Történelemszemlélő / A veterán katona mint típusáldozat

Mit kínlódsz vele? A tiszazugi arzénes mérgezések

Mátay Mónika (szerk.)

Egy évszázada híres-hírhedt gyilkosságsorozat zajlott le az Alföldön: a tiszazugi arzénes mérgezések. A számtalan formában kutatott, feldolgozott bűnténysorozatot az utóbbi években minden korábbinál szélesebb körű, interdiszciplináris kutatói összefogással vették górcső alá, és mostanra monográfiává értek a munkálatok. A vizsgálatokat végző kutatócsoport 2011 ősze óta működik az ELTE Történeti Intézetében, a témát feldolgozó kötet várhatóan 2016 őszén jelenik meg. Könyv Guru több részletben is foglalkozik a publikálás előtt álló kötettel, melynek során a szerkesztők bepillantást engednek a Magyarországon eddig ritkaságszámba menő kutatás részleteibe. A sorozat első részét itt olvashatja, ezúttal pedig újabb exkluzív írásunkból az derül ki, hogyan leplezte le a korabeli kormány egy drámai erejű írásban a bűnös gyakorlatot. 

* * *

Egyes közösségekre jellemző, hogy a terhet jelentő, öreg, beteges, magatehetetlen, vagy fogyatékkal élő személyeket kiközösítette, esetleg a halálba kényszerítette. Amint arról már július elején beszámoltunk, a Horthy-kor legnagyobb bűnügyi botránya éppen egy efféle gyakorlat magyarországi alkalmazása miatt robbant ki. Kiderült, hogy a Tiszazugban emberek tucatjait tették el láb alól arzénmérgezéssel saját családtagjaik pusztán azért, mert feleslegessé váltak, útban voltak, akadályozták a gyilkosok boldogulását. Arra is fény derült, hogy nem elszigetelt esetekről, hanem olyan szokásról volt szó, amelyről egész faluközösségek tudtak, és amelyet évtizeden át büntetlenül űztek a helybeliek. A korabeli sajtó és egyes szociográfiák az 1930-as években a tiszazugi falvak kapcsán az elhíresült spártai Taigetoszt emlegették. Az analógia ugyan némiképp sántít, de jól tükrözi az eljárás kegyetlenségét, közösségi beágyazottságát és az áldozatok kiszolgáltatott helyzetét.

1929. augusztus 28-án vasárnap a Pesti Napló első oldalán közli Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter drámai hangvételű, egész oldalas írását (A cikket itt olvashatja). A szöveg apokaliptikus víziót vázol fel, bár szerzője nyilvánvaló szándéka, hogy elkerülje a pánikot, s egyben azt sugallja, hogy a kormányzat képes hatékonyan fellépni, és a kialakult tűrhetetlen helyzetet felszámolni. Klebelsberg arról tudósítja az olvasókat, amiről már a sajtóhíresztelésekből értesültek, de nyilvánvalóan elég fajsúlyos az ügy ahhoz, hogy hiteles, megbízható és illetékes személytől kapjanak megfelelő értelmezést a történtekről. „…Nagyrévről és Tiszakürtről az utóbbi időkben olyan iszonyatos hírek érkeznek, hogy azokra fel kell figyelnie az egész nemzetnek, de különösen azoknak, akik a magyar nemzet fejlődéséért elsősorban felelősek”.

A szerző rögtön meg is nevezi a legfőbb felelősöket: természetesen a magyar anyák, hiszen rajtuk áll a jövő nemzedék sorsa, azaz a haza jövője. Az első bekezdésben másodszor is szerepel az Iszonyatos! – jelző, mert mivel is illethető az a szörnyűség, ami a Tiszazugban történt?! Itt az asszonyok nem elég, hogy nem teljesítik hivatásukat, megtagadják az  anyaságot, a gyermekvállalást, de ennél is aljasabb tettre vetemednek, „meggyilkolják a férjeket, akik őket anyává tehetnék [kiemelés az eredeti szövegben].

…Az, akinek hivatása lenne, hogy az élet nemtője legyen, a halál elesett angyalává züllik”.

Klebelsberg ezután a harminc éves háború egyik epizódját felidézve megemlíti, Freyburg ostromakor Condé herceg hatezer katonája elesett, de a herceg nem fogta fel tragikusan a kudarcot. Mazarin kesergésére legyintve csak annyit mondott: egyetlen párizsi éjszaka pótolja a vérveszteséget. A magyar politikus azonban nem kezelheti ennyire könnyedén a kérdést, amint mondja, az egykézés átlépte a Tiszát, az alföldi éjszakák magtalanok, s ez a világháborús emberveszteséggel társulva, és annak fényében, hogy a román és a szerb népesedési statisztikák növekvő tendenciát mutatnak, különösen sötét jövőt ígér. A miniszter ezután egy, a háború alatti megrázó személyes élményét idézi fel – kifejezve ezzel érzelmi érintettségét és jól informáltságát. A Rokkantügyi Hivatal vezetőjeként emlékszik egy esetre, amikor egy mindkét szemére megvakult katona, aki ráadásul az egyik lábát is elveszítette, újra találkozott a feleségével.

 

„Egyik ilyen rokkant katona alig várta, hogy feleségét viszontláthassa és mégis arra kért bennünket, hogy előbb csináltassuk meg üvegszemét és műlábát, mert nem akarná feleségére visszataszító emberroncs benyomását tenni. Mikor megvolt az üvegszem, megvolt az új cipővel borított műláb, akkor pénzt küldtünk az asszonynak, hogy fel tudjon jönni Budapestre férje látogatására. A feleség érkezésének a híre új életkedvet öntött a szerencsétlen emberbe … Képzeletében előre is átélte a viszontlátás örömeit. Az asszony megérkezik, a vak katona tétova léptekkel közeledik hozzá, feszülten várjuk, mit mond a hitves neki vigasztalásul. Megdermed bennünk a vér, mert bántó éles hangon elsikítja magát: »Neked is jobb lett volna«,  –  mondja  – »ha a gránát egészen széttép. Mit kezdjek egy ilyen nyomorék emberrel«.

Mindez a tiszazugi arzénmérgezések kapcsán jutott Klebelsberg eszébe, amikor „Jóljárt hadivakról” olvasott. A hatóságok kibontották a sírját, a tetemben jelentős mennyiségű arzént találtak, amit nyilván az áldozat felesége juttatott a szervezetébe. Az egyébként kiváló magyar asszonyok körében a gyilkosok – ahogyan a szerző nevezi őket, bestiák – elszigetelt, szörnyűséges csoportot képviselnek, de mégis csak jelen vannak, közülünk valók, a magyar társadalom tagjai, nem lehet nem tudomást venni róluk.

A politikus szerint az elkövetők mellett a legnagyobb felelősség a történelmi egyházakat terheli, amelyek egy konzervatív államban bőséges anyagi támogatásban részesülnek ahhoz, hogy az állampolgárok erkölcsi felügyeletéről gondoskodjanak. Hol voltak a papok? – teszi fel a drámai kérdést – amikor a születések csökkentek, a hívek eltünedeztek a templomból, és tucatszám történtek gyanús halálesetek. Az erkölcsi rothadás ilyen egyértelmű megnyilvánulásait miért nem jelentették, miért nem adtak le vészjelzéseket? A bába, bizonyos Fazekas Gyuláné volt a bűntény kiagyalója, ő árulta az asszonyoknak a gyilkos mérget, és ő segített a végrehajtásban. Mégsem volna méltányos kollektíven elítélni a bábákat, mert nem jellemző rájuk az efféle, szélsőségesen deviáns viselkedés, bár ígéretet tesz a miniszter, hogy a jövőben a felügyelete alatt álló bábaképzőkben a valláserkölcsi nevelés javítására törekszik. Összességében úgy véli, a tiszazugi elszigetelt katasztrófa, nem érdemes túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani az esetnek, de foglalkozni kell vele.

Közigazgatási intézkedésként felveti, hogy a térséget a fejlettebb Csongrádhoz kellene csatolni, de legfőképpen azt az asszonytípust kell eltüntetni, amely gyermeket nem vállal, és a férjét gyűlöli. Ettől kell megvédeni a nemzet egészségét, hiszen

az ilyen nőtípus ugyanolyan pusztító erejű, mint a vérbaj, a tuberkulózis és az analfabetizmus.

S bár az esetet nem kell dramatizálni, a cikk mégis Kölcsey Zrínyi második énekéből vett nemzethalál képével zárul – más hon áll a négy folyam partjára, más szózat és más keblű nép.

Klebelsberg dolgozata több célt szolgál egyszerre. Útmutató a nemzetet, sőt a nemzetközi sajtót alarmírozó döbbenetes, mélységesen zavarba ejtő helyzetben. Egyértelművé teszi, hogy az állam nem vállal felelősséget a történtekért, egyszerre próbálja egyedi, nem különösebben riasztó jelenségként, és mégis aggodalomra okot adó, a nemzet sorsa szempontjából döntő jelentőségű ügyként tálalni az eseményt. S amiért számunkra különösen érdekes: a magyarázatok közé beemeli a háború pusztító hatását, tragikus következményét, amikor a civil társadalom nem befogadja, hanem kitaszítja, sőt elpusztítja azokat a hősöket, akik az egészségüket áldozták a házáért. Mindezzel Klebelsberg megalkotta a veterán áldozat megrázó portréját.

A miniszter felvetésének igazságtartalmát drámaian igazolták a kitudódott esetek, amelyek közül az egyik legborzasztóbbat, a nagyrévi Jóljárt István történetét a sorozat következő részében idézzük föl.