni, hogy mástól tudja meg imádott asszonya, mennyire méltatlan lett rá az ő férjecskéje. Egy szívszorító vallomással talán el tudja érni, hogy egyszer még megbocsát neki.
H.P. nyomozó engedélyezte a telefonálást.
Ezen kívül aznap már nem csinált semmit. Elhatározta, hogy ahányszor csak lehet, mindig használni fogja az ezen kívül kifejezést, hiszen ez egy nagyon hasznos, nagyon helyénvaló szóösszetétel. És ezen kívül jól is hangzik.

* * *

Okolicsányi Kincső, aki végre visszakapta piros, napocskás kosztümjét és a hozzáillő apró virágos blúzát, úgy döntött, mégis felveszi ezeket a ruhákat, már csak Mari iránti kegyeletből is, és ebben keresi fel a svájci bankot.
A tetoválás, amely születése óta ékesítette a hasát, végre értelmet nyert. H.P. nyomozó, aki visszaadta neki a ruhákat, azt mondta, „ezen kívül még a jegyzőkönyvekbe is belenézhet, ha akar”. Ő pedig kapva kapott az alkalmon. Eddig csak azt tudta, hogy családjában hagyományos a Kincső név, amit egyébként nem bánt. Nagyon szépnek találta. Így, együtt, hogy Okolicsányi Kincső ráadásul még nagyon különleges is volt. Tudta, hogy minden Kincső nevű leánygyermeknek ugyanaz a számkombináció van a hasára tetoválva, mióta ősei vissza tudnak emlékezni rá. De a tetoválás igazi jelentősége nagy örömmel töltötte el.
Férjével, Pistával elmentek tehát a svájci bankba, megmondták a számlaszámot, levitték őket a széfekhez, a jelszót természetesen egyből tudták, az csak KINCSŐ lehetett, és megkapták a rengeteg aranyat.
Most már megvehetem magamnak azt az Avon-os szemránckrémet, amire olyan régen vágytam, gondolta Kincső, majd elszégyellte magát önző magatartásán és úgy döntött, hogy először vesz a férjének egy márkás horgászorsót, utána megfogadja a két Gusztinak dr. Kilényit, aki a legjobb ügyvéd volt az egész Vámosi úton, és csak ezután veszi meg magának a szépítőszert.
Így aztán Pista is boldog lesz, talán a Gusztikat is kiengedik, ő pedig kedvére szépítkezhet, amíg meg nem unja.
Ezen kívül elhatározta, hogy ha kislányuk születik – akit természetesen Kincsőnek fognak hívni –, hogy megőrződjék a hagyomány, az ő hasára is rá fogja tetoválni a bankszámlaszámot.

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.