„Tényleg létezik a flow”

„Miért kellett volna utánanéznem, hogy milyen is volt az élet Magyarországon ötvenöt évvel ezelőtt? Pontosan olyan volt, ahogyan a fejemben létezett. Létezik” – jelezte Gábor Olivér, mennyire élő benne az a bizonyos 1970-es év, amely új regényének keretét adja. Az Ezerkilencszázhetven című, a Könyv Guru Kiadónál megjelent kötet szerzője arról is beszélt, hogy mi volt a legnagyobb különbség az akkori és a mai világ között, hogyan él együtt valóság és fikció a regénye lapjain, miért írna egy új könyvéhez vázlatot, és milyen nagyot csalódna bárki, aki valami csoda folytán vissza tudna menni saját tizenhat éves korába.

Érdekes időutazás a regény kerete: a hetvenes éveiben járó főhős egy váratlan lehetőség folytán 16 éves korába, 1970-be kerül vissza. Álmai korszakába, amire úgy emlékszik, mint „az ifjúság édes madara” időszakra, amikor tele volt energiával, lehetőségekkel, fiatalsága teljében volt. Hogyan jött az ötlet, hogy ebből a kiindulópontból írjon regényt?

Nem pont úgy emlékszem ezerkilencszázhetvenre, hogy az ifjúság édes madara, hanem inkább mint az ifjúság érdes madara. Így talán mind a két értelemben érthető, hogy mit jelen számomra ezerkilencszázhetven. Az ötlet, hogy visszakerüljek nem jött. Mindig volt. A bevezető harmincöt oldalból kiderül, hogy azok közé a szerencsétlenek közé tartozom, akik egyszerűen nem képesek felhőtlenül repesni az örömtől, hogy szaporodnak a ráncaik és szétporladnak az emlékeik. Így aztán akármilyen elcsépelt, elnyűtt téma is ez a vissza a múltba gondolat, nem igazán volt más választásom.

És miért pont 1970? Mi volt abban a Kádár-kor közepi évben olyan szép? Saját nosztalgiája csábította oda vissza, vagy van valami más, mindenki számára fontos érdekesség benne? És mennyire kellett most utánanéznie, pontosan milyen is volt az élet Magyarországon 55 évvel ezelőtt?

Számomra ezerkilencszázhetven volt az, amikor kiderült, hogy több dolgok vannak földön és égen. Amikor rájöttem, hogy nem csak a bunyóval, rohanással, röhögéssel, egymás vállának csapkodásával telnek a napok, amikor először vettem elő tollat és papírt, amikor először néztem körül meglepetten, hogy milyen is az a világ, ami körbevesz, amikor találkoztam azzal a lánnyal. Abban a Kádár-kor közepi évben pontosan az volt a szép, hogy akármilyen pocsék is volt szinte minden ízében, azt sem tudtam, ki az a Kádár. És baromira nem is érdekelt. Miért kellett volna utánanéznem, hogy milyen is volt az élet Magyarországon ötvenöt évvel ezelőtt? Pontosan olyan volt, ahogyan a fejemben létezett. Létezik.

Milyen módszerrel vegyítette a saját emlékeit a fikcióval? Mennyire volt nehéz azt az évet felidézni, az érzéseivel, az eseményeivel, a diákkori emlékeivel?

Ez egy jó kérdés. Nem tudok rá válaszolni. Hol egészen pontosan leírom azt, ami akkor és ott volt (emlékeim szerint), hol pedig kapásból elkanyarodok valami teljesen kitalált, vagy éppen valószerűtlen irányba. Ahogy már jeleztem, minden gyönyörűen spontán történt, jóféle jazz zenészként csapkodtam improvizálva a billentyűket. Ha eszembe jutott akármi ötvenöt év messzeségéből, leírtam, ha nem, kapásból kitaláltam valamit. Vagyis nem volt az égvilágon semmilyen módszerem.

Milyen nehézségeket és kihívásokat jelentett az időutazás hiteles leírása? Hogyan lehetett érzékeltetni, hogy a főhős 2025-ből ugrott vissza 1970-be? Mi a legnagyobb különbség a mai Magyarország és az akkori világ között?

Az időutazás hiteles leírása semmilyen nehézséget vagy kihívást nem jelentett. Úgy történt, hogy egyszerűen eszembe jutott, hogy valaki arra kér, hunyjam be a szemem és mikor kinyitottam, hipp-hopp, szeretett ezerkilencszázhetvenemben találtam magam. Leírtam. Ha egyébként valami jóféle varázsló szembejönne velem a Rottenbiller utcában és megkérdezné, hogy mi az egyetlen kívánságom – egy pillanatig nem kéne haboznom, tétováznom vagy töprengenem. Nem tudom, mi a legnagyobb különbség a mai és az akkori Magyarország között, mert majdnem minden. Talán leginkább mégis az, ahogyan figyeltek, törődtek, foglalkoztak egymással az emberek. Nem is kifejezetten azért, mintha jobbak lettek volna, hanem mert egyszerűen valahogy kevesebb dolog vette körül őket, kevesebb dolog vonta el a figyelmüket. Nem volt internet, nem volt tévé minden nap, nem volt pornó, nem volt tenger fapadossal, a két rádió gyatra volt, az újságok olvashatatlanok – maradt az, hogy egymásra figyeljenek. Jobb híján.

Mikor született meg az Ezerkilencszázhetven ötlete, és mennyi idő alatt írta meg a regényt?

Tavaly nyár közepén elkezdtem írogatni azt a bizonyos első harmincöt oldalt és amikor elegem lett belőle, tétovázás nélkül úgy döntöttem, hogy akkor jöjjön az a csoda. Vissza a múltba. Kábé három és fél hónapig tartott végül. Nem voltak terveim, elképzeléseim, fogalmam sem volt róla, hogy a következő oldalon merre megyek tovább, kivel mi történik, mi lesz a vége. Csak élveztem, hogy írok. Jó volt.

Milyen módszerrel vegyítette a saját emlékeit a fikcióval? Mennyire volt nehéz azt az évet felidézni, az érzéseivel, az eseményeivel, a diákkori emlékeivel?

Ahogyan a regényben leírtam, az emlékeim olyanok, mint valami hatalmas vízfelületből itt-ott kiemelkedő apró szigetecskék. Leginkább régi fekete-fehér fotók köré csoportosulnak. Fogalmam sincs, miért éppen azok maradtak meg, hová tűntek a többiek. Talán ellopták, vagy mások élték le őket. Ezerkilencszázhetvenből viszont valahogy sok-sok emlékem maradt. Majdnem összefüggő kontinens. Számomra az egy különös, jelentőségteljes év volt. Nem nagyon tépelődtem azon, hogy módszert találjak arra, hogyan vegyítsem az emlékeim a fikcióval. Hol pontosan azt írtam le, ami megtörtént, hol meg vidáman elcsalinkázott velem a fantáziám.

Mi a jelentősége annak, hogy a főhős 16 éves? Milyen lehetőségeket teremtett ez írói szempontból?

Tekintettel arra az apróságra, hogy tizenhat éves eszementen régen voltam, nem is igazán próbáltam meg a főhőst úgy megjeleníteni, mint aki tizenhat éves fejjel viselkedik, gondolkodik. Nem nagyon sikerült volna. Amúgy meg ugye, mivel a történetben egyszerre volt vénember és zsenge ifjú, hol így, hol úgy nyilvánult meg, hol megértő, bölcs, érzelgős aggastyánként, hol zaklatott, indulatos kölyökként reagált a világra.

Milyen (élet)tanulságot szeretett volna átadni a regényével? És inkább fiataloknak szánja, vagy olyanoknak, akik már éltek a regény cselekményének időpontjában?

Nem nagyon kívántam bármilyen tanulságot átadni, azon kívül talán, hogy valószínűleg az összes beteges nosztalgiában szenvedő szerencsétlen (beleértve engem is) gigantikusan nagyot csalódna, ha szembetalálná magát azzal a varázslóval a Rottenbiller utcában és könnyelműen azt kívánná, bárcsak tizenhat éves lenne újra. Nem jutott eszembe, hogy melyik korosztálynak szánnám a regényt, de attól tartok, jobban értékelnék azok, akik a hamut is mamunak mondják.

A történetnek különösen a bevezetőjéből úgy érezhető, hogy a főhős megbánt bizonyos dolgokat a fiatalságából (főleg olyasmit, amit nem tett meg), vagy legalábbis nosztalgikusan szeretne visszatérni abba az életszakaszába. Ebben mennyi volt a személyes motívum? Mit gondol, miért és mit szoktak különösen megbánni az emberek, ha visszatekintenek a fiatalságukra?

Azt hiszem az emberek nagyon gyakran érzik azt, hogy a múltjukban voltak olyan helyzetek, amikor rosszul döntöttek. Amikor nem az igazi iskolát, munkát, társat választották, amikor kihagytak lehetőségeket. Van, aki lazán megvonja a vállát, ha ilyesmi eszébe jut és van, aki szüntelenül ezen gyötrődik. A nagyon kevés jó tulajdonságaim egyike talán az, hogy inkább olyan vállvonogatós fajta vagyok. Nem igazán értem, hogy mire vonatkozik a kérdés, nem igazán bántam meg abból az időből semmit. Nagyon egyszerű, amiért nosztalgikusan szerettem volna visszatérni abba az időszakba. Jó volt.

Miért ebben az E/1 élőbeszédfolyam-szerű formában írta a történetet? Utólag visszatekintve is úgy érzi, ez volt a jó döntés?

Kezdetben, nagyon az elején, csak talán néhány oldalon át E/3-ban írtam, de aztán rájöttem, hogy ez nem tud másról szólni. Ez csak én lehetek, ha más a főhős, akkor egyszerűen minden hazugsággá változik. Szépen visszalapoztam és kijavítottam a ragozást. Azt hiszem, nem volt rossz döntés.

Milyen nehézségei akadtak a regény írása közben? Hogyan lendült át rajtuk?

Különös módon, akárhogy is töprengek, nem igazán voltak gondjaim az írással. Valahogy minden nap eljött az az idő, amikor leültem a gép elé, leginkább éjjel, és elkezdtem csapkodni a billentyűket. Nem akadt min átlendülnöm.

Mi az, amit másképp csinálna egy újabb regény írása során? Mit tanult a történet megírásából?

Lehet, hogy megpróbálnék megírni egy vázlatot. Kitalálni azokat a cölöpöket, amikhez a történetet oda-odakötözném. Bár ez sem biztos, attól függ, hogy miről akarna szólni. Az is lehet, hogy szerencsésebb ez a felhőtlen spontaneitás. Meg valószínűleg inkább télen írnék, az a rövidke nyár inkább másról szóljon! Annyit tanított meg az a három és fél hónap, hogy tényleg létezik a flow.

Készül egyébként további regényre is? Ha igen, milyen témában és mikorra tervezi?

Amikor filmekben azt láttam, regényekben azt olvastam, hogy egy író azon vergődik, kínlódik, hogy nem találja az ihletet, mindig elhúztam a szám. Pedig a dolog létezik. A francba is! Három téma foglalkoztat régóta, bele is kezdtem mindegyikbe, de valahogy telnek múlnak a hetek, hónapok és még mindig nem kapott el a szenvedély. Mondjuk nem gyötröm magam irgalmatlanul, biztos vagyok benne, hogy egy szép, gyanútlan este nekiesek a klaviatúrának és újra lesz néhány zseniális hónapom.