„Számomra az írás drog, hivatás és kötelesség”
„Szerettem azt az érzést, amit úgy tudok elmagyarázni, hogy éjjel a háztetőn ülve néztem Snapcheten, hogy mindenki bulizni van” – érzékelteti különcségét Péntek Balázs, akinek most jelenik meg első verseskötete, a Köszönöm, én jól vagyok!. A Könyv Guru kiadó gondozásában az olvasók kezébe kerülő versgyűjtemény fiatal erdélyi szerzőjével egyebek mellett arról beszélgettünk, miért nem szereti a manapság divatos szabadverset, miről szól a kötet „legkatartikusabb”, címadó verse, miért nem hagyná abba a versírást még kudarc esetén sem, és mi a sztorija a máig kiadatlan kedvenc novellájának.
Mikor kezdett verseket írni? Emlékszik még az első versei kiváltó ihletére?
Óvodás voltam még – nagyjából ötéves lehettem -, amikor megtanultam írni és olvasni. A különcség már első osztálytól az életem részévé vált, mert amíg az osztálytársaim az ábécét tanulták, addig én rajzoltam a füzetembe, aminek a tanítónő nem örült. Édesanyám kiskoromban sok mesét, verset olvasott nekem. Azt hiszem 8-9 éves koromban kezdtem el verseket írni. Először, úgymond, születésnapi, ünnepi ajándéknak szántam a szeretteimnek, mert úgy gondoltam ez az egyetlen, amit pénz nélkül adni tudok nekik. Így kezdődött minden.
Hogyan jött az elhatározás, hogy kötetbe szedje és kiadja őket? És erdélyiként miért egy magyarországi kiadót választott?
Mivel az egész eddigi életem behatárolta az introvertáltság, ezért sohasem gondoltam volna, hogy valami/valaki is rávehet arra, hogy a verseim kitárjam az embereknek. Sohasem tartottam elég jónak őket – sajnos még most sem. Egy évvel ezelőtt ismertem meg Móré Csaba esztétát, akinek mindent köszönhetek. Ő volt az, aki meglátta a verseimben azt, amit szerettem volna, hogy az emberek lássanak, és ő volt az, aki rávett arra, hogy egy köteten keresztül másnak is meg merjem mutatni az érzéseimet. Magyar kiadót pedig elsősorban azért választottam, mert egy erdélyi kiadó nem juttatja el a könyvem Magyarországra, de én el tudom juttatni Erdélybe, másodszor pedig azért, mert Budapesten születtem és mindig közel állt hozzám Magyarország.
Nem könnyű témákat boncolgatnak a versei: magány, csalódás, fájdalom… Miért látja ilyen sötéten a világot? Vagy ezek csupán élete egy korszakának a látleletei? Mik azok az egzisztenciális élményei, amelyekből a versek táplálkoznak?
A világ nem egy könnyű hely, különösen a mai világ. 18 évem alatt megtapasztalhattam a szerelmet, majd annak elmúlását; voltak barátok, akikkel boldog pillanataim voltak, majd végignézhettem, ahogy elpárologtak, kinevettek, magamra hagytak. Sokszor szerettem olyan dolgokat csinálni, amik szokatlanok. Szerettem azt az érzést, amit úgy tudok – még lehet úgy sem – elmagyarázni, hogy éjjel a háztetőn ülve néztem Snapcheten, hogy mindenki bulizni van.
Miért ilyen fontos a Köszönöm, én jól vagyok című verse, hogy az lett a kötet címadó költeménye is? És az csak paradoxon, hogy az összegyűjtött versek tematikái ellentmondani látszanak a kötet címének?
Úgy gondolom, hogy ez a cím szimbolizálja legjobban azt, hogy sokszor elrejtettem az érzéseim mások elől és kívülről úgy tűnt, mintha minden rendben lenne, miközben belül szorongtam. A borító az arc, amit mutattam, a versek pedig a lelkem, amit sokáig elfedett a borító. A legtöbb ember, akik olvasták a verseim valamiért ezt találták a legkatartikusabbnak. Talán az a brutalitás, ahogy végignézek egy szerencsétlen galambot miközben szenved, majd halálra fagy, váltott ki az emberekben egy paradoxális érzést, mivel a legrettenetesebb versem az, ami legjobban tetszik azoknak az embereknek, akik szeretik a költészetem és a stílusom. Bevallom, hogy a versnek annyi a valóságalapja, hogy én tényleg egy padon ültem egy téli éjjelen, mikor még annyira friss volt a hó, hogy a fűszálak kilógtak közüle, viszont egyedül voltam. Nem volt galamb, nem volt ,,valaki”, nem volt gyerek és emberek sem. Ők a fantáziám megelevenedései voltak, amik a vers végére annyira realisztikussá váltak, hogy már szinte láttam őket. Hogy a galamb ki vagy mi, azt döntsék el az olvasók! A címet inkább ironikusnak, mintsem paradoxonnak mondanám.
Hogyan születnek a versei? Honnan merít ihletet? Mennyi ideig dolgozik a szöveggel? Egyből elkészülnek, vagy visszatérve javítgat rajtuk? Mikor, milyen körülmények között tud a legjobban alkotni?
Ez mindig változik. Valamikor egyből megírok egy verset, valamikor pedig egy hónap után fejezem be. Sokszor sajnos, mondhatni egyfajta költői válságban vagyok, mert van, hogy nem írok egy hétig semmit, mert egyszerűen azt érzem, hogy nincs ihletem.
A stílusom nagyjából olyan, mint az ananász a pizzán: sokan szeretik, de sokan nem.
Ha őszinte akarok lenni, a mai költészet engem nem fog meg. Azt érzem, hogy a mai költők ezekkel az esztétikus, ,,menő” szabadversekkel kiírtanak minden szépséget a költészetből. Miért van rím, szakasz, ritmus, ha nem használjuk őket? Nem értem, hogy miért lesz egy prózából – ami versformába van rakva – vers. Ez nem én vagyok. Én az érzelmeim csengését szeretném átadni az embereknek, ezért használok rímeket, viszont azt sem mindig a megszokott módon. Leginkább a szabadban szeretek írni.
Mennyi idő volt, amíg összejött egy kötetre való vers? És az összes munkája benne van, vagy ez egy válogatás?
A kötetben 2020-tól mostanáig írt versek vannak. És nem, nincs benne az összes munkám.
Kik a költői példaképei? Kiket olvasgat szívesen szabadidejében?
A favorit számomra József Attila, de rengeteg költőt ismerek és szeretek. Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Faludy, Pilinszky, Radnóti, Dsida, Kosztolányi, Weöres Sándor, Juhász Gyula és még sokan mások, számomra mind nagyszerű, zseniális költők. Rengeteg verset olvasok.
Gondolkodott már azon, hogy prózát is írjon? Akár próbálkozott is már ezzel?
Igen, írtam már prózákat is. Meséket, novellákat, sőt egyszer egy százoldalas regényt is ötödikben. A regényt bonyolult lenne elmagyarázni, mert elég szürreális, de a kedvenc mesém, amit írtam arról szól, hogy egy nagyon szegény kisfiú az apjával és anyjával él egy roskadt kunyhóban a patak partján, az apja nagyon beteg, ezért szinte az összes pénzüket a gyógyszereire költik. Beleszeret egy lányba, aki egy jómódú családból származik. Mivel a szülei nem tudnak pénzt adni a fiúnak, hogy meghívhassa a lányt egy randira, úgy dönt, hogy ő maga épít fából egy kétszemélyes éttermet.
A kötet záró versében, a ha érek valamit címűben így foglalja össze, mint fogalmaz, a lényeget: „írni nem tudok, talán szeretni sem, / mi bennem van, engedni nem tudom. / egekbe szárnyal majd önbecsülésem, / ha ér valamit intellektusom.” Tudatos volt a szerkesztés, hogy ez a vers került a végére? És mire utal a vers címe és lezárása?
Igen, tudatos volt. Ezt a verset direkt záróversnek írtam, ezzel szerettem volna összefoglalni pár szakaszban a könyv és az életem tartalmát. Az önbiz alomba című versem egyszerre keletkezett ezzel a verssel. A ,,ha örömöd leled, nyugodtan fékezd a sántát, ki éppen lábra állna.” sorokat egy ,,ismert” költőnek szántam, aki – mielőtt elkezdődött volna a könyvem kiadása – elmondta, hogy a verseim nem jók és ne foglalkozzak a költészettel, legfeljebb hobbiból. Ez nagyon rosszul esett. Tudom, hogy nem vagyok József Attila, sőt soha nem is leszek, de ez az egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tesz és nem szeretném, hogy a semmibe vesszen. Írni fogok, mert írni szeretek és szeretni fogok mindenkit, aki szereti a verseim. A cím az önbizalmamra és a boldogságomra utal. Ha érek valamit valakinek, akkor önbizalmam az egekbe szárnyal.
Hogyan tovább? Milyen helyet fog a további életében elfoglalni a költészet? Tervez-e továbbra is írni? Vagy van már esetleg egy újabb kötetre való válogatás a tarsolyában?
Azt hiszem, hogy számomra az írás drog, hivatás és kötelesség. Írás nélkül nem bírnám ki. Ha semmi sem lesz ebből a könyvből, ha nem fog ismerni senki és nem lesz belőlem ,,igazi, elismert költő”, akkor sem fogom eldobni magamtól az álmaim. Írok magamnak és azoknak, akik szeretik a verseim. 18 éves vagyok, még nagyon sokat kell fejlődnöm. Tervezem elkezdeni a verstan tanulását és komolyabban foglalkozni vele. Mivel az a szörnyű kamaszkori pesszimizmusom feloldódni látszik, és bár a világszemléletem miatt sosem leszek igazán boldog ember, mégis szeretnék derűsebb hangulatú verseket is írni. Szeretnék majd valami olyan stílust is kitalálni, amit még senki sem csinált. Egy számomra fontos ember azt mondta, hogy ,,mindenkinek vannak olyan érzelmei, amiket nem tud megmagyarázni, viszont én leírom számukra a magyarázatot.”