Regényújság / Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Feliratok

Rácz Katalin novelláinak témaválasztása, szarkasztikus, fanyar hangvétele a magyar irodalom gyökereiből táplálkozik. Stílusa hanyag, laza eleganciájú és élvezetes. Finom humorral átszőtt történetei rendkívül szórakoztatóak. A mai történet a túlzott adminisztráció kicsúfolásáról szól.

Rozi, a vörös-bögyös kozmetikus, pénteki bevásárló körútja vége felé járt a vásárcsarnokban. Megpakolt szatyrokkal, hatalmas kebleivel vonult ki a hátulsó bejáraton. Az utolsó stand előtt haladt el éppen. Kedvtelve nézegette a rengeteg cserepes és vágott virágot. Most már nem akart venni semmit, így is nagyon sok csomagja volt.

A stand vége felé, egy nagy halom muskátli palánta közepén A4es méretű, fóliába hegesztett fehér lapot pillantott meg, rajta óriási betűkkel ez állt: VIRÁG. Így, csupa nagybetűvel. Meghökkenve nézett hol a feliratra, hol a virágokra, hol pedig az eladóra: szakállas fiatalember volt, úgy harminc körüli. Rozi munkanélküli informatikusnak nézte, talán azért, mert a számítástechnika hőskorában minden ifjú titánnak a szakmában szakálla volt (az agronómusoknak meg bajsza, tette volna hozzá Ottó, az alkoholista fogorvos, aki a legműveltebb ember volt a Pénzverem utca környékén), de lehet, hogy csak a számítógéppel kinyomtatott felirat miatt.

A virágárus fiatalember kedvesen megkérdezte, hogy nem venne-e néhány muskátlipalántát.

– Nagyon szépek – tette hozzá.

– Nem, köszönöm – felelte zavartan Rozi, és már ment is tovább.

Tiszta hülye vagyok – gondolta. – A virág, az virág. Nincs mit csodálkozni rajta. Elvégre mégsem írhatta rá, hogy karalábé, nemde?

De azért valami mégsem tetszett neki.

Már régen megfeledkezett az egészről, amikor hétfőn munkába menet különös dologra lett figyelmes.

A buszmegálló közelében, a Heltai utcai kis gyógyszertár nyitott ajtaján benézve a gyógyszeres dobozokon egy-egy cédulát látott díszelegni: LÁZCSILLAPÍTÓ, HASHAJTÓ, VÉRNYOMÁSCSÖKKENTŐ, POTENCIANÖVELŐ, FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ stb.

Erről hirtelen eszébe jutott a pénteki muskátlis eset.

Rozi szerette a szakmáját, szívesen szépítgette a kuncsaftjait, de annak is nagyon örült, hogy a vendégektől minden pletykát megtudhatott. Így aztán biztosra vehette, hogy a különös rejtélyre is fény derül majd a nap folyamán. Ámde ez egyszer csalódnia kellett.

Szeptember elseje volt, ragyogóan szép napsütéses reggel. A fodrászüzlet melletti kínai boltban a ferdeszemű eladó csinos kis szív alakú lapocskákat illesztgetett gombostűvel a kirakatban lévő árukra: ALSÓNADRÁG, TÖRÖLKÖZŐ, BLÚZ, PISILŐ KUTYA stb. Rozinak erről megint eszébe jutott a muskátli, meg az, hogy milyen jóképű is volt az a fiatalember. Most már bánta, hogy nem elegyedett szóba vele.

Belépett a fodrászüzletbe, néhány futó mondatot váltott kolléganőivel az elmúlt hétvégéről, és már sietett is be kis kuckójába, mert hamarosan érkezik első vendége.

A nap a megszokott mederben folydogált, eltekintve Rozi abbéli törekvéseitől, hogy megpróbálja kipuhatolni az általa már csak a „muskátlis rejtély”-nek hívott különös jelenség okát.

Az első vendég lelkesen dicsérte a kínai bolt kirakatában elhelyezett szívecskéket. Nagyon aranyosak, mondta, de semmi különöset nem talált bennük.

A szempillafestéses nő, amikor Rozi elmesélte neki a muskátlis esetet, csak annyit fűzött hozzá, hogy ő is ismeri az említett virágárust, nagyon jó minőségű palántákat árul.

– Miért nem vettél tőle valamit? – kérdezte Rozit, mert tudta, hogy a kozmetikusnő terasza tele van virágládákkal.

– Nem is tudom… – felelte Rozi. – Talán, mert úgy meglepődtem a feliraton.

– Miket beszélsz? – csodálkozott a vendég. – Most jövök a boltból, vettem pirospaprikát, pedig rá volt írva, hogy pirospaprika, meg ásványvizet, arra is rá volt írva, hogy ásványvíz. Ha semmit sem vennék meg, amire rá van írva, hogy micsoda, akkor már régen éhen haltunk volna!

Rozi megint elbizonytalanodott, pont úgy, mint pénteken. Bizonyára természetes, hogy a virág az virág, a hashajtó meg hashajtó. Talán mégiscsak őbenne van a hiba.

A következő napokban már nem merte tovább forszírozni a dolgot, bár keddre a sarki zöldséges is ráírta minden rekeszre, hogy ŐSZIBARACK, KRUMPLI, KÖRTE, a kenyérboltban pedig szerdán már ott sorakoztak a táblácskák: KENYÉR, ZSEMLE, KIFLI, BUKTA stb.

Csütörtök reggel Kertész Gusztiék háza előtt elhaladva, meglepetten tapasztalta, hogy a fenyőfán nagy tábla lóg EZÜSTFENYŐ felirattal, a kerítésre pedig betűkinyomóval ráírták, hogy AKÁCFAKERÍTÉS. Ez már kicsit sok volt neki. Hirtelen meg is szédült, de aztán összeszedte magát, mert eszébe jutott, hogy Bori, Guszti felesége délelőtt 10-re jelentkezett be, és őtőle igazán meg meri kérdezni ezeket a dolgokat.

– Most már ideje lenne kiraknod a neveket! – mondta köszönés helyett Bori, majd belevetette magát a székbe, és helytelenítően nézett körül. – A végén még megbüntetnek, ha nem igyekszel!

 

 

Elmagyarázta, hogy a helyi önkormányzat rendeletet adott ki, miszerint a kerületben nyilvános helyen mindenre rá kell írni a megnevezését. Szeptember1-től a tárgyakra, 8-tól a növényekre és az állatokra, 15-től pedig az emberekre is. Csupa nagybetűvel. A fokozatos bevezetés a megfelelő felkészülést teszi lehetővé. Egy-egy hét türelmi időt biztosít a rendelet a hatálybalépéstől számítva. Utána a mulasztók vagy a valótlanságot feltüntetők szigorú büntetésben részesülnek.

Rozi csüggedten tért haza. Kibányászta a kukából a helyi önkormányzati újságot, amelyet rendszerint krumplihámozáshoz használt, és elolvasta a Bori által említett rendeletet.

Másnap vett egy csomag kartonpapírt, ragasztót és alkoholos filcet, hogy a kozmetikában található gépek, tégelyek és csecsebecsék részére elkészítse a feliratokat. Egy nyakörvet is vásárolt KEDVENC CICUSOM felirattal Dúr keresztnevű macskájának.

Időközben különböző pletykák is szárnyra keltek. Az egyik verzió szerint a polgármestert a felesége elküldte a boltba egy karalábéért. Elmagyarázta, hogy kicsi, kerek, fehér is van, meg lila is, de ha lehet, inkább lilát hozzon, mert abból finomabb levest lehet főzni. A férj hazaállított egy strucctojás nagyságú lilakáposztával.

– Ez volt a legkisebb – mondta büszkén. Aznap nem volt náluk leves az ebédhez.

A másik verzió szerint a polgármesterné ötlete volt az egész, mert szeretne a kalapjára szalagot tetetni ezzel a felirattal: A POLGÁRMESTER FELESÉGE.

De volt, aki azt állította, hogy az alpolgármester anyósa szeretne táblát tenni a nappalija padlójára CARRARAI MÁRVÁNY felirattal, egyesek pedig úgy tudták, hogy a jegyzőnő akarja sógornője gyerekeire rárakatni az ÜTŐDÖTT feliratot.

A helyzet voltaképpen nem volt nyomasztó, inkább kellemesen kizökkentette az embereket a hétköznapok közönyéből.

Hétvégén vidáman kurjongattak át egymásnak a kerítésen keresztül, amikor a fákra, bokrokra helyezték el a feliratokat. Hasznos tanácsokat is lehetett kapni néha egymástól. Józsi, a kocsmáros például kitalálta, hogy ha fekete fóliából kivágja a betűket, akkor a megnevezés a betűk helyéből olvasható ki, és így nem kell tartani attól, hogy elkopik a festék vagy elázik a papír. Néhányan utánozták, de voltak szkeptikusok is, akik szerint ez tulajdonképpen nem is felirat, hanem éppen ellenkezőleg. Józsi annak hiányát állította elő, ezért garantáltan büntetést fog fizetni.

A környékbeli kislányok, akik rendszerint újgazdagosdit játszanak az utcasarkon, most kitalálták a feliratosdi nevű játékot. Különféle megnevezéseket és tulajdonságokat írtak kis papírlapokra, összekeverték azokat, mindenki húzott egyet-egyet, és ki kellett találni, melyik kire vonatkozik a környezetükből. Az nyert, aki a legtöbbet kitalálta.

A Dinnyés utcai cigányprímás NE HALJ MÉG MEG, RÓMEÓ! feliratú érmét készíttetett tizenhét éves kiskutyájának, a másik oldalára ráíratta, hogy FOXI KUTYA. Az érmét selyemszalaggal kötötte az eb nyakába, sétáltatás közben a rövidebb, otthon a hosszabb szöveg volt kívül.

A téeszben egyszerűen csak festékpisztollyal írták rá a tehenekre, hogy HOLSTEIN-FRÍZ TEHÉN. A többi állat szerencsés volt, mert azokat zárt helyen tartották, az ólak és istállók nem számítottak nyilvános helyeknek, így megúszták a feliratozást.

Hanem rohamosan közeledett a szeptember 15-e. Rozi egyre gyakrabban gondolt saját maga feliratozására. Hosszas töprengés és tükör előtti illegetés-billegetés után végre eldöntötte, hogy nem kitűzőt fog hordani, hanem hajpántot. Méghozzá világoszöldet. Ez jól illik vörös hajához és szürkészöld szeméhez. A szöveget aranyszínűre tervezte, hímezve. Már csak azt kellett kitalálnia, mi legyen a felirat.

Kovács úr volt az első, aki megnevezte saját magát, imígyen: KOVÁCS LÁSZLÓ 61 ÉVES MOSÓGÉPSZERELŐ.

Rozi kissé meghökkent a szerelő merészségén. Még gondolni sem mert arra, mi történne, ha kiírná valódi életkorát, azt, hogy már 42. No, jó, 43, de még csak most múlt. Viszont mindenki 36-nak hiszi, kivéve Sanyit, a mosógépszerelő segédjét, akinek azt mondta, hogy csak 28 (amilyen mafla, még el is hitte – gondolta Rozi), meg a postást, aki, sajnos, egyszer egy előre kibontott választási értesítőből meglátta a személyi számát.

Némiképp megnyugodott, amikor Péter, az Öleléspótló Kft. egyik tulajdonosa IFJABB SZENT PÉTER felirattal jött szembe a Vámosi úton. Ő legalább nem hangsúlyozza, hogy hány éves. Még jó – gondolta Rozi – talán több titkolni valója is lehet, mint neki, ha tényleg Szent Péter fia.

Péter, aki voltaképpen 22 éves volt (nem 1952, mint ahogy a neve után gondolhattuk volna), szó szerint a lelkét tette ki a bal mellén viselt táblára. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy minden elébe kerülő embert (és talán még állatot is) lehetősége szerint igyekszik boldoggá tenni.

Másnap Rozi látott egy nőt. Sovány volt, elnyűtt, ráfért volna már egy jó alapos kozmetikai kezelés. EGY BOLDOG HATGYEREKES CSALÁDANYA, állt a mellére tűzött kartonlapon. Mari pedig elmesélte, hogy GUSZTI DRÁGA KICSI FELESÉGE szövegű kitűzővel lepte meg a férje. A Pénzverem utca elején lakó kövér öregasszony pedig nem átallotta kitűzni, hogy DIPLOMÁS KÖZGAZDÁSZ HÁROM NYELVVIZSGÁVAL! Azt bezzeg tagadja, hogy még egy valamirevaló rétest sem tud sütni!

Mindezek miatt Rozi számára a helyzet napról-napra nyomasztóbbá vált. Az életkora okozta problémán már túltette magát, de a lényeghez egy lépéssel sem jutott közelebb. Sőt, mintha egyre távolabb került volna tőle!

Eljött a péntek este, mindössze három nap volt hátra a kiírás kötelezővé válásához, amikor Rozi, ölében cirmos cicájával leült a konyhaasztal mellé, fogott egy papírt meg egy ceruzát, és gondolkodni kezdett.

Akárhogyan is törte a fajét, egyre csak negatívumok jutottak eszébe: se diplomája, se nyelvvizsgája, nincsenek gyerekei, férje sincs (igaz, volt három évig, de bárcsak inkább ne lett volna), és még csak nem is szent.

Utoljára édesanyja dicsérte meg tizennégy éves korában. Azt mondta, hogy büszke rá, mert ügyes nagylány lett belőle, aki már önállóan is meg tud állni a lábán. Azután lelépett egy bádogossal.

Rozi azóta is csak áll a lábán, többé-kevésbé önállóan. Ezt a mostani problémát is magának kell megoldania, senkitől sem várhat segítséget.

EGY ÖNÁLLÓ LÁBÚ EMBER – írta a papírlapra.

Talán, ha nem lenne annyira önálló, még gyerekei is lehetnének. De hát a férje szerint ő csak egy büdös kurva volt, akinek állandóan a flörtölésen jár az esze. Pedig sohasem csalta meg, bár sokszor lett volna kivel. A válásuk óta bizony néha túlságosan is igyekszik bepótolni az elmulasztottakat, különösen, ha ilyen-olyan szerelő képében férfiember vetődik a lakásba.

Nincs más, akit szerethetne, mint Kan Dúr nevű cicája (ezt a hülye nevet még a volt férje adta a cirmosnak). Még jó, hogy tavaly, amikor beleesett a szomszéd kerti tavába, idejében ki tudta menteni, különben most senkije nem lenne.

ÉLETMENTŐ – írta le a következő megnevezést.

Azután elképzelte, hogy hétfőn bemegy a munkahelyére, és valamelyik kolléganője megkérdezi, hogy mit takar az ÉLETMENTŐ felirat (a homlokán kívül, természetesen). Kinevetnék, ha elmesélné a cicus esetét.

Akkor már jobb lenne a BÜDÖS KURVA – gondolta keserűen, mert arra senki sem merne rákérdezni.

Marad tehát az ÖNÁLLÓ LÁBÚ EMBER, sóhajtott, majd lenézett a sok állástól dagadt bokáira, és elsírta magát.

Másnap, még mindig kicsit leverten, éppen a krumplihámozáshoz készült, amikor szeme megakadt a helyi önkormányzati újság középső oldalán virító címen:

„Az önkormányzat 2008. szeptember 1-jei keltű, „Kötelező megnevezések” tárgyú 32/2008. sz. rendelete 2008. szeptember 13-tól hatályát veszti.”

A cikk szerint a visszavonásra azért került sor, mert dr. Kilényi János, aki a legkiválóbb jogász az egész Vámosi úton, kifogásolta, hogy a megnevezés mibenléte jogilag nincs megfelelően körülhatárolva. Nem világos, hogy pl. az állatoknál melyik alfajig kell részletezni, a cseresznyére rá kell-e írni, hogy germersdorfiés az embereknek a foglalkozásuk, tulajdonságuk, életkoruk, életcéljuk, netán titkos hátsó gondolataik-e azok, amelyek a megnevezést kell, hogy képezzék.

Egyesek szerint, ahogyan a következő napokban hallani lehetett, a rendelet nem is volt igazi rendelet. Az egyik ellenzéki képviselő játszott össze a nyomdásszal, hogy így járassák le a polgármestert és társait.

Mások viszont úgy vélték, hogy a jegyzőnő fia KORRUPT VAGYOK feliratú kitűzőket gyártott a házuk pincéjében, amelyeket a köztisztviselők napján osztott kitüntetések helyébe szándékozott csempészni.

Hát ennyi volt – gondolta megkönnyebbülten hétfőn délután Rozi, miközben feltette új, világoszöld, felirat nélküli hajpántját. Szépen kifestette magát, valódi francia parfümöt fújt a nyakára és a szűk pólóból büszkén kidagadozó kebleire, majd kiment, hogy beengedje a mit sem sejtő villanyszerelőt.

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.