Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Nyizsnyij Tagil 1941–1947

Dr. Tóth Attila regénye nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

A II. világháború kezdetén Szibériába telepítik a Kocsenyás családot, a helyzet tragikus, de túlvészelik.

 

Nyizsnyij Tagil a tizennyolcadik század legvégén indult fejlődésnek. Vasércet találtak, ami a települést később a vas és acél városává tette. Az 1830-as években itt gyártották az első orosz mozdonyt. A városban és környékén több folyó található, így a vízen történő szállítási tevékenység szempontjából is fontos helynek számított. Az eurázsiai határtól mindössze 25 kilométerre fekszik, az Urál lábánál. A másik nagy település errefelé Szverdlovszk, százharminc kilométerre déli irányban, amit még Nagy Péter cár idején alapítottak, és feleségéről Jekatyerinburgnak nevezték el, ma újra így hívják. Ettől még délebbre fekszik Cseljabinszk, szintén nagy ipari központ.

 

Mihály és családja egy másfél szobás harmadik emeleti lakást kapott, amely nem volt egészen harminc négyzetméter. Újra egyedül laktak, nem kommunálkában. Az újonnan érkezőknek úgy tudtak sokszor csak helyet biztosítani, hogy a kiköltöztetett családokat társbérletekben zsúfolták össze. Kevés ilyen több lakásos épület volt még ekkor a városban, a gyárak környékére építettek pár ilyen lakótelep jellegű tömbházat. A házak nagy része, hasonlóan ahhoz, mint mindenhol orosz földön, fából épült, úgynevezett ízbák voltak. Ezek a rönkfából összeállított, sajátos architektúrájú konstrukciók sajátos hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Különösen télen, amikor hó borít mindent és az ablakokon át kiszűrődik a fény, a látvány egy téli képeslap hatását váltja ki a szemlélődőből. A forradalom előtti gazdagok háza kétszintes volt, az alsó szint kőből épült, az emeleti szint pedig fából.

Mihály és Katalin nem zúgolódott, végül is újra saját maguk laktak, különben is az ország nagy bajban volt, és mivel már nekik is ez az ország volt a hazájuk, a kellemetlenségekből, úgy érezték, hogy ki kell venniük a részüket nekik. Egyébként itt nagyobb biztonságban érezték magukat, valószínűsítették, hogy Hitler csapatai idáig már nem jutnak el. Később, már Moszkva előtt jóval, megtorpantak, és a támadás irányát inkább a második legfontosabb város, a korábbi főváros, Leningrád ellen intézték. Mint tudjuk, elfoglalni ezt sem sikerült, de a kilencszáz napos blokád, körülzárás alatt emberek tízezrei haltak meg, elsősorban nem a német fegyverek által, hanem egyszerűen éhen haltak, vagy megfagytak az élelem és a tüzelőanyag hiánya miatt. Keletről, a Ladoga-tó felől érkezett élelem, de ez nem volt rendszeres.

Nyizsnyij Tagil zárt város volt. A zárt városok rendszere ebben az időben jött létre, ez azt jelentette, hogy engedély nélkül nem lehetett sem beutazni, sem távozni ezekről a településekről. Később a zárt városoknak bonyolult rendszere jött létre, voltak olyanok, amelyek csak a külföldi állampolgárok előtt voltak lezárva. Olyan helységek kaptak ilyen státust, ahol stratégiai szempontból fontos ipari tevékenység folyt. A leveleikre nem érkezett válasz sem Magyarországról, sem Amerikából, így a kapcsolattartás szeretteikkel megszakadt. Moszkvából szerencsére még tudatták, hogy a hátországba költöznek Hitler csapatai elől, így biztonságban lesznek, nem kell miattuk aggódni.

Mihály munkahelye fokozottan bizalmi állásnak számított. Titoktartási nyilatkozatot írattak vele alá, amire fel is kellett esküdnie.

 

 

A háború kezdetén a zárt városok jobb ellátásban részesültek, mint az ország egyéb települései. Ami nem volt a boltokban, azt megkapták a gyár falain belül. Katalin a gyári élelmezés területén kapott irodai munkát.

Szeptemberben Józsikát beíratták az iskolába. Nagy létszámú, közel ötvenfős osztályokat alakítottak ki, ahol kemény fegyelem volt, a rendetlenkedő nebulókat hamar megfékezték. Józsika, vagyis Joszif, ahogy hivatalosan hívták, a jó tanulók közé tartozott, bár édesapja szorgalmát nem örökölte. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a magyar nyelvet is minél tökéletesebben elsajátítsa. Volt némi idegen akcentusa, ha magyarul szólalt meg, de kétnyelvűnek lehetett tekinteni. Édesanyja esténként foglalkozott vele, írni tanította magyarul. Még Moszkvában sikerült beszereznie néhány magyar könyvet, volt köztük két mesekönyv is, ezeket olvasta és olvastatta fiával. Otthon továbbra is magyarul beszéltek.

Aztán eljött a tél. A hideg messze felülmúlta az eddig megszokottakat. A moszkvai és michigani telek után meg kellett szokni a még zordabb időjárást, a hőmérő higanyszála napközben időnként mínusz harmincnál is hidegebbet mutatott, éjszaka előfordult a mínusz negyven fok körüli hőmérséklet is. Persze ez még messze elmaradt Szibéria távolabbi vidékeinek időjárásától, a verhojanszki körzetben mínusz hetven alá is mehet a hideg. Tüzelő egyelőre volt, át lehetett valahogy vészelni a telet.

A gyárakban a munkások az idősebb korosztályból kerültek ki, a fiatalabbakat sorra behívták katonának. A mérnöki gárdából is csak azok maradhattak, akiknek irányító munkája elengedhetetlen volt a tevékenység végzéséhez. Mindent a hadi termelés szolgálatába állítottak.

Mihályék itt is kialakítottak barátinak mondható kapcsolatokat. Katalin jóba lett a gyár étkezdéjében dolgozó Klavgyijával, akinek a férje ekkor már a fronton volt. Volt egy fia, aki egy osztállyal járt feljebb, mint Józsika, és volt egy ötéves kislánya is. Klavgyija időnként átjött Mihályékhoz, volt, hogy együtt főztek valamit, amíg a gyerekek játszottak.

Mihály is összebarátkozott az egyik mérnökkel, az ő gyerekei, egy fiú és egy lány, már nagyobbak voltak, a fiút néhány hónapja sorozták be a Vörös Hadseregbe, és az ukrán frontra küldték. Időnként vodka is került az asztalra, de sokszor csak szamogon volt, melyet mindenféle erjesztett erdei gyümölcsből, növényi származékból főztek le. A frontokról hazaíró katonák leveleit családtagjaik jó nagy késésekkel, általában több mint egy hónappal később kapták meg.

Az emberek itt kevésbé voltak szem előtt, mint Moszkvában és az európai nagyvárosokban. Tisztogatási akciók itt is folytak, de jóval kisebb mértékben. A hatalom nem tudott mindenhová egyforma intenzitással figyelni. Időnként azért innen is el-eltűnt valaki, általában az éjszaka leple alatt. December végén az egyik idősebb művezető nem jött be a munkahelyére. A műszak leteltével hárman elmentek a lakására, hogy megtudják a hiányzás okát. A feleség nyitott ajtót, akinek a válaszai zavarosak voltak, és a munkatársak jobbnak látták nem kérdezősködni tovább. Két nappal később a részlegnél közölték, hogy Matvejev a Szovjetunió ellensége, adatokat próbált kijuttatni a gyárból, hazaárulásért el fogják ítélni, jelenleg a szverdlovszki börtönben vár ítéletre. Felesége is eltűnt néhány nap múlva, a szomszédok szerint hazaköltözött édesanyjához, aki egy másik uráli városban lakott egyedül.

Egyik este Mihály újdonsült barátjánál, Olegnél töltötte az időt, aki szóba hozta az esetet.

– Tudod, Misa, én nem hiszem, hogy ez a Grisa áruló lenne. Egész életében itt élt, még Moszkvában sem járt soha, honnan lehetnének neki olyan kapcsolatai, hogy adatokat adjon ki valakinek a gyárunkra vonatkozóan. Több mint húsz éve becsületes párttag. A munkáját is mindig tisztességesen végezte.

Mihály nem tudta, hogy mit feleljen, feszülten mocorgott a székében.

– Hát tudod, mi ebbe nem látunk bele, ha egyszer bűnösnek találják, valószínűleg az is. A bíróság majd kideríti. Én is megbízható elvtársként ismertem meg, persze én alig vagyok itt néhány hónapja. Az is igaz, ha valaki ártani akar a szovjethatalomnak, az nem veri nagydobra. Beszervezhették, bár azt én sem tudom elképzelni, hogy ellenséges ügynökök hogyan tudnának bejutni városunkba, egyébként meg hogyan tarthatnák a kapcsolatot.

Most Oleg jött zavarba. Nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e a témát, vagy jobb, ha semlegesebb területekre tereli a szót. Végül csak nem tudta megállni, hogy ne folytassa.

– Ne érts félre, én csak hangosan próbálok gondolkozni. Sztálin elvtárs tisztánlátása vitathatatlan. Ő sohasem téved. Népünk óriási szerencséje, hogy ő vezetheti a harcot ezekben a nehéz években. Amire én gondolok, az az, hogy alacsonyabb szinteken az elvtársak esetleg nem mindig eléggé körültekintőek. Esetleg tévedhetnek. Nem Grisa az első, akivel kapcsolatban ez eszembe jut. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Grisa biztos, hogy nem bűnös. De egészen biztos, hogy volt már olyan eset, ahol az ítélkezők tévedtek. Abban is biztos vagyok, hogy ha Sztálin elvtárs ezekről tudna, nem engedné meg, hogy igazságtalanság történjen. De hát ő nem figyelhet oda minden apró részletre ebben a hatalmas országban, pláne most, amikor országunkat el akarják pusztítani.

– Valószínűleg úgy van, ahogy mondod. De gondolj arra, hogy ha történnek is esetleg ilyen esetek, a kapitalista világban ezek hatványozottan fordulnak elő. Nálunk, odahaza Magyarországon, a mi szovjethatalmunk leverése után százakat gyilkoltak meg, ezreket börtönöztek be, és sokan kényszerültek menekülésre, mint én is.

Ezeket a szavakat Mihály félig meggyőződésből, félig pedig a beszélgetés élének tompítása érdekében mondta. Nem akarta tovább folytatni a beszélgetést ebben az irányban. Sikerült neki, a téma másfelé terelődött.

Közben jöttek a hírek a németek előrenyomulásáról. A kezdeti német sikereket a szovjet pártvezetés szépíteni próbálta, amennyire csak lehetett. A hátországban nem volt reális kép a veszteségekről. A hírek azonban valamennyire mégiscsak elterjedtek. Leningrád már régen körül volt zárva, de a városban uralkodó belső viszonyokról itt vajmi keveset tudtak. Pedig nemcsak a fagy és az éhínség szedte áldozatait, hanem a hiány következtében a bűnözés mértéke is az egekbe szökött. A kegyetlen mészárlást itt, Nyizsnyij Tagilban csak áttételesen élték meg az emberek, nem volt bombázás, fegyverropogás. Az ellátás mértéke volt az, ami időről időre rosszabbá vált, már a gyárból kapott ellátmányon is érezni lehetett, hogy egyre kevesebb jut mindenből. A boltokban még üresebbé váltak a polcok. De az igazi éhezés még váratott magára egy kicsit.

Egy napon Mihállyal közölték, hogy a gyárból néhány munkatárs, köztük ő is, kiküldetésbe fog menni Hanti-Manszijszkba. Mihály azelőtt nem hallott erről a több száz kilométerre keletre fekvő helyről. Valamilyen újonnan létesített üzem megnyitásáról volt szó, ahol segíteni kellett az ottaniaknak a munkálatok beindításában. Később, a háború után ezen a vidéken hatalmas földgáz- és kőolaj-lelőhelyekre bukkantak. De a mostani utazás még nem ezzel volt kapcsolatos.

Egy hét múlva volt az indulás, és több mint egy napig tartó vonatozást jelentett, nemcsak a távolság miatt, a vonat gyakran órákat várakozott, különböző állomásokon. Itt tartózkodása alatt tudta meg Mihály, hogy a települést egy évvel korábban még Osztjako-Vogulszknak hívták, és hogy ez egy nemzetiségi terület központja, ahol az orosz megnevezés szerint az osztjákok és a vogulok élnek, akik saját magukat hantiknak, illetve manysiknak hívják, és sikerült az elmúlt évben elérniük, hogy a város nevében is ez jelenjen meg. Sztálin az ilyen jellegű igényeknek engedett, ezzel akarta bizonyítani, hogy ő a nemzetiségek problémáit komolyan, megértéssel kezeli, miközben más népek szörnyű üldöztetéseknek voltak kitéve. Az ilyen kis népek esetében az ilyesmi semmilyen veszéllyel nem járt, a hantik és manysik ma összesen körülbelül húszezres lélekszámot képviselnek Szibériában, akkoriban sem lehettek sokkal többen. Régebben csak vadászatból, halászatból éltek, a nagypolitika síkján semmilyen jelentőséggel nem bírtak. Finnugor eredetű népek, és sok nyelvészeti kutatás szerint ők a magyarok legközelebbi rokonai. Érdekes felfedezés volt ez Mihály számára, az iskolában ezekről a népekről semmit sem hallott. Az üzemben persze főleg oroszok dolgoztak, voltak más nemzetiségűek is a nagy ország területéről, a legkevesebben éppen az őslakosok képviseltették magukat az üzemben. Ők azonban tudatában voltak a magyarokkal való rokonságnak.

Az egyik részlegvezetőnek, aki hanti nemzetiségű volt, feltűnt, hogy Mihálynak gyenge idegen akcentusa van, és nagy ritkán egy-egy hiba is becsúszik a beszédébe.

– Ön hová valósi? – arra gondolt, hogy Mihály valamelyik másik tagköztársaságból való.

– Magyar vagyok, de már lassan kilenc éve élek a Szovjetunióban – felelte Mihály.

– Nahát, de ilyet, bátyuska, mi rokonok vagyunk.

Szorosan megrázta Mihály kezét, majd mindkét karjával erőteljesen magához ölelte.

– Jöjjön el hozzánk az egyik este, itt lesznek még pár napig. Vacsorázzon nálunk, a feleségem nagyon fog örülni. Ugye eljön? Nagyon boldoggá tenne vele.

Mihály két nap múlva új ismerősénél vacsorázott. A feleség orosz asszony volt, volt két gyermek is a családban.

A házigazda élénken érdeklődött Magyarországról, az éghajlatról, az emberekről, arról, hogy Mihályt mi szél hozta erre. Ő pedig igyekezett kielégíteni a férfi kíváncsiságát. Aztán szavakat kellett Mihálynak oroszról magyarra fordítania, így próbálta a vendéglátó megállapítani a hanti nyelvvel való rokonságot, de ez nem járt semmilyen eredménnyel. Mihály is tett fel kérdéseket, amiből kiderült, hogy rokonaink bizony nagyon egyszerű életmódot folytattak a múltban. Fejlődés csak néhány éve indult be, elkezdődött az iparosítás, amely építkezésekkel járt együtt. A szovjet hatalmat itt másképpen élték meg az emberek. A beruházások révén úgy érezték, hogy ők is kezdenek felzárkózni a huszadik századhoz, a rendszer kegyetlenségei pedig ide csak érintőlegesen jutottak el, itt nem keresték állandóan az ellenséget, a szabotőröket, nyilván azért, mert isten háta mögötti területnek számított, ami semmilyen szempontból nem játszott fontos szerepet. Mihály nagyon jó érzéssel köszönt el vendéglátójától és feleségétől a látogatás végeztével, a házigazda egy kis, fából faragott, szarvast ábrázoló szobrot adott át neki ajándékul azzal, hogy ez náluk egy ősrégi időből származó szimbólum, amikor még az itt élő népek hittek a sámánizmusban. Mihály kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy ő semmivel nem tud szolgálni.

Dolga végeztével a gyári küldöttség visszatért Nyizsnyij Tagilba. A mindennapi kerékvágásban folytak a dolgok tovább, már ami a munkát illette. Az ellátás egyre rosszabb lett. Hús már csak hébe-hóba akadt, az üzletekből minden eltűnt. A szerencsétlenségben nagy szerencse volt, hogy a várost erdők, az érintetlen természet vette körül. A nyár ugyan rövid erre felé, májusban még előfordulhatnak kisebb havazások, és augusztus vége felé már meglehetősen hűvösre fordul az idő. A nyár viszont eléggé meleg, és az erdőkben gazdagon terem a gomba, amit meg lehet szárítani és eltenni a téli időkre. Található itt mindenféle bogyós növény, amit be lehet főzni lekvárnak, a lekvár az egyik fő tápláléknak számított ezekben az időkben. Vadban is gazdag volt az erdő. A vadászoktól időnként lehetett venni vadhúst, nyulat, vaddisznót, őzet, szarvast, fácánt. De az emberek maguk is jártak húsért az erdőbe. Csapdákat állítottak fel, a fegyveres testületek tagjai is lőtték a vadat, ahol érték. A vadászattal kapcsolatban semmilyen szabályozás nem volt. Ily módon Katalin is főzhetett vadból készült ételeket havonta kétszer-háromszor. Ha hozzájutottak, a hús mennyisége általában több étkezésre is elég volt.

Amikor nem volt semmi, csalánból főztek levest. A csalánleves nem hiányzik néhány európai szakácskönyvből sem, megfelelő hozzávalókból állítólag egészen jó leves készülhet. Az, amit Katalin itt megtanult, nincsen benne a szakácskönyvekben. Egyszerűen megfőzték vízben a csalánleveleket, behabarva egy kis liszttel, korpával, darával, mikor mi volt. A csalánleves lett az étrend első számú főszereplője.

Éhínség volt, de itt azért az emberek nem haltak éhen, mint Leningrádban. Amikor leállt a szénszállítás, az emberek az erdőből hoztak fát. A vasárnapok fő foglalatossága a tüzelőgyűjtésben merült ki. De mentek az emberek, amikor csak tudtak, a gyerekek iskola után indultak fáért az erdőbe. Néhány összeszögelt deszkára sokan kerekeket szereltek, és azon húzták-tolták a meleget adó tüzelőt.

Mihály sokszor a fiával, néha Oleggel járt tüzelőt gyűjteni, Katalin csak nagy ritkán vett részt ebben a foglalatosságban. Egyik délután azonban egyedül ment, már hazafelé tartott, húzva maga után az otthon barkácsolt taligát. Útja faházakkal szegélyezett földes úton vezetett hazafelé. Látásból ismerte az itt lakókat, de csak köszönőviszonyban volt a legtöbbjükkel. Voltak olyanok is, akikkel váltott pár szót, ha ők éppen a ház előtt foglalatoskodtak valamivel.

Volt egy csinos, negyven év körüli özvegy, aki egyedül lakott, fia a fronton volt, lánya pedig egy közeli másik városba ment férjhez. A nő mindig széles mosollyal üdvözölte Mihályt, és mindig megragadta az alkalmat, hogy váltson vele néhány szót. Többször előfordult, hogy éppen akkor jött ki a házból, amikor Mihály arra haladt, tehát figyelhette az utat az ablakon keresztül. Mivel általában nem volt egyedül, ezek a beszélgetések csak rövid, felszínes információcserét jelentettek, általában az időjárásra, egészségre vonatkozóan. De Mihály ma egyedül volt.

– Hogy van, Mihail Joszifovics? Üdvözlöm.

Mihály úgy intézte, hogy mindenki így szólítsa, unta ugyanis a hosszú magyarázatokat, hogy náluk odahaza ez másképpen van. Az oroszoknál a teljesen hivatalos megszólításokat kivéve, amikor is a családi nevet a tavaris szó előzte meg, a keresztnév és az apai név megfelelő utótaggal ellátott használata a szokásos, ha az illetők még nincsenek tegező viszonyban. Mivel Mihály apja, éppen úgy, mint fia, a József nevet viselte – Mihálynál ez a verzió volt a kézenfekvő.

– Köszönöm, jól megvagyok és maga, Ludmilla Ivanovna?

– Én is megvagyok, bár néha kicsit egyedül érzem magam. A lányomat se láttam már hónapok óta.

– Hát bizony, nem könnyű manapság utazgatni.

Mihály már a korábbi beszélgetésekből ismerte az asszony körülményeit.

– Mihail Joszifovics, megtenne nekem egy szívességet? Be kéne verni egy szöget a falba, de magasan van, nem érek fel odáig.

– Persze, megcsináljuk, nem tart semeddig, Ludmilla Ivanovna.

Mihály felhúzta a taligát a bejárati ajtóig, és belépett a házba.

– Oda kéne, a mennyezet alá pár centivel – Ludmilla ujjával a kívánt irányba bökött.

Mihály nem nagyon értette, hogy a szög vajon mi célt fog szolgálni, de nem kérdezősködött, ledobta magáról a kabátját, fejéről pedig az usánkát, a fülvédős, jellegzetes orosz téli viseletet. Az asszony hozta a kalapácsot, és egy jókora szög volt a másik kezében. Ahogy odaért Mihályhoz, a szög hirtelen kicsúszott a kezéből. Mindketten lehajoltak, hogy felvegyék, de a nő volt a gyorsabb, egy mozdulattal a kezében volt az elejtett tárgy. Nem állt fel azonnal, így Mihály egyenesedett fel elsőnek. Aztán szép lassan Ludmilla teste is emelkedni kezdett felfelé. Jobb keble eközben erőteljesen végigszántott a férfi keze fején. Mihályt valami megmagyarázhatatlan bizsergés fogta el. A nő, jobb kezében a szöggel, a kívánt hely felé mutatott, félfordulatot téve testével. Ekkor a bal melle ért hozzá a férfi mellkasához, miközben kihívó tekintettel meredt Mihályra. Most már valami melegség is átjárta a férfi testét, és úgy érezte, hogy nagyon zavarban van. A nő teljesen szembefordult a férfival, és a két test még mindig összeért. A nő térdei kissé megrogytak, hogy ne túl magasról ejtse a kalapácsot a földre, másik kezéből észrevétlenül ejtette ki újra a szöget. Ahogy visszaegyenesedett, mindkét melle még szorosabban simult Mihály mellkasához. Ha Mihály nem vesztette volna el ítélőképességét egy pillanatra, valószínű, hogy józan elhatározásból nem tette volna meg azt, amit most megtett. Később magának sem tudta megmagyarázni, hogy miként történt az, hogy karjai hirtelen átölelték a nőt, vadul szájon csókolta az érzéki ajkakat, majd jobb keze hevesen markolászni kezdte a még mindig kemény, rugalmas melleket. Ellenállással nem találkozott. Egy idő után teljesen kiéhezve egymásra, Ludmilla a választottját ölelve, csókolva, kis lépésekkel araszolva, szinte észrevétlenül az ágy felé vonszolta Mihályt.

Mihálynak eddig soha nem tapasztalt szerelmi együttlétben volt része. Hallott már az orosz nők rendkívüli odaadásáról, szerelmi túlfűtöttségükről, arról, hogy milyen örömökben tudják a férfiakat részesíteni. Nem volt nagy nőcsábász, összesen négy nő volt az életében, a feleségét is beleértve. Egyszer még Moszkvában érezte az egyik irodista nő közeledését, de az a viszony megmaradt az ártatlan flörtölés szintjén, egyrészt azért, mert Mihály meglehetősen járatlan volt a nők elcsábításában, másrészt nem lett volna hol lebonyolítani a találkákat, a nő sem lakott egyedül. Továbbá Mihály a házastársi hűséget is tisztelte.

Most ez megváltozott. Megcsalta feleségét.

– Misa, ugye máskor is eljössz? Mindig várni foglak.

Mihály érezte, hogy nem először és utoljára járt itt. Tudta, hogy bonyodalmakat okoz saját magának, és Katalinnal szemben is volt némi bűntudata. De a nő mágnesként vonzotta.

– Persze, Ljudocska, hogy jövök, nagyon jó veled. Sohasem volt még ilyen jó. De tudod, nekem feleségem van, meg azt sem akarom, hogy az emberek rólunk beszéljenek.

– Megértelek, ami engem illet, én sem örülnék, ha rajtam köszörülnék az emberek a nyelvüket, de ha kitudódik, engem annyira azért nem érdekel, végül is nekem nincs már férjem, de miattad vigyázni kell.

Mihály egy idő után felöltözött, hogy hazamegy.

– A szögelést meg elfelejtettük.

– Ó, te kis buta, imádlak.

Szögbeverésről tehát eleve szó sem volt, viszont a hosszú időn keresztül a ház előtt várakozó taliga feltűnt a szomszédoknak, és a pletyka hamarosan szárnyra kapott.

Mihály hetente kétszer-háromszor szakított időt a szerelmével való együttlétre. A szeretkezések szünetében beszélt neki hazájáról, Brazíliáról, Amerikáról. A nő tágra meredt szemmel itta magába a férfi szavait, olyan helyekről hallott, amelyekről annak előtte gyakorlatilag semmit nem tudott. Ugyanakkor volt valami kellemetlen mellékíz is a szájában, érezte, hogy idegenekkel szemben a politika nem viseltetik jó szívvel, és nehogy valami baj keveredjen ki ebből. Ha tudott, Mihály hozott magával valami ennivalót is mindig, elsősorban egy kis vadhúst, amihez ő könnyebben hozzájutott. A nő pedig, ha tehette, megvendégelte szerelmét főztjével.

Katalin pár hét múlva Klavgyijától értesült férje barátnőjéről. Klavgyija ugyan fogadalmat tett magának, hogy nem szól Katalinnak, de hát egy idő után nem bírta magában tartani a hírt, és előrukkolt vele.

Katalint szíven ütötte az értesülés, de aztán később valamelyest napirendre tért felette, és ebben Klavgyijának is volt része.

– A férfiak már csak ilyenek – nyugtatta a barátnő Mihály feleségét, – majd ráun a nőre, aztán vége lesz, semmi sem tart örökké.

Katalin is úgy ítélte meg, hogy jobb, ha úgy tesz, mintha semmit sem tudna. A veszekedéseknek nincs értelme, szereti a férjét, de ha még nem is szeretné, akkor sem tudna semmit tenni, mit kezdene itt az isten háta mögött egyedül. Sok mindenen átestek már együtt, ez a dolog is minden valószínűség szerint, ahogy Klavgyija is mondja, megoldódik, csak ki kell várni a végét.

Jellemző volt, hogy azok az emberek, akik ismerték egymást, a lehetőségekhez képest segítettek egymáson. Ha az egyik szomszédnak volt egy kis lisztje, adott a másiknak, és biztos lehetett benne, hogy majd visszakapja, lehet, hogy nem liszt formájában, hanem egy kis nyúlhúsként vagy szárított gomba gyanánt. Az értékekre viszont ügyelni kellett, egy kosár tetejéről például könnyen eltűntek a dolgok, ha az ember nem tartotta rajta a félszemét.

Egyik este Oleg átjött Mihályékhoz. Hozott magával egy kis szamogont, amit erjesztett erdei gyümölcsből főzött le saját kezűleg. Katalin tudott szerezni egy kis lisztet a gyári konyháról, most éppen tésztát gyúrt belőle, derelyét készített, amit a szintén saját készítésű lekvárral fog majd megtölteni.

– Te Misa, mit gondolsz, meddig tart még a háború? Teljesen értelmetlen ez a németek részéről, képtelenség, hogy eljussanak az Urálon túlra, onnan meg a Csendes-óceán még több mint ötezer kilométer. Még ha a japánok besegítenek is nekik, akkor is nonszensz.

– Vége lesz egyszer, és Hitler nem nyerhet, a nyugaton elfoglalt országokban is folyik partizánakció a németek ellen, igaz, ezek nem okoznak nagy veszteségeket, de arra talán jók, hogy bizonyos erőket Németország oda összpontosítson.

A normandiai partraszállás még váratott magára.

Mihály nem szívesen beszélt a háborúról azóta, hogy volt hazája a németek szövetségeseként a Szovjetunió ellen fordult. Úgy érezte, hogy ez a tény az emberek rosszallását válthatja ki személyével és feleségével kapcsolatban. De Olegtól nem tartott, vele mindent meg tudott beszélni, amiről meg nem beszéltek, arról mások sem nagyon ejtettek szót, még a házastársi kapcsolatokon belül sem. Az emberek rendíthetetlenül hittek a szovjet rendszer igazságosságában, Sztálin tévedhetetlenségében. A háború szörnyűségei pedig, eltörpítették a rendszer hibáit, kegyetlenségeit, egy dolog volt fontos, a győzelem, a németek kiűzése. Pedig lett volna miről beszélni.

– Te Misa, te tényleg nem bántad meg, hogy idejöttél?

– Már hogy kérdezhetsz ilyet, igaz, nehéz most az élet, de meglátod, egyszer csak minden rendben lesz. Odahaza most börtönben ülnék elveimért, vagy lehet, hogy ki is végeztek volna, mert nem vonultam volna be Hitler oldalán ellenetek harcolni.

– Na, jól van, hagyjuk az egészet, rajtunk úgysem múlik semmi. Van kedved vasárnap kimenni az erdőre gombászni?

– Persze, menjünk, eső is volt szépen, szerintem nem jövünk haza üres kézzel, hozd az asszonyt is, Kátyát is viszem, jót tesz neki is egy kis kimozdulás.

Az ismerősök Katalint Kátyának hívták.

– Szeretek veled beszélgetni, te annyi felé jártál, annyi nyelvet beszélsz, én meg életemben egyszer jártam Moszkvában, Leningrádba meg még el sem jutottam. Istenem, mi lehet, ott most?

– Majd elmegyünk együtt, ha mindennek vége lesz.

– Te már ott is jártál, Misa, látod, én meg, aki ebben az országban születtem, alig jártam valahol.

– Jól van, na, ne zsörtölődj, én azért jártam sokfelé, mert odahaza nem maradhattam. Nyelveket is emiatt beszélek. Egyébként, ha otthon maradtam volna, éppen, hogy csak egy nagyon kicsit németül tudnék.

Mihály sokat mesélt Olegnak a falujáról, testvéreiről, arról, hogy édesapja nem akarta, hogy továbbtanuljon. Mihály is gyakran látogatott el Olegékhez.

A Ludmillával való kapcsolata az idő múlásával alábbhagyott. Mihály most már hetente csak egyszer látogatott el az asszonyhoz. A nő ugyan még mindig nagyon ragaszkodott hozzá, de Mihály sem volt már fiatal, a libidója csökkent, meg nagyon fárasztotta az, hogy otthon mindig kell mondani valamit, hogy elszámoljon a távol töltött idővel, annak ellenére, hogy Katalin nem nagyon kérdezősködött.

Katalin is ösztönösen érezte, hogy egyre kevésbé van vetélytársa. Klavgyiján keresztül a pletykák is ezt látszottak igazolni. Igaz, a kapcsolat csak akkor szűnt meg teljesen, amikor végérvényesen elhagyták Nyizsnyij Tagilt.

 

A sztálingrádi győzelem új hitet adott az embereknek. Ez a kegyetlen, százkilencvenkilenc napig tartó ütközetsorozat meghozta az első és döntő vereséget a németek számára. Pszichológiai értelemben is hatalmas jelentőséggel bírt ez mindkét oldalon, az oroszok megvédték a nagyvezér nevét viselő várost, a németek meg pont itt szenvedtek súlyos, helyrehozhatatlan vereséget. Lám, Sztálin legyőzhetetlen, mondogatták mindenütt a városban. A németek Moszkvára már többé nem gondolhattak.

A fronton elesett katonák miatt érzett keserűséget valamelyest enyhítette a Vörös Hadsereg sikeres nyugat felé nyomulása. Ekkor már nagymértékben valószínűsíthető volt a szovjet győzelem, csak Hitler gondolta még másképp. A tankok gyártása gőzerővel folyt a gyárban, de a többi nagy, Urálon túli nagyvárosban is szakadatlanul termeltek a frontra.

1944 júniusában megtörtént a normandiai partraszállás, ettől kezdve nyugat felől is megindult az előrenyomulás Berlin felé. Szeptember végén a Vörös Hadsereg benyomult Magyarország területére. Közép- és Kelet Európa országai szovjet megszállás alá kerültek, függetlenül attól, hogy Németország szövetségesei voltak-e, vagy sem. Berlin 1945 májusának első napjaiban elesett.

Az emberek fellélegezhettek, bár a győzelem felett érzett öröm majdnem minden család esetében szörnyű tragédiákkal párosult. Oleg fia, Fjodor végigharcolta a háborút, és azon kevesek közé tartozott, aki egyszer sem sebesült meg. A háború alatt, akit arra érdemesnek találtak, gyorsan kapott a váll-lapjára egy újabb csillagot, Fjodor már tiszti rangban, főhadnagyként szolgált, amikor a Vörös Hadsereg átlépte a német határt. A zászlóalj már Berlintől száz kilométerre lehetett, amikor találat érte azt a teherautót, amiben ő a sofőr mellett foglalt helyet. Senki nem maradt életben, Fjodor pár nappal a végső győzelem előtt vesztette életét. Klavgyija férje rokkantan tért haza, elvesztette bal karját. Ludmilla fia is rokkantan jött meg, örök életére sánta maradt.

 

Az ország ezt követően két nagy ünnep keretében is megemlékezett évente a győzelemről. Február 23-án tartották a Vörös Hadsereg napját, amely nem csupán katonai ünnepnek minősült, hanem a civil lakosság is ünnepelt. Május 9-e pedig a győzelem napja lett. Németország kapitulációját a felek május 8-án az éjszakai órákban írták alá, de az időeltérés miatt Moszkvában ekkor már másnap volt.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.